Victor Aldertree

Készen álltam arra, hogy a Londoni Intézet vezetőjévé válasszanak, lassan, de biztosan lépkedtem felfelé a ranglistán, a könyörtelenségem messziről hírhedt volt, vagy tiszteltek, vagy féltek tőlem, nekem mindkettő egyaránt megfelelt. A szüleim mind Klávé tagok voltak, akkor vesztették életüket, mikor készek voltak megvédelmezni egy ártatlan alvilági farkas családot a fiatal Kör tagoktól. Hírhedt árnyvadász csoportosulás volt, készen voltam felvenni velük a harcot, a bosszú és épp annyira ösztönzött, mint maga az, hogy a Klávé törvényét kövessem. Persze az értékrendem ezzel kapcsolatban megváltozott fokozatosan. A szüleim a Londoni Intézet vezetői voltak majd Idrisben vezették a bűnös Alvilágiak tárgyalását és ítélethozatalát. Úgy neveltek ne tekintsek minden Alvilágit bűnösnek. Ahogy sikerült bekerülnöm a Klávé hatalmi ranglétrájába egy küldetésem során megismerkedtem egy vérfarkas lánnyal, elvarázsolt, gyönyörű volt, akár egy angyal. Félénk és mégis vakmerő. Beleszerettem. Egy napon azonban megtámadták a falkáját és bár mellette voltam nem ismert fel, megtámadott és nem tehettem mást, mint az életemet védtem, megöltem Őt. Ott valami eltörött bennem, de meg kellett tennem, nehéz döntés volt, de vagy Ő vagy Én, és Én magamat választottam, mert bosszút akartam állni a családom megöléséért, hát így veszett el a bizalmam minden Alvilágival kapcsolatban. Lehet, hogy a felszínen szelídek, de a mélységben mind sötét teremtmény és nem tudják levetkőzni az ösztöneiket.
Évek teltek el, feljutottam a vezető tisztségig, egy ideig Idrisben töltöttem a kötelességeimet majd Londonba hívattak, hogy egy árnyvadászt képezzek ki, aki ugyan valaha megkapta a rúnáját és a kiképzését a mondénokat választotta és a képzettsége semmisnek tekinthető. Első találkozásunkat nem követte dicsfény, inkább hatalmas megdöbbenés és düh. Matteo állt velem szemben, a parabatai társam. Kölyökkorunkban álltuk ki a szertartást, lettünk társak, barátok, testvérek. De elhagyott, ahogyan az árnyvadászokat is. Ahogy magam előtt láttam csak dühöt éreztem iránta. Közöltem vele, hogy reménytelen eset, az aktáját áttanulmányoztam és több ponton is bűzlött, az Angyalra, egy reménytelen senki volt. De a feladatom az volt, hogy ez változzon, és megtettem mindent. Nem tudom mikor vált az egymás iránti gyűlöletünk bajtársiassággá, talán akkor mikor megmentette az életem egy küldetés során, talán akkor, de pontosan nem tudom. Befejeződött a kiképzése, segítségemmel a Londoni Intézet vezetőjévé tették, már akkor tudtam, hogy visszahívattak Idrisbe, a Kör tagjaival és Valentine-nal kapcsolatos gondok miatt. Nem sokkal ezután vissza is utaztam Idrisbe, onnan pedig New Yorkba küldtek, hogy leváltsam Lydiat a vezetői posztról, mert több ponton is nem felelt meg a vezetőségnél. A problémák nagyobbak voltak, mint gondoltam, Clary Fairchild volt a fő gond, Valentine lánya, az engedetlenség a végleteket súrolta, mindenki azt tette, amit akart, az Alvilágiak pedig úgy jártak-keltek az Intézetben mintha panzió volna. Megtettem a szükséges lépéseket, mellyel már tudtam, hogy a gyűlöletüket vívtam ki, fura, de elégedettséggel töltött el. Valentine végül közelebb volt hozzám, mint valaha reméltem volna, Jace Wayland által reméltem a megtalálását, élve vagy holtan, nem érdekelt, akartam a bosszút, akartam, hogy Valentine megfizessen mindenért. Jelenleg az Intézet a felügyeletem alatt működik, az új szabályok beépültek és betartatottak. Ám a minap érkezett egy üzenet, miszerint a Londoni Intézet vezetője érkezik hozzánk huzamosabb ideig, hogy felügyelje az Intézet működését. Matteo Borelli, hát ismét találkozunk. Vegyes érzelmekkel vártam a találkozást, nem szerettem, ha felügyelnek, azt sem ha parancsokat osztogatnak, azonban a parabataiom, a társamról volt szó. Azt hittem működhetnek a dolgok közösen, tévedtem és tudtam, az ellenségemet dédelgettem a keblemen, elintéztem, hogy majdnem a Csontvárosban végezze, de végül kegyelmet utaltam neki. Most a köztünk lévő kapcsolat gyengébb, mint valaha, Ő figyel engem, de Én sem hagyom felügyelet nélkül.