Killian × Cissy - Múltunk lapjai

Szívem szó szerint kihagy egy ütemet amikor hirtelen ragadom meg két kézzel apám karját, de még így is nehezemre esik távol tartani a kezét az arcomtól. Amikor a bátyám elé mentem és elkaptam apám karját szemeimet szorosan hunyom be a félelemtől, hogy nem lesz elég erőm ahhoz, hogy megússzam az ütést. Ha nem sikerült volna az elég rosszul sült volna el, tekintve, hogy a bátyámnak szánta. Viszont szerencsére két kezembe volt annyi erő, hogy megállítsam, meg szerintem ebben jócskán benne van az is, hogy apa nem hitte volna el rólam azt, hogy lesz bennem annyi, hogy elé álljak és megvédjem a bátyámat. Már pedig Jake-ért képes vagyok bármire, tekintve, hogy a testvérem és anya halála óta az egyetlen fontos személy az életemben.
Amikor Jake vállon ragad és elkezd tolni az emelet felé, nem ellenkezem kivételesen hanem elindulok a lépcső felé, viszont az alsó foknál megtorpanok egy pillanatra és vissza nézek a még mindig konyhában álló, megdöbbent apánkra. Egyszerűen nem vagyok képes ép ésszel felfogni azt, hogy hogy válhat egy apából olyan, mint… Mint ő. Egy apa dolga az volna, hogy szeresse a gyerekeit, nem? Nos, a szeretet a miénkből erősen hiányzik mióta anya meghalt. Nem tudott lábra állni, szerintem a maga fura módján a mai napig gyászolja anyát. Én is. Megértem, hogy fáj valakinek az elvesztése akit az ember mindennél jobban szeretett, de amit ő művel a bátyámmal és velem az nem állapot. Így nem lehet élni. Szerintem már az őrületbe is kergette önmagát, már nem tud józanul és ép ésszel gondolkodni. Szerintem nem is tudja már megkülönböztetni a jót és a rosszat. Csak iszik és foci meccseket néz a plazmán. Konkrétan ebből áll minden napja. Jah, meg abból, hogy a bátyámat bántsa amikor a kedve úgy tartja. Így nem lehet élni, ez nem állapot.
- Lenyugodnál? – fordulok szembe vele amikor betol a szobájába és becsukja maga mögött az ajtót. Miért nem lehetne egyszerűen csak megköszönni a dolgokat? Mindenkinek könnyebb lenne úgy. Inkább örülne, hogy vettem a bátorságot és nem hagytam, hogy apa még egyszer megüsse őt, de neeem, ő inkább engem oszt ki, hogy még is hogyan merészeltem őt megvédeni. Esküszöm kezdem úgy érezni, hogy ő roppant mazochista és szereti, ha bántják. Mást már nem igazán tudok elképzelni.
- Tudod, az ember csak a testvérére támaszkodhat az életben és hülye vagy, hogy ellöksz magadtól. – nem érdekel már az, hogy miket ejtek ki a számon, mert eljutottam arra a pontra, hogy már nem igazán tudom moderálni magamat, de nem is akarom. - Oké, éljed csak úgy az életedet ahogyan akarod, nem érdekel és többé te sem érdekelsz! – mondom neki ingerülten, majd kimegyek a szobájából és erősen csapom be magam mögött az ajtaját.

- Hozok mindent, nyugi. Te meg maradj itt. – mondom neki utasító hangnemmel, majd ki megyek a szobájából. Nem akarok parancsolgatni neki főleg mivel kettőnk közül ő az idősebb és az erősebb, viszont tudom, hogy most jobb neki, ha fent marad a szobájában és nem jön ki onnan. Nem kéne apánkat ismételten felidegesítenie. A sebei még nagyon frissek, alig telt el kb fél óra mióta rendbe hoztam őt, nem kéne megterhelnie magát, mert ha nagyon húzódik a bőr akkor ismételten elkezdhet vérezni, nekem pedig nincs kedvem ismételten minden egyes sebét leápolni. Vigyázzon egy kicsit magára és hallgasson rám.
