Sokszor ott találunk barátokat, ahol legkevésbé gondolná az ember. Még mit nem. Ennél nagyobb baromságot még nem hallottam. Szerény személyem az elmegyógyintézetben eddig csak Jézus eggyel és Jézus kettővel találkozott. Az úgynevezett Istent nem tartom se kedvesnek sem jónak, úgyhogy őket a tőlem telhető legjobb ügyességgel elkerülöm. A többi beteg főként kezelhetetlen mániákus depresszióval küszködik. Ami annyit jelent, hogy akár egy műagyag kanállal is megpróbálják magukat megölni, amiért azt hiszik, hogy az ő életük olyan szörnyű. Ha nekik is lenne egy Nickük, akkor lenne csak igazán elviselhetetlen az életük. Én mennyit küszködtem eddig, mégis egyszer sem gondoltam öngyilkosságra. Ha gondoltam is volna rá Nick úgysem engedné nekem megtenni. Az öngyilkos osztagot és Jézusokat kizárva pedig a már csak öregségtől zavarodott emberek maradtak hátra. Amihez szintén nem volt semmi kedvem. Ameddig egy Gertrúd nevezető idős hölgyemény Artúrnak vagy mit tudom én minek nevezne Nick biztosan kiterülne a földön a nevetéstől. Kinek hiányzik az?! Így a barátkozás, illetve ismerkedés nálam nem lehetséges itt Philadelphiában. Egy városban ahol életemben először járok. Egy olyan helyen, ahol senkit sem ismerek. Ezt pedig nem a páciensekre, inkább az ápolókra és az orvosra értem. Ragaszkodom az egyetlen személyhez aki a legközelebb áll ahhoz, hogy segíteni akar nekem. Ahhoz a személyhez akit az orvosomnak nevezhetek, úgy igazán. Aki nem azért kérdezi, hogy hogy vagyok, mert ez az állása, hanem azért is, mert érdekli. De ez az ember sajnálatos módon most nyaraláson van. Végül is ő megteheti. Bárhová elmehet. Én viszont itt vagyok egy rakat agyalágyulttal összezárva. Na meg Nickkel. Bár ő folyamatosan ott van mindenütt. Még a mosdóba is követ. Először persze teljes mértékben zavart, mára viszont már hozzászoktam. Már amennyire hozzá lehet szokni ahhoz, hogy miközben az ember éppen a dolgát végezné ott terem Nick, hogy elmesélje még vagy húszor azt a vicces videót amit az interneten talált. A kissé hűvös fuvallat felkapja a faleveleket az ösvényről, hogy pár méterrel arrébb újra ledobja őket. Ennyit az egyetlen szórakozásomról. Ha mást nem, akkor majd végső esetben Nicket fogom arrébb rugdosni unalmamban. Erre a gondolatra halvány mosoly jelenik meg az arcomon. A szőkés hajú férfi most rámpillant meglepett arccal. Gondolom ritka, hogy mosolyogni lát. Ahogyan értetlenül néz rám csak még szélesebbre húzom a szám szélét. Ó, milyen jó is lenne! Úgy igazán teli erőből gyomorszájon rúgni, esetleg csak behúzni neki egyet. Ha már fizikailag is érzékelem legyen már valami előnye. - Na mi van öcskös? Csak nem eszedbe jutott, hogy milyen vicces is vagyok. -- kérdezi tőlem egy szarkasztikus mosollyal. Akarva-akaratlanul is eleresztek egy halk nevetést. Végül is így is fogalmazhatunk. Hála az égnek nem tudja, hogy mi jár a fejemben. Olykor-olykor elkapja a gondolataim