A késő esti fagyos és hűvös időjárás elől a kardigánom ad menedéket. A bőrből készült anyagot húzom össze magamon, abban reménykedve, hogy így nem változok jégcsappá, pedig a széllöketek folytonfolyvást próbálnak a csontjaimig hatolni, így lassan halálra dermedek. Nem emlékszem már hány óra van és hogy hol is járok, ugyanis egy ideje már csak a lábaimra bíztam a navigálást. Túlórát vállaltam a közértben, hisz abból a kevéskéből, amit én és a húgom, Kimberly összekapargatunk aligha lehet rendesen megélni. Sose vártam el tőle, hogy ő is dolgozzon, hiszen csak 15 éves, és a fizikai munkát se neki találták ki, de ő mégis annyira makacs volt, hogy nem hallgatott rám, az egyik fülén ment be a hegyibeszédem a másik fülén meg ki.
Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ezt a szüleinknek köszönhetjük. Ha egy normális családba születtünk volna, sose történtek volna meg ezek, sose kellett volna ezeket átélnünk. Sose kellett volna rájönnünk magunktól arra, hogy édesapánk pénzt csalt ki emberektől és lecsukták, sose kellett volna hallgatnunk édesanyánk alkohollal mámorított vérfagyasztó rikácsolását és látni szétroncsolt holttestét. Megannyi szörnyűségeken mentünk keresztül, de mindent átvészeltünk. Közösen. Együtt.
Amióta a nővérünk is elhagyott már csak mi ketten maradtunk. Azt hiszi a nővérem, hogy nem tudom, hogy a barátja veri, pedig nagyon is tudom. Én védtem meg nagyon sokszor és én sétáltam haza vérző sebesekkel és ültem be másnap az iskola padja mögé. Hogy számított-e? Nem hiszem.
Egy sikátor felé érek, és tudtommal azon kell átmennem. Próbálom kikerülni a tócsákat, de így is sikerül néhányba belelépnem. Idegesen megyek tovább, aggódom, hogy mi lehet Kimberlyvel. Már rég otthon kéne lennem. Kim egyedül van otthon. Védtelenül.
A Hold szüntelenül ragyog az égen, megbabonáz élénksége. Telihold van. Sok mesét hallottam már a vérfarkasokról, de sose hittem bennük. Nem léteznek, ahogyan szellemek, boszorkányok és tündérek sem. Ostoba mesék.
Hirtelen botlok meg egy fa nagyobb gyökerében, ami kizökkent gondolkodásmenetemből. Nem zúzódott meg semmim se, csak a szám szakadt fel, amiből most kezd el folyni a vér. Ismét a holdra nézek. Segítséget kérek tőle. Segítséget Kimberlyhez, a munkához, a karrieremhez, a mindennapokhoz. Segíteni fog, bár én ezt nem is sejtem. Valójában a Hold egy vérengző fenevad, aki csakis erre a pillanatra várt.
Először a fejem kezd el zsibbadni, majd a végtagjaim. Elmosódik a világ, minden elhalkul. Elvesztem az eszméletemet. (...) Négykézlábra ereszkedek, és futni kezdek, de.. nem én irányítom a lábaimat. Egy kirakat felé érkezem, és rettegve nézek az üvegre, ahonnan egy farkas néz vissza rám.