Gwendolyn Avery Salomon

Már öt éve, hogy megtörtént. Öt kerek éve annak a tragédiának, ami a családomat érte Haitin, s aminek következtében örökre elveszítettem az apukámat, a bátyámat és a kisöcsémet. Borzalmas volt mindaz, aminek azokban a percekben szemtanúja lettem, sőt..  helyesebb lenne, ha inkább felfoghatatlanként értelmezném, mert abban az időben, egy tíz éves lány testében, valóban keveset tudtam felfogni az ott történtekből. Démonok. Rengetegen voltak és nem kíméltek senkit a jelenlővök közül. Ha Anyu nincs ott.. és nem marad mellettem, valószínüleg, én sem élem túl a történteket. Bár, néha eszembe jut, hogy lehet eleve az lett volna a jobb, ha helyettem inkább a legidősebb testvérem éli túl a katasztrófát. Belőle sokkalta jobb harcos vált volna. Én ott Haiti-n, csak egy sokkos állapotba került, sírógörcsöt kapott tíz éves lány voltam.. akit azóta is rémálmok gyötörnek, valahányszor csak felelevenednek előtte annak a napnak az eseményei. De próbálok erősnek tűnni, kívülről nem láttatni, hogy megtörtem. A két fiútestvérem helyett is küzdenem kell, harcolnom, hogy egy nap kiváló árnyvadásszá válhassak, nem szabad feladnom, hiszen nem okozhatok csalódást a családom számára. Apu, Bash és Pete immár odafentről figyelnek bennünket Anyuval. Tudom, hiszek ebben, muszáj hinnem benne, mert enélkül nehezebben tudnék reggelente felkelni az ágyamból.

Az öt éve történtek hatására, ha lehet ilyet mondani, Anyuval még közelebb sodródtunk egymáshoz. Annyira szorossá vált a kapcsolatunk, hogy az a kötelék néha már-már folytogató hatást gyakorol rám. Túlságosan is aggódik és félt, amit egy részem teljes mértékben megért, s el is fogad, viszont... néha nem ártana azért ha egy aprócskát engedne a szorításból. Azt, hogy a baleset óta egyszer sem hagyta, hogy elhagyjam Idris-t még el tudtam fogadni, viszont azzal a gondolattal, hogy nem tarthattam vele New York-ba, már nem voltam képes megbarátkozni. Ezért két héttel később, elhatároztam, hogy utána indulok. Jobb ötletnek találtam várni a dolog kivitelezésével, megtervezni minden lépésemet, már csak amiatt is, mert enélkül Anyut ismerve, amint meglátna engem a New York-i intézet közelében, már ültetne is fel a következő Idris fele tartó gépre. Ebből az okból kifolyólag, vettem fel a kapcsolatot pár New York-i, nálam néhány évvel idősebb árnyvadásszal, hogy tudják, hogy jövök, és ne maradhassak egy pillanatra sem egyedül, minden idegszálammal azon igyekezve, hogy a lehető legtovább elhúzzam a fejmosást.  Nem kívántam felesleges jelenetet rendezni idegenek előtt, s szerintem ezzel kapcsolatban Anyu is hasonlóan érez. Nem akartam csalódást okozni neki, de szerintem eljött az ideje annak, hogy lássak valamit Idris-en kívül is, meguntam már azt a nyomasztó hangulató várost!