Habár az igaz, hogy én szoktam mindig mondani Jake-nek, hogy nagyon nem kéne újat húznia az apánkkal, de nem hagyhatom, hogy apa hagyja azt, hogy ne segítsek a bátyámnak.
Tudtam, hogy azzal, hogy vissza feleselek neki nagyon kihúzom nála a gyufát, de sosem gondoltam volna, hogy még egyszer képes lenne megütni engem.
Felülök a földön és kezemet a piros, lüktető arcomra teszem és alig hallhatóan halkan felszisszenek amikor megérzem a lüktető fájdalmat. Van egy olyan érzésem, hogy ezt egy jó pár napig meg fogom érezni. Muszáj lesz este majd legelnem, hogy a gyulladás minél hamarabb eltűnjön onnan.
- Jake... – suttogom és a karjáért nyúlok, hogy megállítsam őt, de nem sikerül őt elérnem, mert ő rögtön keresztüllép rajtam és apánk felé veszi az irányt.
Felállok a földről és a kezemet immáron leeresztem a testem mellé, miközben az agyam folyamatosan kattog, hogy mit kéne csinálnom. Ezek itt ketten kifogják nyírni egymást és bármennyire is gyűlölöm jelen pillanatban az apámat, de a halálát nem kívánom, ahogyan a bátyámét sem. Ténylegesen csak ő maradt immáron nekem, csak ő számít nekem, így hát nem veszíthetem el, mert még nagy szükségem van rá.
- Nem hagylak itt! – jelentem ki határozottan és kettőjük közé megyek gyorsan, Jake-nek háttal és erősen fogom meg apám alkarját amikor egy ütést akar mérni a bátyámra. Beleremegett a kezem is, hogy eltartsam az arcomtól az öklét, de úgy látszik a meglepetés erejének hála a szerencse most az én oldalamra állt.

- Jake! – szólok a bátyámra kissé ingerültebben, mint ahogyan azt terveztem, de nem tehetek róla. Amikor így viselkedik akkor nagyon fel tud idegesíteni és az sem segít a dolgon, hogy olyan makacs és fafejű, hogy azt néha elmondani nem lehet. Még is miért kell ilyennek lennie? Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha engedné, hogy segítsek neki ő meg közben szép csendben és nyugton maradna. Az viszont, hogy engem bánt szavakkal és idegeskedik az senki helyzetén nem segít, miénken pedig pláne nem. Nagyon szeretem őt, egész életemben ő volt a legfontosabb, - tekintve, hogy anyát mondhatni nem is ismertem – de olyan fafejű és ilyenkor olyan irritáló tud lenni, hogy bennem is felmegy a pumpa, pedig engem nehéz felidegesíteni, tekintve, hogy jobban szeretem kerülni a különböző konfliktusokat, de egyszer tényleg ki fogom oktatni a bátyámat, mert ez már nagyon érik neki. Ilyen az életünk, ehhez kell alkalmazkodni, de amit ő csinál az minden csak nem jó.
- Ez most úgy hangzik, mintha elkezdenél búcsúzkodni... – halkan ejtem ki ezeket a szavakat a számon, miközben felé fordulok és tekintetemmel őt vizslatom. A szemeit, az arcát, a viselkedését és a reakcióit. Nem akarom, hogy elmenjen itthonról, nem hagyhat itt az elmebeteg apánkkal. Ha nem lesz kit bántania, azaz a bátyámat akkor a sok feszültséget rajtam fogna levezetni...én pedig nem tudok úgy tűrni, mint Jake. Belefogok roppanni, ha Jake elmegy innen, mert akkor kezdődik csak még inkább az instant rémálom itthon.
- Maradj nyugton, lemegyek a konyhába gyógyszerért. – mondom komoly hangnemben majd a vállánál fogva óvatosan és gyengéden, nehogy még jobban fájjon neki, vissza tolom az ágyra, majd kimegyek a szobájából és becsukom magam után az ajtaját.
