Efraim Marques

876-ban jöttem világra Izraelben, egy kis városban, Jeruzsálemben. Szegény család utolsó utódjaként láttam meg a napvilágot annak reményében, hogy szüleimnek szebb jövőt adhatok. A szegénység miatt hamar elvesztettem bátyámat és nekem is el kellett mennem korán. A 12-dik életévemet tölthettem, mikor kimentem a mezőre kapálni, a mindennapi betevőért mindent megtettünk. Én, a testvérem és édesapám. Szülő édesanyám a háznál tevékenykedett és mihelyt hazaértünk, összeült a család. Nem volt kivételes nap, ha ránk is szakadtak a katonák, akkor is együtt étkeztünk. De sajnos ez sem volt elég. Hamar eladósodtunk és a katonák jöttek hát behajtani. Édesapámat tömlöcbe vetették, míg bátyám tíz én öt korbácsütést kaptam. Édesanyám megbújt de megszakadt a szíve, hogy látnia kell amit velünk művelnek.
A nagy szegénység miatt elmentem távolabbi országokba dolgozni, mígnem egészen Angliában nem kötöttem ki. A pénz háromnegyedét édesanyámnak és testvéremnek küldtem haza, Izraelbe. De mindig máshonnan. Hivatalosan bevándorlónak számítottam, de megkaphattam a betelepedési jogot azzal a feltétellel, hogy tíz évig egy helyen dolgozom. Ezt sikerült végrehajtanom. A tíz év lejárta után pedig New York-ba költöztem (ami akkor még York néven futott), ahol húsz évente váltottam munkát. Azonban időközben rendesen félresiklottak a dolgaim. Sosem gondoltam volna, hogy ahol „sátrat verek” ott lesz majd a végzetem is. Ugyanis nem sokkal a New York-ba költözésem után meghaltam. Ez nem vicc, meghaltam.

26 éves voltam, fiatal és életvidám. Éppen még barátnőm is akadt, akit szerettem. Mindennél jobban. Persze nem feledkeztem meg a családom eltartásáról sem és már honvágyam is volt. Úgy döntöttem a barátnőmmel, hogy elutazunk Izraelbe és bemutatom neki édesanyámat. Én intéztem a pénz átváltatását. Este, a sötétben indultam el, gondoltam zárás előtt még odaérhetek. Fogalmam sem volt mi leselkedik rám. A pénzváltó helységig el sem jutottam még, mikor rántást éreztem a vállamon. A rántás erőssége éppen elég volt ahhoz, hogy elviselhetetlen fájdalmat okozzon a gerincemnek. A sikátorig nem volt megállás és végig azon gondolkoztam, hogy minden vagyonomat odaadom az ismeretlennek ha elenged cserébe. Azonban nem tolvajról vagy emberrablóról volt szó. Egy vámpír volt az, ki magához vett.
Éreztem a nyakamon végig csorgó vért, ami a testemből származott és folyamatosan éreztem, ahogy kezd kihűlni emberi testem. Elsötétül minden és mikor felébredtem nem tudtam hol vagyok, vagy hogy mi történt velem a múlt éjszaka. Szűk helyen voltam, ami mint kiderült a föld alatt volt. Nagy nehezen erőt véve magamon másztam ki a talajból, akár egy rossz zombis filmben. A Nap már gyengén perzselte a bőrömet, ami sietségre késztetett majd gyors iszkolásra. Egy fogadóban húztam meg magamat. Bár afelől semmi kétségem, hogy idiótának néztek, mert csupa föld voltam. Viszont ami a nagyobb gondot nyújtotta, az az éhség volt. Hiába ettem bármit, nem laktam jól és ahogy ránéztem a pultosra elöntött valami belső forróság. Úgy éreztem ki kell szívnom a vérét. Szemeim szinte kidülledtek úgy vágytam rá és ez neki is meglehetősen feltűnt. De minden meglepetésemre, miután azt hittem nagyobb meglepetés nem érhet, nos ért. Ugyanis a pultos hátra vezetett a raktárba és adott három zacskó vért. Pislogtam rá jobbra-balra. Nem tudtam hova tenni a szituációt, annyit mondott, hogy igyam meg. Nem is cécóztam, egyből szívni kezdtem a kis tasakot és csodálatos érzésnek tituláltam amint a vér lecsorgott a torkomon. Erősebbnek éreztem magam mint előtte bármikor.