foszlányait, de begyógyszerezve legalább nem. Ilyenkor csak az enyémek. Tudatlanul hát azt hiszi a férfi, hogy igen, tényleg rajta nevetek. Egyszeriben felváltja azt a ronda vigyort egy rendes mosolyra. Akármilyen furcsa is, sokkal jobban kedvelem így. Egyben valamiért amikor olyat teszek, amitől arra következtet, hogy kedvelem ő is olyan... boldog? Végül is lenne értelme. Hiszen egyek vagyunk. De ezt a kijelentést inkább egyikünk sem hangoztatja. Mások vagyunk, éppen ezért megyünk egymás agyára többnyire. Legalábbis ő biztosan az agyamra megy. Végül egyikünk sem szólal meg, úgyhogy csak ott állunk az ösvényen. Élvezve azt a kevés napsütést, amit a felhők engednek. A hűvös, de még kellemes szellőt, ami a szórakozásom tárgyait - a faleveleket - még messzebb sodorja. Már éppen csendesnek, SŐT mondhatom, hogy békésnek kezdem magam érezni, mire hirtelen egy rakás haj hozzámszól. Felnézek a földről, majd kicsit... mit hazudok... elléggé döbbenten nézek szembe egy lánnyal. A gyorsan elhadart kérdésre nem tudok reagálni, mert egyrészt nem is értettem pontosan mit mondott, más részről pedig megfogja a karomat és maga után húz. A sok gyógyszer mellett a testem nem képes felfogni, hogyan is kell használni rendesen a lábaimat. Biztosan futás közben úgy nézhetek ki, mint egy bábú, amit madzagon húznak. Bábú helyett viszont én vagyok a cérnát pedig a lány helyettesíti. Végül egy fának szorít, ami valljuk be nem éppen a legnyugalmasabb. Az emberiszonyom mindenkivel megvan. Kivétel Nick, de ő nem is számít valódi embernek. Így a közelség elég kényelmetlenül érint. Magamban elmondom egy jó hosszú káromkodást. Legszívesebben arrébb lökném. Ha szép ha nem, nem érdekel. De a hirtelen döbbenet hatása alatt álva még csak pislogni is elfelejtek. Amíg a lány a fa mögül kukucskál kifelé addigra Nick is utolér minket. Először megtámaszkodik a térdén, hogy kilihegje magát, majd amikor észreveszi, hogy milyen helyzetbe is kerültem elfütyüli magát: - Hűűűha, Lael! Micsoda szép hölgyemény... Hazudnál, ha azt mondanád nem élvezed a helyzetet. -- vigyorog, mint valami rossz perverz állat aki éppen meglátott egy kislányt nyalókát szopogatni vagy valami. Rá se hederítve a megjegyzésére csak az ismeretlen felé fordulok. A mostani kérdését már tisztán hallom, de beletellik egy kis időbe mire válaszolok. Főként a közelség miatt vagyok még sokkban. - Én.... ömm... Lael vagyok. És te? - mondom, majd zavaromban csak próbálok kicsit tolni a lányon, hogy érezze nem tetszik nekem ez a helyzet. Nick a furcsa mutatványomra viszont elneveti magát és nem hagyja ki, hogy megjegyzést tegyen rá. De az szinte elrepül a fülem mellett. Érdekes... Eddig még egyszer sem láttam itt ezt a barna hajút. Biztosan feltűnt volna, hiszen körülbelül velem egykorú lehet, ha nem fiatalabb. Nem is viselt pizsamát, sem melegítőt. Istenem, remélem nem valami új ápolóval van dolgom! Netán egy látogatóval?