Pár pillanatig csak állok ott, majd veszek egy mély levegőt és leindulok a lépcsőn egészen a konyháig. Ott a pulton kezdek el kutakodni valami fájdalomcsillapító után.
- Te meg mit keresel, lányom? – hirtelen fordulok meg a megvető hang irányába. Félek apánktól, de nem hagyom azt, hogy ezt lássa is rajtam.
- Csak Jake-nek keresek valami gyógyszert. – mondom halkan, majd minden lelkierőmet össze szedve fordulok a pult irányába vissza és keresgélek tovább. Hirtelen egy erős szorítást érzek meg a karomon és hirtelen ránt meg, fordít maga felé. Nem tetszik neki, hogy segítek a bátyámnak, az alkoholos leheletétől szinte én is megrészegülök.
Amikor vissza szólok neki, hogy már pedig nem hagyom így a bátyámat és segíteni fogok, akkor egy jókora pofonnal ajándékoz meg engem úgy, hogy a végén a konyhapadlón kötök ki.

Tudom, hogy csak segíteni akar, de ha úgy nézzük, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy a húgom pátyolgatására szoruljak. Apám folyamatos verésének köszönhetően már rég nem vagyok az a gyámoltalan kisfiú, aki egykor voltam. És már nem is leszek. Megkomolyodtam, felnőttem úgy, hogy nem is akartam. Jó, a „felnőtt” szó túlzás, de a lényeget azt hiszem, bárki értheti.
Ami a múltat illeti, anyánkat, rá igyekeztem nem gondolni. Persze lehetetlen volt, hogy ne jusson eszembe, mert amikor apám hirtelen már nem tudott mivel bántani, az ő halálát hozta fel és vágta a képembe. Egy idő után talán azt is elhittem neki, hogy tényleg az én hibám. Holott… ez közel sem volt így. Fogalmam sincs, miért próbálta rám kenni, de az a helyzet, hogy nem is túlzottan érdekelt. Apám velejéig romlott volt és bármit kinéztem belőle, még azt is, hogy igazából az ő hibája anyánk halála és csak azért keni rám, hogy a saját lelkiismeretét védje.
Elpillantottam a húgom felé a szemem sarkából, majd magamra húztam a takarót, de nem feküdtem le. Továbbra is ültem. Úgy fordultam, hogy szemben lehessek vele, így kezdtem hallgatni, amiket mond.
- Hogy-hogy mi lenne veled? Biztos vagyok benne, hogy talpra állnál. Nem vagy olyan együgyű, hogy ne találd fel magad, ha én nem vagyok. – Vontam hanyagul vállat, de rossz ötlet volt, ugyanis belenyilallt a fájdalom. A kezemmel oda is kaptam, miközben felszisszentem és eltorzult az arcom.
- Francba. Mikor múlik már el ez a pokoli fájdalom? – Mérgemben az ágyba ütöttem. Kellett valami fájdalomcsillapító. Felkeltem az ágyról és a kihúztam a fiókot, kutakodtam benne, de nem találtam semmit, így vissza is toltam, kissé erőszakosan és ingerülten.
- Hol vannak a gyógyszerek? – Mordultam rá a tulajdon húgomra, és ahogy ránéztem, egy fél pillanatra, mintha más lett volna a tekintetem. – Kell valami fájdalomcsillapító, így aludni sem fogok tudni. Minden mozdulatnál fáj valamim. – Idegesen a hajamba túrtam, majd tovább kutakodtam, feltúrva ezzel a szobámat, aztán ha Cissy elmondta, hol találom, akkor elindultam, hogy megkeressem. Feltéve, ha nem intett maradásra.

