Madison Kingsford

"Magányos csónak a tengeren,
A szél sodorja, de megy tovább,
Az út végén majd megpihen,
Hívogat egy új világ."

Létezek. Még mindig nem törtek be. Egyedül a világ szélén, ahol már senki sem látja vékony, törékeny alakomat. Elrejtenek a szél süvítő hangjai, a Nap lemenő sugarai, ahogy árnyékok köszönnek rám a közeledő éjszakából. Létezek...csupán nem találom már a helyem. Hol kellene keresnem? Merre visz az utam?
Elfutottam. Előle és előlük. Hagytam, hogy elnyeljen a portál, ami ide sodort, egy másik világba. Egy idegen helyre, ahol nem tudom, biztonságban vagyok-e.
Fojtogatnak az érzések, hurokként szorulnak a nyakamra, túl sok az inger, lehetetlen, hogy megértsem, nincs semmi baj. Itt vagyok és még lélegzek.
Elszakadt a menyasszonyi ruhám. A vékony anyag lemondóan, megbecstelenítve fekszik a talpam alatt. Bemocskoltam ártatlanságomat. Sárosan és vizesen tapad lábaimra és legszívesebben letépném magamról. Szaggatnám, amíg nem múlnak ezek az idegesítő érzések.
A város fényei, magukhoz láncolják tekintetemet. Bár el tudnék veszni bennük. Magával ragadhatna örökre. Talán hagynám...talán lehetne egy új életem, hátrahagyva mindent. Fel kell égetnem a múltamat, az összes hidat, hogy elmerülhessek a jelen, szépséges pillanataiban.
Elszöktem. Elmenekültem, mielőtt kimondhattuk volna az igent.
Álltam és nem bírtam a szemeibe nézni. A szívem a torkomban dobogott, elöntött a szorongás és a pánik. Nem adhatom az életem és szívem egy olyan ember kezébe, akit nem szeretek. Nem köthetem magam hozzá, mert a szüleim úgy gondolják, hogy szükséges. Csak a szerződésük része lettem volna. Egy sor a sok közül. Valahol, az apró betűs részlet.
Hazugság volt minden. A perc, amikor magamra öltöttem a ruhámat, amikor a kezemben szorongattam a halovány rózsaszín szirmú csokromat...tudtam, hogy nem fogom tudni végigcsinálni.
Alkut kötöttem hát egy boszorkánymesterrel. Ha portált nyit és kimenekít, hívhat, ha szüksége lesz rám. Egyetlen egyszer, élete során. Megérte? Azt hiszem mindennél jobban. Ezerszer megtenném!
S most?
Most szabadnak érzem magam. Karjaimat széttárom és hagyom, hogy ajkaim mosolyra húzódjanak. New York, az én új szerelmem...a pezsgése, a város zaja, a tavaszi szellő, a park felől érkező madárcsicsergés, ami zene füleimnek. Én vagyok a rigók dallama, a szárnyuk csodálatos suhogása, a víz gyengéd morajlása.
Haza értem.
Itthon vagyok.
Ideges, erőszakos mozdulattal tépem ki hajamból a szirmokat, a hajtűket és hagyom, hogy a sötétlő tincsek arcomba kapjanak. Elrejtsék a tekintetemet a világ elől. A fájó, kutakodó pillantást. A kérdéseimet, amikre még én sem tudom a választ.
"Semmi ágán, egyedül némán
Lent a föld, fent az ég"
A rúnákat figyelem a karomon. Annyira üresnek hatnak. Nincs rajtam parabatai jel, se a gyász szimbóluma...a házasság billogjának esélyt sem adtam.
Csak egy árnyvadász vagyok. Egy nephilim, aki nem nézett hátra. Aki elmenekült az élete elől.
Itt vagyok...
Hagyom, hogy feltörjön belőlem a megkönnyebbült zokogásom, elmosva minden félelmemet. Megcsináltam.
"Magányos csónak a tengeren
Túl fog élni ezer vihart"