Bejárat és előszoba

Cissy & Dylan

szavakba se lehet foglalni

Nem szándékosan sodrom őt ilyesmibe. Nem akarom, hogy így érezzen, mert ez nekem is rossz. Tényleg az. Féltem, mert szeretem és nem áll szándékomban bajba sodorni. Azért mert szerelmes vagyok belé és védeni próbálom, védenem kell őt. Jó persze még mindig itt van az a szöveg, hogy én csak egy sima mondén vagyok, nem tudok semmit sem a világáról. De éppen eleget tudok ahhoz, hogy tisztában legyek azzal miken meg keresztül. Persze próbáljon valaki megállítani engem, pont engem, mert az illetőnek nem fog sikerülni. Hogy sikerülhetne? Ha most is olyan nehezen beszél le arról, hogy ne találkozzak Lola-val. De épp az, hogy találkoznom kell vele, mert nem akarom, nem szeretném ha őt is bántanák. Ha valami baja esne. Ha egy nap már nem láthatnám őt, mert szeretem. Tényleg szeretem. A benne rejlő kedvességet semmi és senki se tudná betölteni a szívem legeslegmélyén ahová csak őt engedtem volna be na meg most is tartózkodik.
– Nem akarom. – ezt az egészet, vele veszekedni azt fontolgatni, hogy mi a helyes és mi nem. Hogy mennyire veszélyes ez az egész szituáció amibe sikeresen belecsöppentem. Nem akarom őt, cserben sem hagyni, de nem a szülőanyám. Ami szerencse. Így nem tudna kitagadni vagy túlságosan leszidni és eltiltani mindattól amit szeretek. Tehát saját magától. Mert ő tényleg boldoggá tesz.
– Ez biztos? Na és ha megsebez? Vagy megharap? Te magad mondtad, hogy van még mit tanulnod és edzened. Nem akarom, hogy ilyesmibe keveredj. – elég ha én már nyakig benne vagyok. Miért is kellene tovább fokozni a fokozhatatlant?
– Tudod, hogy egyetemre járok és nem maradhatok ki? Különben lehetne rosszabb is. Szóval együtt kell megoldanunk ezt, nem külön-külön. – próbáltam kedvesen mosolyogni rá, hátha sikerül egy kicsit valami jóra biztatnom őt. Persze szép, hogy be vagyok rezelve. Mert nem akarom, hogy kárt tegyenek egymásban. Hogy esetleg Cissy-nek valami baja legyen, azért mert én vagyok a hülye és óvatlan. Gyöngéden végigsimítok az arcán, sokkal nehezebb azt gondolni, hogy nem történt semmi ami arra emlékeztetne, hozzá csak én értem és senki más. Kiheverem, ki kell hevernem. Valahogy.
– Nem akarom, hogy elmenj. Hogy ma magamra hagyj. A szüleim biztos örülnének ha maradnál. – próbálok jó kedvűnek látszani. Mintha tényleg kicsattannának a szüleim attól ha ő is velünk vacsorázik esetleg. Mert igazából mai napig nem tudom eldönteni, hogy hogyan viszonyulnak hozzá. Nem mondanak semmit se az a helyzet és ez szintén szomorú. Azok akiknek tanácsot kellene adniuk nekem rám se bagóznak a húgomat kivéve, de ő túl kicsi az ilyesmihez az én szememben.