- Tudod, nem kéne velem ilyennek lenned. Csak segíteni szeretnék. – mondom halkan és szemet forgatva nézek rá amikor a szekrényéhez lép és elővesz egy törülközőt. Nem értem miért kell ilyen flegmának lennie velem, hiszen mióta anya meghalt és apa bántalmaz minket azóta én voltam itt Jake-nek akire mindig is számíthatott, bármiben. Bármiről is legyen szó, én mindig ott voltam mellette, mindig meghallgattam.
Születésemtől kezdve itt voltunk egymásnak és nem akarom, hogy ez véget érjen. Amikor kicsi voltam és vihar volt, mindig befutottam a szobájába és megkértem, hogy menjen arrébb az ágyán, hogy bebújhassak mellé. Mindig megengedte és így aludtunk el amikor féltem a viharban. Szorosan hozzábújtam, ő átkarolt és így eltudtam aludni, mert a karjai közt mindig biztonságban éreztem magamat. Mellette még most is biztonságban érzem magamat, pedig az életünk fenekestül felfordult, a problémáink évről-évre egyre jobban nőnek, komoly problémáink lettek az életünkben. A legelső az a drágalátos alkoholista, pszichopata apánk az. A legjobb fiú testvért adta nekem a sors és nem állok készen arra, hogy elveszítsem őt. Nem hagyhatom, hogy apánk elvegye őt tőlem, nem akarom, hogy bármi avagy bárki is szétválasszon minket. Nem akarom őt kisajátítani, félreértés ne essék, csak… Nem akarom őt elveszíteni. Ő tudja milyen anya, láthatta őt, tisztán emlékszik rá, én viszont egyáltalán nem emlékszem rá, hiszen még nagyon kis koromban halt meg a születésem után nem sokkal, így hát nem csoda, hogy csak a képek segítségével tudom azt, hogy anya még is hogyan nézett ki.
Nézem ahogy vissza jön a szobába és az arcomon látszik a kicsi meglepődöttség amikor tekintetemet végig járatom a sebeken. Most még csúnyábbak, mint nemrég mikor lekezeltem őket. A víz kitisztította az összes sebét, még is kiráz tőle a hideg amikor megpillantom a sok ütés nyomát, egy-egy mélyebb sebet amit az övnek a csatja hagyhatott a bőrében, szinte már-már a húsában.
Amikor leül mellém, fejemmel felé fordulok, miközben a falnak támasztom a fejemet. - Igen, felfogunk nőni, de ez nem jelenti azt, hogy el kell veszítenünk egymást. Jake, nekem már csak te maradtál. Nem tudom mi lenne velem, ha már te se lennél velem... – nagyon megviselt anya halála, mai napig nem bírtam teljes mértékben feldolgozni a halálát, főleg mivel csak idősebb fejjel fogtam fel is azt igazán, hogy mi történt. Nem ismerhettem meg őt, nem tudtam elmenni vele csajos programra, olyan sok dolog kimaradt ezáltal az életemből, és ezeket nem lehet vissza szerezni vagy éppenséggel bepótolni, mert van amit csak egy anyával lehet csinálni, vagy amit csak egy anyával jó igazán.

- Segíteni? Miben? Levenni az alsónadrágom? – Kérdezem egy félmosollyal, de az arcom el is torzul a fájdalomtól, ahogy lehajolok a földön levő ruhadarabért. A derekam… és a gyomrom… rohadtul fáj. Sietve felegyenesedek, majd a szekrényhez lépek, hogy előszedjek belőle egy törölközőt. Ezután elnézek az ágyamon ülő húgom felé és csak ekkor reagálok a szavaira.
- Nem fogsz. – A hangom kissé megremegett. Csak egy fél századmásodpercre. Talán ő meg sem hallotta, de én éreztem. Nem voltam annyira magabiztos abban, hogy nem fog elveszíteni. Egyszerűen bennem volt az, hogy el innen. Mert még egy nap, még egy ütés és vége. Elszakad bennem valami. De a húgom láttán még győzedelmeskedett bennem a jobbik énem. Maradni. Kitartani. Csak tudnám, meddig. Hunyorogva bámultam pár hosszú pillanatig, mielőtt kimentem volna és bezárkóztam volna a fürdőszobába. Apánk még mindig a tévét nézte, láttam, ahogy elhaladtam a szobája ajtaja előtt. Másra sem volt képes, csak piálni és nézni az agybutító szarságokat. Gratulálok. Nagy élet.