Re: Elmegyógyintézet ↠ Vas. Aug. 28, 2016 10:55 pm
lael & lynn
i'm sorry, i can't hear you over the voices in my head
Fel voltam háborodva, ráadásul nem is kicsit. Mi az, hogy nincs az orvosom, akihez így is muszáj-ból járok? Mi az, hogy csak úgy jöjjek le egy idegen városba, valami ismeretlen helyre, ahol talán kiskoromban már jártam, de amúgy fene se tudja mi is van it? Jó, megértem én, hogy a dokim úgy döntött, szabadságot vesz ki, biztos megőrjítette már a sok dilis, nem is értem hogy bírja. Az őrültekkel nehéz bánni, ezt már te is tudod. Hiszen mindig beszélsz velük, tudod jól, hogy nem könnyű esetek. Igen, Gregnek igaza volt, talán még jobban is, mint bármi másban azelőtt. De akkor is... Nem vagyok én csak valami szolga, hogy egy szóra ugorjak nekik, amikor csak hívnak. Még az a szerencse, hogy tudok vezetni, különben napokig kereshettem volna valaki után, aki elvisz, az oda és visszaúton is elvisel. A legszörnyűbb az egészben, igazából az, hogy ha nem tudtam volna elintézni a dolgot, akkor én lennék leszidva, meg azt hinnék, hogy rögtön megöltem magam. Köszönöm nem, úgyis tudják, hogy már jól vagyok. Nem vagyok egyfolytában szomorú, nincsenek rossz gondolataim, és magányos se vagyok, hiszen nekem mindig van társaságom. Persze ezt nekem nem hiszik el. Sose hisznek el semmit. Ne törődj vele, ők hitetlenek, mert maguk is mindig hazudnak, és ezért másokról is folyton ezt feltételezik. Biztos vagyok benne! Hallod??? Biztos!!! visított a fejemben az a szokásos női hang, amire megint fintorogni kezdtem. Igaza volt ugyan neki is, de igazán abbahagyhatná a beszédet. Még mindig idegesítő a hangja. Tipikus Jane, nem lehet meglenni tőle. Unottan, és a sipákolás emlékétől irritáltan mentem tovább az épület körül. Azt mondták, hogy még várnom kell legalább egy órát... Úgy 2 órája. Halálra untam magam, és még csak lefoglalni se bírtam magamat. Már vagy ötször körbejártam ezt a kis cuki helyet, amiből csak áradt a rossz energia. Persze az angyalok ott voltak nekem, hogy szórakoztassanak, de őket is meglehet unni azért. Semmi érdemlegeset nem voltak képesek mondani. Már ők is untattak, pedig nem akartam, hogy azt tegyék. Most igazán beszélhettek volna valami hülyeségről is, az is valami. Egy mély levegőt vettem, majd a kerítéshez közelebb mentem. Igazából úgy éreztem magam, mint egy börtönben. Nem igazán volt barátságos az egész. Utáltam a helyet már most. Ha legközelebb is ide akarnak küldeni, inkább higgyék azt, hogy halott vagyok, mert nem jöttem el. Lehet el is játszom a saját halálomat, és akkor megmenekülök ez alól a hülyeség alól. ESZEDBE NE JUSSON! sikított a fejemben a drága, amitől legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezemet, de nem tettem, hiszen tudtam, hogy az nem segít. Morogtam egy sort az orrom alatt, miután végre befejezte, majd a földet kezdtem el vizslatni. Semmi nem volt ott szinte, csak kövek. Kövek... Hmm. Azonnal felcsillant a szemem, felkaptam a legnagyobbakat, egy sorba állítottam őket, aztán beálltam mögéjük. Na most lesz szórakozás, az biztos. Szemem a szemben lévő falra