Azóta, hogy megtudtam az igazságot a szüleim halálával kapcsolatban, nem igazán tudtam, mihez kezdjek magammal. Nem volt kedvem semmihez, csak egész nap a szobámban gubbasztottam, és a sötét falakat bámultam, mintha ez olyan szórakoztató lett volna, vagy mintha változtatott volna azon a tényen, hogy anyáék elmentek, és én hiába lógatom az orrom, nem fog semmi sem másképp történni. De őszintén szólva, igazából nem akartam egyedül lenni, hanem a bátyámmal szerettem volna egy kis időt eltölteni, még ha nem is beszéltünk volna egymással, engem már csak a jelenléte megnyugtatott volna, és éreztette volna velem, hogy még van, akire számíthatok, de persze ő is mindig akkor nem volt elérhető, amikor a legjobban szükségem lett volna rá. Jellemző, nem is tudom, miért lepődtem meg rajta. Viszont amikor megkaptam a meghívást Kennytől, nem kicsit lepődtem meg. Először úgy voltam vele, hogy visszautasítom azt, de végül mégis belementem abba, hogy elmenjünk inni – abban reménykedtem, hogy az alkohol majd segít a helyzetemen. Persze, a lelkem mélyén tudtam, hogy ez csak arra a rövid időre jelent megoldást (vagy még arra sem), amíg a pia bennem volt, de nem érdekelt, szerettem volna megfeledkezni minden gondomról és fájdalmamról, és csak úgy jól érezni magam. Kenny pedig mindig jó társaság volt ehhez. Tudjátok, régen, amikor még Alicanteban laktunk, akkor nyaranta a Blackthorn família is mindig hazatért, mi Joshsal pedig sokat játszottunk az unokatestvéreinkkel, s mivel köztem és a kicsi Kenny között egy év korkülönbség volt, mindig nagyon jól megértettük egymást. Na jó, ez igazából kimerült abban, hogy egymást szívattuk és oltogattuk, de az biztos volt, hogy nagyon szerettem vele lenni. Aztán persze amikor anyáék meghaltak, és minket New Yorkba küldtek, a mi kapcsolatunk is megváltozott. Hiába lett volna meg rá a lehetőségünk, hogy nap, mint nap találkozzunk, és még szorosabb köteléket alakítsunk ki, ennek pont az ellentettje történt meg. Én is elzárkóztam előle, és ő sem keresett fel, mintha cikinek tartotta volna, hogy velem lógjon – vagy csak csupán megfeledkezett a létezésemről? Akkoriban persze ez kicsit sem érdekelt, azóta meg már többé-kevésbé felnőttem, és már nem sértődtem meg a viselkedése miatt. Főleg, hogy az utóbbi időben igyekezett azért ő is javítani a kapcsolatunkon, és újra egyre gyakrabban mentünk el ide-oda. Nem volt ugyan már a régi, de azért még mindig jól éreztem magam a társaságában. A mai alkalom viszont valahogy megint más volt. Én is nyomott voltam és Kenny is, ami egyikünkre se volt jellemző – ha valaki ezt látta volna, biztos ránk sem ismert volna. Nem igazán éreztem a késztetést, hogy megnyíljak felé, és eláruljam, hogy mi nyomja annyira a lelkemet, de tudtam, hogy ennyire elzárkóznom sem szabad, ezért minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy oldjam a hangulatot. - Nem tudom, valami töményet. Gyorsan ki akarom ütni magam – rántottam egyet a vállamon, mintha mi sem lett volna annál természetesebb, hogy gyorsan részeg akarok lenni. Amikor Kenny a tequilát ajánlotta, csak egyetértően bólintottam egy aprót. – Teljesen tökéletes lesz, de ne rendeljem meg inkább én? Kisfiúknak nem szokták kiszolgálni a felnőttek italát – húztam széles, öntelt mosolyra az ajkaimat. És már itt is voltunk, egy másodpercre nem bírtam ki, hogy ne szóljak be neki valamit. De igazából nem bántam ezt egy kicsit sem, mert így legalább volt valami, ami elterelje a gondolataimat, és én addig sem a szüleimen agyaltam, csak még tovább szaggatva a szívemen a már korábban begyógyult sebeket. - Na mi lesz, öcskös, rendelsz, vagy rendeljek? – kérdeztem tőle továbbra is szélesen mosolyogva, miközben megpöcköltem oldalról a homlokát. Persze szinte alig telt el még idő azóta, hogy rábólintottam a tequilára, de én azért úgy viselkedtem, mintha Kenny már jó ideje csak ott állt volna, s a bátorságát gyűjtötte volna ahhoz, hogy leadja a rendelésünket.
