Uriel

Egy ember egyszer azt mondta: „Ha azt mondom csoda, akkor arra gondolok, hogy egy természetfölötti hatalom beleavatkozik a természet rendjébe.” Akárcsak Lewis, úgy én is sokat foglalkozok ezek mibenlétével, a megértésükkel. Mondhatni létezésem célja mindig is a varázslatok és a csodák voltak.
Fényben születtem. Mindent átható, ragyogó fényben, Atyám országában, melyet beragyogott a belőle áradó erő, egy aura, egy olyan fény, melyet sokan vakítónak képzelnek, de valójában lélegzetelállító szépségű és teljes mértékben átjár mindent és mindenkit a melegségével. S nem is voltam egyedül ebben a térben; Isten legifjabb arkangyalaként körbevettek engem fivéreim, Michael, Raphael, Gabriel és akkor még Lucifer is. Soraink pedig hamarosan bővülni kezdtek, gyarapodtak az angyalok és az Úr a Menny után létrehozta a síkot, mely később legkülönlegesebb lényeinek, az emberek otthonává vált: a Földet. Szárnyaimmal keresztül-kasul bejártam minden táját, gyönyörködtem pompájában és gyermeki izgalommal, kíváncsian figyeltem az emberek minden apró lépését. Az lett a feladatom, hogy értelmezzem a természetfeletti energiákat és az általuk bekövetkező eseményeket. Évmilliókkal később az emberek ezen erőkre aggattak olyan neveket, mint mágia, varázslat... csoda. Ezek kutatója lettem én, drága bátyám, Lucifer kiűzetését követően ugyanis minden feladata reám hárult. De mi is a csoda? A halandók magyarázata erre az, hogy olyan esemény, melyet nem tartanak tehetségesnek, legalábbis az általuk normálisnak ítélt körülmények között, ezért felettük állónak nyilvánítják azt. Sokszor azzal próbálják megmagyarázni, hogy paranormális, isteni erők munkálkodásainak eredményei a csodák. Nos, utóbbival valójában nem is lőnek annyira mellé. Elvégre, már a Szentírásban sem jelöl mást a csoda, mint Isten teremtő és formáló hatalmát, ami ámulatba ejti az embert. Részben, ezzel egyet is értek. Csoda, mit Atyám teremtett. Csodás a Föld minden egyes centimétere, de csoda az Ember is. Csoda, hogy csillagok képében olyan világok, síkok fényeit látják, melyek leírhatatlan távolságukat tesznek meg feléjük. Összeteszik kezeiket, amint csillogó szemeikkel az eget pásztázzák és ajkaik imákat mormolnak. Felénk szóló szavakat, kérelmeket, hálákat. Csoda az egyveleg, ami bennük kavarog. Az érzelmek összessége, mely olykor akadályozza, máskor erősíti őket és csoda az is, hogy akárhányszor botlanak is meg, mindig módot találnak rá, hogy visszanyerjék egyensúlyukat. Csoda, hogy ezt az életet önnön döntéseik alapján kormányozzák. Ezért, mikor azt mondom, részben egyetértek az emberek magyarázatával, arra gondolok, hogy csoda az, mi újra meg újra ámulatra késztet.
Most engem is eme távolról Földre vetülő, pislákoló fények üdvözölnek a sötétlő, éjszakai égbolton. Fényüket nem töri meg egyetlen felhő sem, mi több, társként szegül hozzá a Hold sarló alakjával, ezüstös fényével, a csillagok régi barátként üdvözlik, körülölelik és elűzik magányát. Távolodok a templomtól, mely még akkor épült, mikor az első felszabadult rabszolgák a befogadóbb helyiekkel közösséget alkottak és letelepedve felépítették lakhelyüket, a templommal a helység közepén. A kisvárosból kifelé tartva kezd lehűlni a levegő, de engem ez cseppet sem zavar, az efféle tényezők úgy sincsenek rám hatással, nem úgy, mint a házaikba visszavonult emberekre. Jóllehet, ők maguk erről mit sem tudnak, hiszen az ő szemük számára most nem vagyok több, mint egy közülük. Papként járom utcáikat. Őszintén, élvezem, mikor így tehetek. Mikor, még ha csak egy kis időre is, de közéjük vegyülhetek. Könnyebb így megfigyelni őket. Ámbár, most elsősorban nem miattuk vagyok itt, hanem egy démon miatt, amelyik a békéjüket háborgatja. A félelmükön élősködik, még nagyobb terrort keltve ezzel. Már megannyi ima jutott el a fülembe, amint oltalmat kértek a gyötrő félelemtől, mely a lakosság szívét mardossa.
- Atyám! - az egyik jármű puffogó motorjának zaja és vezetőjének felém szóló hangja zökkent ki a gondolataimból. Jellegzetes, rekedt hang, őszes haj, arc, amin az idő rajtahagyja lassacskán nyomait, mégis fáradhatatlan, jóságos mosoly pihen rajta mindig.
- Gyalog akar hazamenni? Hosszú az út önnek a templomtól és kezd elég cudarrá válni az idő. Ne vigyem el? - kérdi őszinte aggodalommal a hangjában, amivel mosolyt is csal az arcomra.
- Kedves öntől, Eugene, de nem kell aggódnia, megleszek! - felelem az idős úrra pillantva. A helybéliek mind tisztelik és szeretik a farmert, bár kijjebb élnek a városból a tanyájukon, ő és a felesége mindig eljárnak a templomba és bárkinek segítenek a városban, aki hozzájuk fordul. Nemrég fogadták be várandós lányukat és annak vőlegényét, miután egy vihar bedöntötte náluk a tetőt. Nem veti fel őket a vagyon, de nekik éppen elég az, ami megadatott és minden nap hálát is adnak érte. Főleg lányukért, aki iránt mérhetetlen a szeretetük.