tévedt, viszonylag üres volt, csak egy ablakkal, azon is rács volt, gondoltam úgy se találom el. Csoda, ha eltudok addig rúgni ilyen kövekkel. Biztos jó ötlet ez? szólalt meg halkan a kis hang, de engem nem érdekelt. Szinte elnémult mellette az aggódása, majd Jane csatlakozó csapongása. Lassan meghalok az unalomban, szóval nem érdekel jó ötletnek tartják-e. Egyesével kezdtem bele a dologba, egyes kavicsok között perceket is hagyva, de így is hamar az utolsó kő jött sorra, és a célomat nem értem el. Legalább a fallal kell az egyiknek találkoznia. Addig nem végzek ezzel. Dacosan néztem farkasszemet az egyszerű szürkeségével, majd akkorát rúgtam bele, hogy csak na. Aztán hirtelen olyan filmessé vált az egész jelenet. Szinte lassított felvételben szállt a kő, az épület, sőt, az ablak felé. A fejemben a két fő jómadár már úgy visítozott, mint még soha, de nem igazán értettem őket. Miután minden visszaváltott a normális tempóba, az ütközés meg az üvegcsörömpölés után, csak egy hangot, és egy szót tudtam felfogni igazából. Fuss! Nekem nem is kellett több, azonnal nekiiramodtam. Biztos kinyírnak, ha megtudják, hogy én voltam. A lehető leggyorsabban haladtam egy, már kijárt ösvényen, és hirtelen valaki feltűnt előttem. Szerencsére még időben vettem észre, ezért mellette álltam meg csak egy pillanatra. - Bocs, de nem tudsz valami jó búvóhelyet? - lihegtem ki nagy nehezen szemeibe nézve. Valahova el kellett rejtőznöm, de azonnal. Nem akarom, hogy megverjenek itt még a végén. Viszont ahogy kimondtam a szavakat, valami ideges üvöltést hallottam, és kikerekedett szemekkel fogtam meg a srác kezét, majd ismét futni kezdtem, magammal húzva őt is. Hogy miért is rángatom magammal? A fene se tudja már. Talán beárulna, jobb is így. Nekem ennél nem is kellett több, csak rászorítottam kicsit a kezére, úgy húzva magammal tovább. A legnagyobb fáig meg se álltam, ott meg behúztam mögé, őt magát a fának nyomva, én meg kb nekisimulva, bár nem figyeltem erre, csak óvatosan kukucskáltam ki. Figyelnem kellett, hogy észrevesznek e, de szerencsére pont tovább mentek. Kissé megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt, majd néztem a srácra. Most mit fogsz csinálni? kérdezte idegesen Jane, éreztem, hogy utálja a helyzetet. itt kell tartanod, hogy nehogy beköpjön! Nem eresztheted el! morogta válaszul a másik, majd veszekedni kezdtek, amit félig meddig figyeltem is. Bár igazából az ismeretlen szemébe nézve töprengtem mit is mondhatnék, egy jó két percig is talán. Nem igazán tudom, az időérzékem sosem volt túl jó. Először csak egy szórakozott vigyort engedtem meg magamnak, aztán megint kilestem a fa mellett. Persze az eszembe se jutott, milyen gáz szegényt odanyomni egy fához. - Szia! - köszöntem rá vidáman, de viszonylag halkan. - Te ki vagy? Nem vagy te kicsit túl fiatal ide? Eddig csak öregeket láttam itt... - pislogtam rá értetlenül, miközben a válaszára vártam. Valamit a háttérben zajongtak az angyalok, viszont erre se figyeltem. Jobban foglalkoztatott az, hogy kivel is van dolgom. Nem szeretném, ha a végén beköpne. A bajból inkább kimaradnék.