Több száz évig magamnak szereztem a vértasakokat vérbankokból, ezért idővel már többen is megtaláltak. Vérre volt szükségünk és én voltam a jó tündér. Élveztem ezt a szolgálatot és a későbbiek folyamán bizniszt csináltam belőle. Elkezdtem dílerkedni. Kemény összegekért adtam a tasakos vért, ami precízen működött is New York-ban, míg a DuMort Hotel nagy sikere után leépült az épület és belakták a vámpírok. Nekem eszem ágában sem volt beköltözni, mert a magam ura voltam kezdetektől fogva. Nem volt nehéz sorom, de az átalakítom hamar lelécelt és hiába akartam kinyírni..valaki megelőzött. A Hotel egy 5 csillagos vérbankká lett és a vámpíroknak nem volt többé szükségük rám. Legalábbis helyben nem. Ezért nagyobb célokat tűztem ki magam elé. Ekkorra már nem tartottam a kapcsolatot a családommal, mert macerás lett volna elmagyarázni keresztény embereknek, hogy én még Jézust is túléltem. Másrészről pedig már kihalt ekkorra mindenkim. Tehát ami a célt illeti nos,  elkezdtem  kereskedni és „szerencsétlen” vevőimből még a zsebüket is kivertem. Nem volt sok pénzük, de az nekem éppen elég volt.
De a pestis ideje alatt nagy éhínség támadt. Mind éheztünk, sok volt a beteg ember és nem tudtunk tiszta vérhez jutni. Nem is tudom voltaképpen hogyan vészeltük át azt az időszakot. Mindenesetre a pestis lezajlását követően új erőre kaptunk. Éppen ezért lázadások is törtek ki és akkor aztán nagyon örültem, hogy nem volt közöm az akkori Hotel vámpírokhoz. Igen, én így hívtam őket, illett rájuk a név és kár is lett volna összekeverni a szabad vámpírokkal, mint amilyen én is vagyok és voltam is.
Tapasztalt vámpír koromban, a 16-dik század hajnalán sok nő csüngött a karomon, élveztem a létet és sokakkal jöttem össze. Sok mondén lelket törtem össze amelyek talán most is darabokban lennének ha léteznének. De nem érdekelt, nem érdekelt a nők fájdalma. Vagy éppen a pasiké.. jah ez gáz.

Meleg vagyok. Persze nem teljes egészében, voltam én már nővel is, de valahogy a pasik jobban vonzanak. Bár véleményem szerint rossz döntéseket hoztam az életemben. Sokak áttiportak rajtam, pont úgy, mint én a csajokon. És az idő is megtette hatását. Eljárt felettem az év és hiába néztem ki 26 évesnek, sokkal inkább hasonlítottam egy 56 éves életunt üzletemberre. Nem szerettem élni és a halált vártam nagyon sokáig. Ismertem minden árnyvilágbelit és tudtam jól ki vagy kik azok akik a legtöbbet tudnak ártani nekem ha szabályt szegek. Én pedig egyenesen a karjukba sétáltam. Kisebb csínnyel terveztem kezdeni, de megöltem egy árnyvadászt.. Kiszívtam minden csepp vérét és megtenné újra. Mert az az érzés, csodálatos. Majdnem olyan jó volt, mint az első csepp vér a szervezetemben. Vagy életem első naplementéje. Nem sok csodálatos dolog adatott meg nekem, de ez az volt. Azonban a tetteimnek ára van. Nem végeztek velem, de tömlöcbe zártak. Kínoztak 7 éven át és utána is a menekülésem mentett meg csupán. Azonban a rémálomnak nem ért vége, hiszen 7 év után fogalmam sem volt mit kezdjek az életemmel, hogy hogyan tovább. Sok változáson ment végbe New York is és féltem többé én sem leszek a régi. Minden szenvedésem élénken él az emlékezetemben és mindennap úgy hunyom le a szememet, hogy bár elfelejtenék mindent és mindenkit.

