Killian Walsh

- Mesélnem kéne az életemről? Mire vagy kíváncsi? Ne, most komolyan. Maradj nyugton. Meglazítsam a bilincset? Fáj a kezed? Jó, tudom, nem épp a vendégszeretetemről vagyok híres. Sőt, sokan mondták már, hogy kissé őrült vagyok. - Vigyorogtam. - Valahol igazuk van. Hé, mondtam, hogy maradj nyugton. - Szúrós szemekkel figyeltem a vendégemet, majd mikor azt láttam, feladta az ellenkezést, a szabadulás iránti vágyat, elégedetten hátradőltem a fotelben. Egy tollat fogtam a kezemben, azzal szórakoztam, miközben azon merengtem, milyen szépen át lehetne vele szúrni valaki torkát. Persze, némi erőfeszítés nem ártana hozzá. Látni, ahogy kibuggyan a skarlátvörös vére. Mennyei látkép. Elpillantottam újra a vendégem felé.
- Szóval vegyük át újra. Azért jöttél ide, hogy megtudd, ki vagyok. Megtudd a múltam. Nem hiszem, hogy túl sok közöd van hozzá, de lásd, milyen nagylelkű vagyok, mesélek néhány dolgot. Kezdjük ott, hogy apám rajtam verte le anyám halálát. Mármint, szó szerint. - Nevettem fel. - Vert. Minden egyes nap. Tényleg. Elég problémás volt... főleg az első időkben. - Magam elé meredtem, kicsit leolvadt az arcomról a mosoly is, majd újra elvigyorodtam. - De tudod, nagyon jót tett velem. Minden egyes verés után egyre inkább... - A mellkasomhoz nyúltam, megmarkoltam a pólómat. - ...kiölt belőlem valamit. Az érzéseket. - Bólintottam egy aprót. Vendégem arcán némi ijedtséget véltem felfedezni, de vállat vontam.
- Ne, ne, ne. Még nem tartok sehol, ne váj ilyen arcot. 18 éves koromban megszöktem. Magammal vihettem volna a húgomat is, de nem tettem. - Sóhajtottam. - Tudom, elég gonosz dolog, hogy apám karmai közt hagytam, de őszintén, akkor már annyi emberi érzés sem maradt bennem, hogy a tulajdon húgomra gondolni tudjak. Hát leléptem. És a legjobb dolog az életemben ekkortájt történt. - Bólintottam egy aprót. - Valentine. Ő az én ... hmm, hogy mondják ezt? Hősöm? Valami olyasmi. Értelmet adott a létemnek. Felkarolt. Célt adott és terveket, feladatokat, amiket el kell végeznem. Tudod, azt érzem, végre tényleg érdemes felkelni. És nem azért, hogy naphosszat a tulajdon apám verjen és az élő célpontja legyek... amúgy nem csak azért vert, mert állítólagosan anyánk halála az én hibám, hanem mert... én alapjáraton is különleges voltam és ez bosszantotta. - Utaltam az árnyvadászképességemre, arra, hogy láttam a démonokat. Nos, igen, eleinte talán ijesztő volt, de elkezdett tetszeni ez a világ. Gondolkodó fejet vágtam.
- Hmhmm... még van itt valami. Ha végeztem, szabadon engedlek, becsület szavamra mondom. - Néztem el a vendégre, majd komoly fejet erőltettem magamra, de végül mosolyba fulladt a próbálkozásom. - Nos, szóval... visszamentem megölni őt. Na, nem a húgomat, hanem a drága jó apámat. Úgy éreztem, ez kijár neki a sok verés és kék-zöld-lila foltokért. Egyszerűen szíven szúrtam és közben az arcába vigyorogtam, hogy na "Öreg, én lettem a végzeted! Én, akinek te annyi fájdalmat okoztál!" Még láttam a szemeiben valamit... nem is tudom, mit. Nem megbánást... - Összehúztam a szemem. - Talán még nagyobb gyűlöletet. De nem érdekelt. Reméltem és még most is remélem, hogy a pokolra jutott és az örökkévalóságon át fog szenvedni valami tűzkatlanban. Vagy mindegy, miben. Csak szenvedjen. - Nevettem el magam.
A tollat ledobtam az asztalra, majd felálltam és közelebb léptem a vendéghez. Elővettem egy kést, aminek a pengéjével végigcirógattam az arcát.
- Most pedig... elengedjelek, vagy ne? Nagy dillemma. Túl sokat tudsz. Ki tudja, kinek vinnél információkat rólam. Hajh. - Sóhajtottam, a fejemet csóváltam. - Na jó. - Előszedtem a kulcsot és kinyitottam a bilincset. Vendégem egyből felállt, majd a kabátjáért ugrott, felkapta és már lépett is az ajtó felé. Én pedig egy jól irányzott mozdulattal a hátába dobtam a kést. Hallottam a sikolyát, a fájdalmat a hangjában, mielőtt összeesett.
- Így már mindjárt más. - Vigyorodtam el elégedetten, a tenyereimet összeérintve.