Levetkőztem, hanyagul a földre hánytam a ruháimat, majd beléptem a zuhanyzóba. Le akartam mosni magamról mindent. Apám érintéseit, meg a szíja okozta fájdalmat, na meg a bőrömre tapadt véremet, ami, ahogy a víz elkezdte lemosni, keveredett vele. Tetszett a látványa, még akkor is, ha ez elég bizarr. Sietve megráztam a fejem, majd gyorsan lezuhanyoztam. Vissza akartam menni a húgomhoz.
Egy 6-7 perc után jelentem meg a szobám ajtajában. Sejtettem, hogy nem fog elmenni. Ez kicsit megmosolyogtatott, majd a radiátorhoz mentem és kiterítettem a véres, vizes törölközőt. Bár, talán nem ártana kimosni. Hm. Csak egy alsónadrág volt rajtam, ami azt jelentette, hogy az összes sérülésem látható volt. Nem rejtegettem, felesleges lett volna. Az ágyra másztam, majd leültem Cissy mellé, úgy pillantottam rá.
- Szóval… nem akarsz elveszíteni? Egyszer fel kell nőnünk, Cissy. És lehet, akkor már nem lehetünk többé együtt. – Mormogtam elgondolkodó fejjel. Nem tudtam, mi lesz később. Mondjuk egy év múlva. Azt sem tudtam, mi lesz holnap, de… abban biztos voltam, hogy az életünk meg fog változni. Hamarosan. És nem csak az életünk… hanem mi magunk is. Mélyen belül ezt éreztem.

Miért kell Jake-nek ilyen makacsnak és fafejűnek lennie? Esküszöm, ha néha tudná azt, hogy mikor kell csöndben maradnia akkor nagyon sok fájdalmat nem kellene apánktól elviselnie. Persze, nem azt mondom, hogy akkor nem bántaná, de ha talán nem feleselne mindig neki vissza akkor vagy kevesebbszer ütné meg vagy éppenséggel nem mindennap bántaná a bátyámat.
Mióta anya meghalt és apa elkezdett jó mélyre lecsúszni és minden nap elkezdte leinni magát a sárga földig, azóta gondolkodom, hogy még is mitévők lehetnénk a bátyámmal, hogy ne kelljen ezeket a szörnyűségeket végig csinálnunk. Gondolkodtam azon is, hogy elköltözhetnénk itthonról, de aztán el is vetettem ezt az ötletemet, hiszen még is hova mennénk? Egy élő rokonunkról sem tudok, de ha még is lenne olyan akkor sem hiszem, hogy befogadnának minket. Valahogy a rokonok sosem kedveltek minket, szerintem az apánk miatt, bár ezt teljes mértékben meg is értem. Még én sem bírom az apánkat, akkor még is hogyan várhatnám el azt, hogy mások máshogyan viszonyulhassanak hozzá? Nem vagyok képes normálisan ránézni úgy, hogy a gyomrom ne ránduljon görcsbe a félelemtől, hogy vajon éppenséggel milyen kedvében találom őt és még is bántani fog-e, vagy épségben sikerül-e megúsznom az adott napot.
- Segítsek? – bár fogalmam sincs, hogy még is hogyan tudnék segíteni neki. Az oké, hogy a bátyám, de azért pár dologra nem vagyok kíváncsi amit látnék ha segítek neki fürdeni. Látszik rajta, hogy alig van energiája, apánk most nagyon dühös volt és túlfeszítette iszonyatosan Jake-nél azt a bizonyos húrt. Sokkal jobban megverte most őt, mint eddig máskor bármikor.