- Kérem, Atyám, nem venném a lelkemre, ha ilyenkor egyedül sétálna haza. Tudja, karikás a szeme az ördögnek, mert nem alszik soha. - jegyzi meg egy kisebb nevetést hallatva és ez az én arcomra is szélesebb mosolyt csal. Mindig is viccesnek találtam ezt a mondást. Lucifernek nincs szüksége alvásra, de mókás elképzelnem őt karikákkal a szeme alatt. Vele nevetek fel és megadóan emelem fel a kezeimet.
- Rendben, meggyőzött! - az anyósülés felé biccent, én lelépek a járdáról és beszállok mellé.
- Ez a beszéd! - néz rám boldog mosollyal. - Tudja, az utóbbi napokban eltűnt több birtokról is pár bárány, Drebergék szerint suhancok tréfálkodása, az kéne még, hogy önt is zargassák. - újra elindul az autóval, én pedig az estét kémlelem az ablakon túlról menet közben.
- Igazán értékelem az aggodalmát, Eugene. - még ha nem is árthatnának nekem, jó érzéssel tölt el az önzetlen törődése és már-már atyai féltése.
- Csak azt sajnálom, hogy sokan már nem ilyenek. Mindenki kezd széthúzni. Agyament világ lett ez. - adja ki magából gondolatait, mire én csak szomorkás mosollyal, némán bólintva nyugtázom őket, a település széle felé haladunk.
- Hogy van a család? - kérdem, hogy tereljem vele gondolatait, mire azon nyomban fel is derül az arca. - Kész zsivaj éjjel-nappal! Az asszony valóságos lázban ég, minden percben azt lesi, jön-e már az unokája. - felnevet és az én arcomon is egy boldog mosoly jelenik meg ennek nyomán, majd magam is felnevetek, mikor váratlanul rázendít a rádióból halkan szóló muzsikára:
Kissé hamiskás szólójának a földút közepén felbukkanó, sötét emberalak látványa vet véget. Hangos, hosszú fékcsikorgás és Eugene halk szavai eképpen reagálják le az eseményeket: "- Mi az ördög?" Bár nem ördög, annyira nem állt messze az igazságtól. Még az esti égbolt sötétsége sem rejtette el az ébenfekete tekintetet, amivel felénk bámult. A démon.
- Jól van, fiam? - szól oda a fiatal porhüvelyt felvett alviláginak Eugene a letekert ablakon kihajolva, de az csak néma pillantást küldött felé válaszul, ezért kiszállt. - Megsérültél? - a démon mozdult, mint prédája vére szagát érző ragadozó, de balszerencséjére gyorsabb voltam. Pillanatok alatt termettem előtte a kocsiból, ujjaim a torkára fontam és fél kézzel emeltem a testét a levegőbe erőfeszítés nélkül, mire acsarkodóan nézett rám.
- Érzem az öreg félelmét! Fel fogom falni és aztán a pereputtyát is! - arcomon keserédes mosoly jelent meg, mintegy némán üzentem: "Nem. Nem fogod!"
A következő pillanatban az autó fényszóróinál jóval erősebb fény kerekedett, amint szorításomon erősítve megidéztem a Mennyei Tüzet és a fenevadat kiégettem ebből a világból. A fényáradatban hagytam láthatóvá válni kitárt szárnyaimat, csupán egy pillanatig, melyek majd újra rejtették váltak, amint a fény elillant, a démon létével egyetemben.
- A-a... atyám... - Eugene eltátott szájjal, kikerekedett szemekkel vetett keresztet, mikor felé fordultam. Felemeltem a kezeimet.
- Semmi baj, Eugene. Nem kell félned. - óvatos, lassú léptekkel közelítettem hozzá, barátságos mosollyal néztem le rá. - Vigyázok önre! - az idős ember szemei könnyekkel teltek meg. - Köszönöm, Atyám!
Szavai egyaránt szóltak köszönetként nekem és az én Atyámnak, amiért az útjába sodort engem. Lassan felemeltem a kezem és a halántékához helyeztem mutatóujjamat, felhasználva egyik varázslatomat, amivel álmot szórtam rá. Később otthonában ébredt a rádióból szóló halk zenére:
Elméje úgy érzékelte a történteket, mintha csak álmodta volna az egészet. Egy bolondos álom egy hosszú, munkával teli nap után. Aznap éjjel beindult a szülés Sarahnál, a lányuknál és nem sokkal később már karjaikban tarthatták fiú unokájukat, aki az Angel nevet kapta, miután Eugene elmesélte, hogy egy angyalról álmodott. A kisfiú is és édesanyja is teljes egészségnek örvendenek, szinte földöntúlinak Eugene felesége szerint otthonszüléshez képest, mire Eugene csak legyint, hogy csodák igenis történhetnek. Én örömkönnyekkel figyeltem a távolból ablakukon át a boldog családot, majd kitárva szárnyaimat, az ég felé szálltam.
A Menny fényébe lépve Raphael fivérem az első, akit megpillantok. Általában nem nézi jó szemmel, mikor a Földet járom, de most semmit sem szól. Némaságát érzékelvén széles mosollyal köszöntöm.
- Mi az? - hangzik a meglepett, kurta kérdés, mire vidámságom csak tovább nő testvérem tettetett érzéketlenségét látva. Nála a némaság egyenlő azzal, mintha azt mondaná: "Szép munka!"
- Semmi. - jegyzem meg boldogan.
Mi számomra a csoda? Az, hogy még ha nem is teljes értékűleg, ha nem is úgy vezetve életemet, mint a halandók, de részese lehetek a varázslatnak, a létnek:
Angyalokénak és emberekének egyaránt.