Volt már olyanban része az embereknek, hogy esetlegesen a munka miatt nem tudtak eleget aludni? Netalántán több éjszakát fennt maradni, még csak egy perc alvás nélkül is? Akkor biztosan emlékszik arra az érzésre, amit a hosszan töltött álmatlanság okoz. A lelassulás, annak ellenére, hogy akár tíz bögre kávét is bevisz az ember a szervezetébe. A koncentráció készség elvesztése, ami a mindennapi életben hátrányt nyújt. A végső stádiumban pedig a hallucináció. Mikroálmok, az átlag emberek esetében. Amikor az agy a hosszas ébrenlét miatt arra kényszerül, hogy rövid alvási ütemeket állítson be, amik végül a kómához vezetnek. Persze ki lenne az az idóta, aki önszántából több napig alvás nélkül maradjon, nem igaz? Nos, sajnálatos módon vannak ilyen emberek. Pszichiátriai esetek, akiket a valótlan félelmeik tartanak ébren. Ilyenkor az orvosok dolga az, hogy kitalálják: az alváshiány okozza e a hallucinációt vagy a képzelt képek okozzák az álmatlanságot. Esetemben mindkettőre volt már példa, amit egy rakat gyógyszerrel és kényszerzubonnyal tudtak kezelni a diplomájukat nem tudom honnan szerzett ápolók. Akárhogy is a kezelőorvosomat nem tudom hibáztatni, hiszen a sok betege közül nem tud mindegyikre felügyelni egyszerre. Vannak magánkezelései is, így a szanatóriumot lakókra nem mindig jut elég figyelme. Ami a mi, a betegek esetében nem a legjobb dolog. Ugyanis az ápolók nem azért lesznek dolgozók az orvostudományban, hogy tényleg az emberek jólétével törődjenek. Felőlük aztán egy kis fehér gumiszobában is kipurcanhatunk, túlgyógyszerezve, csak nekik legyen elég fizetésük és rövid munkaidejük. Van persze olyan is, amikor az elmegyógyintézet túlgyarapodik és ilyenkor az orvos a testvér épületbe küld egyes betegeket, Philadelphiába. Az úton elő szokott fordulni haláleset is, a fémláncoknak köszönhetően. Nem úgy szállítják a mentálisan sérülteket, mint a filmekben. A Hannibal című filmmel ellenkezőleg nem valami furcsa szájkosárral, csomagszállítóra hasonlító kiskocsin tolják ki és be a betegeket, mintha valami hordozható húsdarabok lennének. Inkább a rabszállításra hasonlít a folyamat. A kijelölt pácienseket immáron nem kényszerzubbonyban, hanem bilincsben viszik ki a szállító járműig. Kezükön, lábukon nehéz vas láncokkal, libasorban vezetik ki az épületből őket. Egy rossz mozdulat és nyugtatót a nyakba. Az "ápolóknak", akiknek a munkája egyáltalán nem ápoló jellegű, mindenre injekció általi nyugtató a válaszuk. Kérdezni mersz valamit? Adjunk neki egy lónak való mennyiségű idegmérget. Hátha álmában megfullad a saját nyálában vagy hányásában. De ha minden baj nélkül elérnek az autóig, akkor a hátsó duplaajtót kitárva leültetik a belülcsupa acél, cella minőségű padokra. A bilincseket a lábon a padlóba elhelyezett lakatokkal lecsatolják, hogy véletlenül sem essenek egymás nyakának a betegek. Ilyen módszerrel szállítottak engem is ideiglenesen a philadelphiai szanatóriumba. Maga az út rázós volt, amitől mi betegek hátul fel-alá, jobbra-balra csúszkáltunk a bilincseinkben. A sok skizofrén és más betegségektől szenvedő társaim szerencsére nem sok zajt csaptak a pár órás utazás alatt. Nick azonban képtelen befogni a száját. Ha kell, ha nem csak mondja és mondja és mondja... Azt akarja, hogy ráüvöltsek, mindig ezt csinálja. Kiprovokálja belőlem a legrosszabbat.