Pár pillanat múlva végzek a hátán lévő sebekkel is, de nem tudom mit kéne neki mondanom arra amit mond.
- Jake, nem engedem, hogy apa elválasszon minket! – mondom komoly hangnemmel és a szemeibe nézek miután feltornázta magát ülő helyzetbe. Elpakolom a fertőtlenítőszert és a vattapamacsokat, majd törökülésbe ülök a bátyám mellé. - Csak mi maradtunk egymásnak. Anyát elveszítettem úgy, hogy nem is ismerhettem meg őt igazán, nem veszíthetlek el téged is... – mondom halkan, majd tekintetemmel követem őt és figyelem ahogyan össze szed pár cuccot a szobában a fürdéshez.
Továbbra is az ágyán ülök jelezvén neki azt, hogy nem tervezek kimenni innen. Nem hagyom őt magára.

- Hogy maradnék csendben? – Suttogtam vissza, „csakazértis” alapon. Ne intsen le, engedjen beszélni. Bár tudtam, hogy apánk miatt int hallgatásra, mégsem akartam azt tenni, amit mond.
- Hagyd már. Semmi értelme. – Toltam el a kezét, szinte reflexből, ahogy a fertőtlenítős vattával érintette a sebet. Felszisszentem, hisz fájt. – Holnap úgyis újra ilyen lesz. Nincs értelme.
Vontam vállat, de ha újra nekiállt ellátni, hagytam. Nem volt túlzottan sok erőm ahhoz, hogy ellenkezzek. Összeszorított fogakkal tűrtem, hogy a vattapamaccsal kitisztogassa a sebeimet.
- El kellene mennem fürödni is… – Morogtam halkan, majd lefeküdtem. A hasamra fordultam, hogy a hátamat is le tudja kezelni.
- Mondd csak, Cissy… nem lenne okosabb távol tartanod magad tőlem? A végén még téged is bántani fog, ha sokat vagy velem. – Nem is tudom, miért mondtam ezt. Talán valamiféle megérzés volt. Merengve piszkáltam magam előtt a párnát. – Már a suliban sem tudok mit mondani, miért nézek ki minden nap úgy, ahogy. Lassan minden hazugság elfogy. Aztán mi marad…? Az igazsággal kéne előállnom? Az eléggé… szívás lenne. A végén úgyis én lennék újra megverve és megkínozva. – Szemforgattam, de majd, akár végzett, akár nem, felültem és lemásztam az ágyról. Pakolászni kezdtem, de ha a húgom megijedt volna, leintettem és elmormogtam, hogy csak elmegyek végre fürödni. Azonban az ajtón még nem léptem ki.

Amióta anya meghalt azóta Jake és az én életem szó szerint pokollá változott. Valamiért, fogalmam sincs miért, de apa Jake-t hibáztatja anya halála miatt és még csak azt sem engedi, hogy a képességeinket gyakorolhassuk. Mind a ketten jól tudjuk a bátyámmal, hogy anyánk miatt árnyvadász vér csörgedezik a mi ereinkben is, csak mivel apa sima ember, avagy mondén ő ezért ki nem állhatja ennek a gondolatát. Egyszer hoztam fel neki a témát, hogy nagyon szeretnék gyakorolni, nah vajon hogyan reagált erre a kis ötletemre? Felpofozott. Egy lecsúszott alkoholista lett belőle és fogalmam sincs, hogy mi ketten a bátyámmal mit tudnánk tenni. Nem tudom, hogy hogyan tudnánk ebből a pokolból kijutni…
Minden napunk ugyan úgy telik; apa valamikor délután környékén felébred, mindig engem szokott megkérni, hogy menjek el neki venni valami piát a közeli kisboltba, én hülye pedig mindig megyek is, szinte ugrom minden parancsára, mert félek attól, hogy ha nem teszem meg valamelyik hülye kis kérését akkor ismételten meg fog verni, én pedig nem akarom, hogy bántson engem. Nem akarom, hogy bárki is bántson engem…
Apa minden nap bántja Jake-t, néha ordibál előtte vele egy sort, néha azért bántja, mert a bátyám vissza felesel neki, néha pedig szerintem szimpla unalom űzés céljából ezt találja a legjobb elfoglaltságának. Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy érzem, kezdek beleroppanni abba ami itthon folyik.
