Anthony Crow

Félheti-e a halált, aki tőle fogant?
Apámat, bár nagyobb démon, a legtöbb mítosz a Halállal azonosítja. Megértem, hisz előkelő helyet foglal el az alvilágban, és mögötte áll annak megtermett serege. Olykor lovasként, fekete csuhákban ábrázolják, az Apokalipszis daliás hírnökeként, három másik társával együtt - csakhogy én láttam, mi van valójában a csuklya alatt. Azóta félem a halált.
Anyám harcost szült neki, nem fiút - méhének egyetlen feltétele az volt, hogy haláláig mellette cseperedhessek, emberként. Apám megkímélte, harmadik évtizedemet kezdtem el taposni, mikor utolsó, szerelmes csókjukban egyesültek. Onnantól Sammael katonájaként szolgáltam, hol mellette, abban a szörnyű dimenzióban, mit egyesek Pokolnak csúfolnak, hol a Földön. Igazából teljesen mindegy volt, mert apám harcosaként a Pokol tüzét szabadítottam az emberekre, a halál kesernyés leheletével mérgeztem meg a lelküket, s minden egyes lépésemmel megfertőztem földjeiket. Az élet a világukban semmivel sem különbözött apám birodalmától.
A Halál katonájának lenni elég megterhelő meló, hosszú távon jobban kikészíti az idegeket, mintha középiskolai matek tanárnak mentem volna, így aztán alkut kötöttünk apámmal: minden páratlan évszázadot a 18. esztendőig bezárólag szabadságon tölthetek, egyszerű boszorkánymesterként élve átlagos, halhatatlan éveimet úgy, hogy ne kelljen vért és erőszakot látnom. Nos, részben bevált, részben nem - a halál elől nem lehet elfutni. Ahol háborúkat vívnak, ahol járványok tombolnak, ahol az emberi gonoszság és kapzsiság felüti a fejét... Apámnak rengeteg munkája volt - és nekem is. Elkezdtem a saját kis egyszemélyes lázadásomat.
Ankara, Grünwald, Azincourt, Pávia, Mohács, Austerlitz, Waterloo, Temesvár, Sztálingrád... Életet az életért - katonaorvosnak lenni még mindig stresszesebb meló, mint a gimiben tanítani, de a két világháború alatt remekül hasznát vették gyógyító képességeimnek. A második világégés után magamnak kerestem a kisebb konfliktusokat, így kötöttem ki Irakban. Az évek homokszeme sajnos fürgén pergett, ezért a hősködésbe belefáradva New Yorkba utaztam az új évezred elején, hogy megpihenjek.
Már csak egyetlen évem maradt, mielőtt a következő évszázadra újból Sammaelnek adnám a lelkem. Egyetlen év szabadság, egyetlen év bejárni a világot, törlesztve, békét keresve - de vajon meglelem valaha is?

- Mit firkálgatsz, szépfiú?
A pultos lány a füzetem fölé hajolt, szűk, mélyen kivágott topja kényelmes rálátást nyújtott a dekoltázsára. Valószínűleg ez volt a célja, mert szinte az orrom alá dörgölte mesterségesen felturbózott lányait. Láttam, hogyan változik az arckifejezése, amikor észrevette a "halál" és a "katona" szavakat a füzetemben, előbbit kétszer vastagon aláhúzva.
- Nevezzük egyfajta memoárnak - mosolyogva becsuktam a füzetet, és célzón megemeltem kiürült poharamat. Vette az adást, kiemelte dekoltázsát a látóteremből és eltipegett újabb kört tölteni. Az italom mellé egy cetlit is kaptam, rajta gyöngybetűkkel ráfirkantott számok, remélhetőleg a telefonszáma, és nem a mai fogyasztásom végösszege. Viszonoztam kacér mosolyát és alaposan szemügyre vettem csípője ringását, ahogy ellibegett.
A mobilom türelmetlen rezgéssel vonta magára a figyelmemet. A kijelzőn megjelenő név láttán fülig szaladt a vigyorom.
Árnyvadászok - mikor is kerültem ilyen szoros kapcsolatba velük? Volt pár összezördülésem a Klávéval, több országból ki is tiltottak néhány szerencsétlenül elsült ügyletem miatt. Persze, hiszen sehol nem látták szívesen Sammael fattyát - apám öröksége, mint valami neonfelirat virított a homlokomon, és képtelen voltam letörölni onnét, bárhová is mentem, bármibe is kezdtem. Tényleg a vér határoz meg valakit? Talán csak az annyira dicsőített Angyaluknak köszönhettem, hogy nem száműztek még Csontvárosba - vagy ők jobban félték nálam a halált?
A Budapesti Intézet volt eddig a kedvencem, nem csak a magyar lányok híres szépsége vagy Balogh legendásan keménykezű irányítása miatt... de ez már egy másik történet.
A markomba gyűrtem a cetlit és ott hagytam az ital árát a pulton, ahogy kifelé indultam.
- Miféle bajba keveredtél már megint, Bonbon? Nem, persze, hogy nem hívlak így többet, Bon... bon.
Az ajtó melletti szemetesbe hajítottam a pultos lány telefonszámát, mielőtt még kiléptem volna a hűvös, sötét éjszakába.
Nem vagyok olyan, mint az apám. Az ő vére kering bennem, az ő parancsai szerint élek, de a szívem a sajátom - a szívem emberi...