Wendy Howard

1 évvel ezelőtt

- Ms. Howard, kérem, rám figyeljen - a professzor rekedtes hangja betölti a teret, minden háttérzaj hirtelen megszűnni látszik, s ez engem - aki nem mellesleg a nem túl kedvesen megszólított személy - arra az apró dologra sarkall, hogy a férfi irányába kapjam a fejem. Érzem, ahogy a fejemet ellepi a pír, s amilyen őszintén, annál rémültebben kezdek el azon agyalni, hogyan kerültem ide. Minden emlékem homályos az elmúlt huszonnégy órával kapcsolatban.
Szédülök.
Forog velem a világ.
A fejembe nyilal a fájdalom.
Bambán tekintek a hatvanas évei elején járó férfira, s most már bizton állíthatom, hogy a következő vizsgáján meghúz - na senki se gondoljon rosszra -, mint annak a rendje. Ez már régen nem a gimnázium és a római jog, amit ezen idősödő férfi oktat sem egy finom csemege.
Szeretnék válaszolni, de egyszerűen nem megy, úgy érzem, ha szólásra nyitnám a szám habogáson kívül nem sok dolog jönne ki, ami egy leendő ügyvédnél nem a legjobb. Beszéd helyett gyorsan cselekszem, a poros, már több hete mosatlan hátizsákom után kapok, ami többnyire az egyetemen a lábamnál fekszik, s összevisszarúgdosom. A hátamra kapom a fekete bőr szépségem és felpattanok a székből, éles fájdalom árad szét a testemben, amikor nagy csörömpölések közepette beütöm a lábam a modern padba. Ez a szerencsétlenség is kizárólag engem jellemez.
Senki sem szól semmit, amikor kirohanok az ajtón. Sok hülye jog hallgató! Most biztosan azt hiszik, hogy már nem bírom az egyetemmel járó megpróbáltatásokat és feladom. Nem, ez nem fedi a teljes valóságot.
S hogy mi történik most velem? Az imáim nem kerülnek meghallgattatásra. Az Isten, akiben egész életemben hittem nem segít életem legnehezebb időszakában. Hallucinálok, folyton csak az agyam által kreált képzeteket látom, s kezdem összekeverni a valósággal. Összeszedetlen vagyok, a gondolataim ugrálnak egyik témáról a másikra. Úgy érzem az a kedves és rendkívül aranyos lány, aki egykoron voltam kezd eltűnni, elnyeli valami, amiről még csak nem is tud.
Az utolsó emlékem az, hogy otthon fekszem, s az egyik tankönyvemet bújom buzgón, majd itt vagyok az egyetemen. Eddig csak fura alakokat láttam, torz teremtményeket életem egészében, de ezt eddig természetesnek tartottam egészen mostanáig. Valami történt velem, valami felfoghatatlan, hiszen az emlékezetkiesések nem a teljes gondmentességet hirdetik.
Aggódom a lelki, s testi épségem miatt és közben mindvégig azt mutatom a világnak, hogy minden rendben van.

Napjainkban

Kicsattanok a bőrömből. Az egyetem még sosem ment ilyen jól! Még az a csúnya, görbeorrú professzor is hármassal átengedett a római jog vizsgán, ami kicsit sem könnyű. Van pár dolog az életemben, amiket még mindig nem értek, de már feladtam a józan ésszel való gondolkodást, s beláttam, hogy jobb, ha ignorálok néhány dolgot a saját magam érdekében. Mindig lesznek megválaszolhatatlan kérdések kifürkészhetetlen válaszokkal, de vagyok annyira okos, hogy tudjam figyelmen kívül hagyni.