2000-ben ismét összetűzésbe kerültem az árnyvadászokkal, bár ezúttal nem öltem meg senkit.
Hideg éjszaka volt, mikor a kikötő körül jártam egyet. Dulakodást halottam és biztos voltam a szeráfpenge suhanásában is. Két árnyvadász harcolt egy démonnal. De valami egészen nem stimmelt mert éreztem egy harmadik személyt is. Reméltem csal a szaglásom és elindultam az ellen irányba. Harci üvöltést hallottam, bár már-már sikolynak tűnt. Megfordulva egy kisebb gyereket pillantottam meg, aki egyenesen a harcmezőre fut. Mérget tudtam volna venni rá, hogy nem jó, hogy ott van. De mire fordultam kettőt a démon karmai között volt, a szülei vélhetően pedig a földön feküdtek. Eszméletüknél voltak, de sebeik mélyek voltak és rúnájuk sem segített olyan gyorsan. Nem tudom milyen okból kifolyólag de cselekedésre bírtam a lábaimat. Odaszaladtam a démonhoz és kimartam kezéből a gyermeket. Az felhasította a mellkasomon a bőrt, mire csupán felszisszentem. Útközben a szülőket is összeszedtem és a dokkok mögé bújtattam őket. Viszont nem mentem vissza, mert nem voltak öngyilkos hajlamaim. Sebem egyre jobban égett, így térdemre hajoltam. Mire felnéztem a démonnak nyoma sem volt. A két felnőtt árnyvadász engem okolt, amiért megszökött a démon, de engem hidegen hagyott. Megszoktam, hogy hálát nem várok el senkitől. Felálltam hát és odébb álltam. Egy sanyarú mosolyt dobtam feléjük, majd hátat fordítva elindultam. Két héten belül kopogtattak a házam ajtaján. A sebem ekkorra rendbe jött, bár azzal tisztában voltam, hogy gyógyulási ideje lassabb volt, mint egy közönséges sérülésnek. Hegesedett és a nyoma megmaradt, nem tudtam eltüntetni. Két árnyvadász kíséretében kellett bemennem az intézetbe, aminek akkor Maryse és Robert Lightwood voltak a vezetői. Megvádoltak, méghozzá a kisfiú megsérülésével. Idézem, azt mondták „Joshua miattad sérült meg, mert beleavatkoztál az árnyvadászok munkájába és ezért sérült meg egy kisfiú”. Nos el kell, hogy mondjam, ez a fiú már nem is volt olyan kicsi és voltaképpen ott sem kellett volna lennie. Ha nem vagyok rég halott lenne. De persze az én hibám. Nem lepődök meg, gyilkoltam már árnyvadászt és ez a bélyeg örökké a lelkemen szárad.

A viszályok lecsendesedésével én is visszavonultam. Nem akartam több balhét, mert tudtam mindenhogyan rosszul jönnék ki a helyzetből. Azonban pénzre továbbra is szükségem volt, így továbbra is árultam a vértasakokat kemény összegekért. Ahogy fejlődött a világ, úgy fejlődött ez a fajta kereskedelem is. Nem kellett mindenhová kitennem a hirdetésemet, egy helyre kitettem és terjedt a világhálón. Elégedett ügyfelek osztották szerte a világon. A hálómba egy fogvatartott vámpír is belesett. Meglepődtem még a felvetésén is, hiszen fizetség nélkül majd’ 1000 éve nem adtam vért. De valami az súgta eljött az én időm, így miután megtudtam hova kell mennem, fel kellett keresnem egy boszorkánymestert, aki segített eljutni egy portál segítségével. Aránylag nem tartott sokáig a dolog, aminek örültem. Leesett az állam, mikor megtudtam, hogy az ügyfelem Valentine és az egész Kör rabja. Bevallom, rettegtem, hogy nem jutok ki többet, de kockáztatás az egész életem. Ekkor találkoztam Joshua Heallight-al, akiben szinte egyből megláttam azt a kisfiút. Mellkasomba nyílalt a fájdalom ahogy elhaladt mellettem minden felismerés nélkül. Sosem gondoltam volna, hogy ismét látom, azt pedig végképpen nem, hogy Kör tag lesz. Viszont az ismeretség nekem éppen jól jött. Elkezdtem vele barátkozni, mintha nem ismernénk egymást. Ezzel biztosítottam magamat, hogy nem leszek fogoly. De valami hatalmas hibát követtem el...
Beleszerettem ebbe a srácba és abba a kisfiúba akit sok évvel ezelőtt megmentettem. Tudtam, hogy nem szabadott volna, mert az egész barátságunk érdekekre alapozott. Féltem nincs visszaút és el kell mondanom neki, hogy ismerjük egymást, hogy megmentettem, vagy hogy vámpír vagyok. Nem akartam belekeveredni semmibe és szerelembe esni pedig annál inkább nem óhajtottam.