Egész életemben nagyra értékeltem a rokoni kapcsolatokat. Mindig is azt tanították nekem, hogy a család az első, s csak utána jön a többi ember. Sajnos ezt pár évvel ezelőtt sikerült megszegnem és egy jókora törést hoztam ezzel az életembe, ami azóta is kínlaszt. Bánom, hogy egyáltalán szóba álltam azzal a lánnyal, s legszívesebben letagadnám, hogy szerelembe estem, ha azt egyáltalán lehet annak nevezni. Mindössze 16 éves voltam, naiv, buta és tapasztalatlan. Még Alonak és a nővéremnek sem beszéltem akkor erről, csak mikor már késő volt, s a dolgok, mint valami nevetséges lavina jöttek egymás után. Mikor egészen kicsi voltam rengeteget eljártam az egyik unokanővéremmel, Evyvel játszani, már vártam, hogy találkozzunk mindenegyes alkalommal, de többnyire a játékok mellett csak szívattuk egymást. Teltek-múltak az évek és eltávolodtunk egymástól. Talán az okozhatta ezt, hogy beléptünk a tinédzserkorba és olyankor rengeteget változik az ember. Cikinek éreztem azt, hogy egy lánnyal barátkozzak, de szerencsére kinőttem ebből egész hamar. Mostanság néha eljárunk ide-oda és hiba szeretem meg bízom benne mindennek van határa. Sajnos ő nem tartozik azon emberek közé, akikre habozás nélkül rábíznám az életem. Túl vastag és magas lett a fal, amit magam köré húztam, nem könnyű lerombolnia senkinek. Már fél órája ebben a lepukkant bárban ülünk, mire végre ránézek Evyre és féloldalasan elmosolyodom. - Mit szeretnél inni? – kérdezem nem túl hangosan. Kérdéses, hogy meghallja-e egyáltalán a hangom vagy leolvassa a számról. Igazából túlzottan nem érdekel, csak válaszoljon. Nem tudom, hogy mi van ma velem, de úgy éreztem nem tudok tovább bezárva lenni az intézet falai közé, s ki kell jönnöm, kirúgni a hámból és csak imádkozom, hogy egy démonnal se fussak össze részegen, mert az nem lenne a világ legkellemesebb dolga. Nem értem, hogy mi van most velem. Még a szokásosnál is rosszabbul érzem magam és legszívesebben tombolnék, de egyszerűen arra sincs erőm, hogy sétáljak egy kört. Pár órával ezelőtt elhatároztam, hogy a vedelés lesz mára a legjobb program és eme tevékenységhez mindig is Evy volt a legjobb partner. Alot most nem szerettem volna kirángatni magammal, mert a sok hülyeségével csak kihúzná nálam a gyufát és akkor bizonyára robbanna a bomba és elég csúnyán összevesznénk, amire nincs szüksége egyikünknek sem. Elmélyülten bámulok fel a falra az ital kínálatot figyelve. Kezdetnek valami gyenge kellene. Nem. Legyen inkább valami erős, hamar ki akarom ütni magam. - Mit szólnál egy négyes tequilához drágaság? – mosolygok rá az unokanővémre és kíváncsian lesem a válaszát.
Kezdőlap
Re: uncsitesós kocsmázós - evy&kenny ↠ Hétf. Ápr. 24, 2017 11:00 pm
Azóta, hogy megtudtam az igazságot a szüleim halálával kapcsolatban, nem igazán tudtam, mihez kezdjek magammal. Nem volt kedvem semmihez, csak egész nap a szobámban gubbasztottam, és a sötét falakat bámultam, mintha ez olyan szórakoztató lett volna, vagy mintha változtatott volna azon a tényen, hogy anyáék elmentek, és én hiába lógatom az orrom, nem fog semmi sem másképp történni. De őszintén szólva, igazából nem akartam egyedül lenni, hanem a bátyámmal szerettem volna egy kis időt eltölteni, még ha nem is beszéltünk volna egymással, engem már csak a jelenléte megnyugtatott volna, és éreztette volna velem, hogy még van, akire számíthatok, de persze ő is mindig akkor nem volt elérhető, amikor a legjobban szükségem lett volna rá. Jellemző, nem is tudom, miért lepődtem meg rajta.