Sajnos az ideiglenes átköltöztetésemmel nem hagytam magam mögött az öreg barátomat. Már ha nevezhetem a barátomnak azt, aki megkeserítette az életemet. Itt kiengednek minket az udvarra. A friss levegő jót tesz. Még akkor is, ha minden kijáratnál két-két ápoló és a börtön szerű tornyokban fegyveres őrök állnak, készen bármilyen eseményre. A dupla vaskerítés, szögesdrótokkal sem nyújt komfort érzetet, de mit panaszkodjak? Nem egy hotelba jöttem, hogy kedvem szerint szabadon végig járhassam a várost. A betegek többsége még így is a benti "szórakoztató" helyiségben maradt. Köztünk szólva semmi szórakoztatót nem talál az ember abban a szobában. Egy kisebb könyvespolc, amin inkább a szellemileg lemaradottaknak szól, tekintve, hogy gyerekeket nem fogadnak ebben az intézményben. Szerintem én vagyok itt a legfiatalabb beteg. A páciensek többsége negyven és halál közötti. Szomorúsággal tölt el, de néhány család azért hozza ide a már megzavarodott rokonait, hogy meghaljanak. Micsoda emberek. Nicktől tanulva az agressziót legszívesebben egy TEC-9 fegyvert nyomnék a fejükhöz. Nem húznám meg a ravaszt, csak éreztetném velük a félelmet. Azt, hogy a halál nem olyan dolog, amit félvárról vetünk. Minden élőlénynek előbb vagy utóbb szembe kell néznie a sorssal és eltávozni. De az ilyen érzéketlen emberek előbb távozhatnának el az átlagnál. Köszönöm az ilyes fajta gondolatokat Nick, biztos a te minden napos duruzsolásod adja az ilyen ötleteket. Úgyis tudom, hogy hallasz. Elvégre csak a képzeletem szüleménye vagy. Ahogyan ezeket a szavakat elmondom a fejemben látom, hogy egy vigyor ül ki N arcára. Az a gonosz félmosoly, amit régebben sejtelmesnek és jelentéktelennek tekintettem. Mára már viszont jól ismertem ezt a gúnyos, elégedett vigyort. A kis szarházi még örül is a nyomoromnak. A késő nyári napsütést élvezem, ahogyan lassan sétálgatok az épület hátuljában. Itt van a legkevesebb beteg és az ápolók sem tartják annyira szemmel ezt a kisebb kitaposott sétányt. Az földön már látok egy-két korábban lehullott levelet, amit szórakozottan rugdosok arébb a béna, gumi szerű cipőmmel. - Unatkozom Lael. Csináljunk valami mókásat!- mondja hirtelen Nick, aki mellettem sétál. Bezzeg neki nem kell ilyen fura cipőket hordania. Egy olyan "te most csak viccelsz, ugye?" fejjel fordulok felé, egyik szemöldökömet felhúzva. - Mégis miféle mókásat lehetne itt csinálni?- kérdezem, a móka szót kiemelve. Némelyik napokon válaszolok neki. Legtöbbször akkor, amikor nincsen visit az orvosom által. Az ápolóknak nem tűnik fel, ha a sokadik beteg közül én is magamban beszélek. Félmosollyal az arcán rám néz, látszólag elégedetten azzal, hogy hajlandó vagyok vele szóba állni. - Használd a fantáziádat!- mondja, majd dramatikusan körbe mutogat, mintha a színpadon lenne.- Tudod sok féle mókát lehet csinálni, de veled az a probléma, hogy mindenhez ugyanúgy állsz hozzá. Karótnyelten.- forgatja meg idegesen a szemét. Magamban elküldöm mindenféle csodálatos helyre, amiben szerepel a pokol is, meg jó néhány halott utcalány és démon. - Nem vagyok karótnyelt.- mondom a szokásos lassú hangomon, amit a nyugtatóknak köszönhetek. - Nem vagyok karótnyelt.- utánoz gyerekes módon. Régebben ezért kedveltem. A stílusáért, még akkor is, amikor engem majmolt, viccelt ki. De persze az azelőtt volt, hogy megtudtam volna az igazat. Azt, hogy csak a zavart képzeletem szüleménye. Egy gyilkos képzeletbeli barátja. Inkább szó nélkül rugdosom tovább a leveleket. Nincs kedvem "mókázni", mert az Nick fogalmi szótára szerint egyenlő volt azzal, hogy Én kaptam érte büntetést. A mai napom viszont úgy érzem elég nyugodt lesz... Ugye?
Kezdőlap
Re: Elmegyógyintézet ↠ Pént. Dec. 16, 2016 9:21 pm
mellékesen a hangok színei, nevei: Greg, Jane, Mark • 947 • 