Amikor meghallom az ütések hangját, ahogyan apa nadrágszíja hangosan csattan a bátyám bőrén, egy könnycsepp szökik ki a szememből és gördül végig az arcomon. Még a veszekedésük elején felrohantam az emeletre a szobámba és kilincsre zártam be az ajtómat, majd bebújtam az ágyamba és a párnámat a fejemre tettem, úgy sírtam. Szinte érzem a bátyám fájdalmait és belehalok abba, hogy mindennap ezeket kell túlélnie.
Kb olyan 10-15 perc után amikor minden elcsöndesedett szép lassan kelek ki az ágyamból és óvatosan az ágyamhoz sétálok, majd kinézek a folyosóra. Amikor kijjebb lépek és látom, hogy apánk nagyban nézi a plazma tv-t, bemegyek a fürdőbe, leveszem a polcról az elsősegély dobozt és bemegyek Jake szobájába.
- Maradj csöndben... – mondom halkan, amikor leülök mellé az ágyra és óvatosan elkezdem kigombolni az ingjét, nagyon ügyelve arra, hogy minél kevesebbszer érjek hozzá a bőréhez, mert nem akarok neki plusz fájdalmat okozni.
Veszek egy vatta pamacsot és fertőtlenítőt öntök rá, majd veszek egy mély levegőt és ráteszem gyengéden a sebre. Tudom, hogy nagyon csípheti őt.

Fáj, fáj, fáj. A rohadt életbe is. Legszívesebben... nem is tudom, mit tennék. Gyűlölöm, hogy mindig megtalál és mindig rajtam tölti ki a dühét. Jó lenne, ha megtehetném, hogy összepakolok és elmegyek. Sóhajtottam, majd a karomon levő sérülésekre pillantottam. Volt több is, sőt, a testem minden porcikája tele volt az apám által keletkezett jelekkel, amik égtek. Mintha két pillanattal ezelőtt ütött volna meg. Minden egyes nyom emlékeztetett rá, mennyire gyűlölöm. Az ágyamon feküdtem, az oldalamra dőlve. Az ingem félig ki volt gombolva, jobban mondva le volt rólam rángatva, így elég hülyén festettem. De nem zavart. Azt viszont hallottam, hogy a húgom közeledik a szobám ajtaja felé. A másik oldalamra fordultam, hogy az ajtó felé legyek.
- Cissy, biztos... unod már, hogy ezt kell csinálnod. Minden nap rendbetenni, amit apánk... tesz...
Mormogtam félhangosan, mikor belépett végre az ajtón. Aztán erőt vettem magamon és felültem, majd igazítottam az ingemen, hogy emberségesen nézzek ki. Bár attól messze voltam. Igencsak messze. Bár Cissy már a legrosszabb pillanataimban is látott, nem kellett volna, hogy "zavarban" legyek előtte. Nem voltam. Nem is azt mondom, hogy szégyelltem magam. Egyszerűen csak elegem volt. Minden nap ugyan arról szólt. Apám verése, majd a húgom leápol. Egy soha véget nem érő kör. Azon gondolkodtam, mikor lesz vajon vége. Vagy egyáltalán apám úgy dönt-e egyszer, hogy befejezi. Vagy esetleg valaki más fog véget vetni a szenvedéseimnek? Biztos voltam benne, hogy a húgomnak sem jó ez az állapot, de kisebb volt nálam. Ő még annyit se tudna tenni apánk ellen, mint én. Én meg csak tűrtem. Heh. De az ember előbb-utóbb eléri tűréshatárát... nem igaz?