Bárpult

Elmélázva tanulmányozom a padlót; a borostyánszínű alkohol kreálta tócsát, aminek mozdulatlan felszínén visszatükröződnek a fények, és a Cosimo széke alatt megbújó, nagyobb üvegdarabokat, melyek elkerülték az Alvilági figyelmét.
- Jól vagyok! - válaszolom halkan, a lehető legfinomabb érzelmeket csempészve az alkoholtól rekedtessé váló hangomba, és közben üveges tekintettel meredek a semmibe, a cipőmre és Cosimo hosszú ujjaira, melyek láncként tekerednek a csuklóm köré. Egy röpke pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy jelenetet rendezve megtanítom neki, mit is jelent az, hogy személyes tér, és ettől felfelé kunkorodnak az ajkaim. Hisz egyébként is mindenki erre vár. A szikrára, ami berobbantja a feszültségtől terhes levegőt.
Nem szeretem az Alvilági bárokat. Azt, hogy amint beteszem a lábam egy ilyen helyre, minden szempár szellemként követ, mintha már pusztán a jelenlétem mérgező lenne a démonvérűek számára. Állandóan arról panaszkodnak, hogy lenézzük a fajtájukat, holott ők sem különbek. Elítélnek minket; diszkriminálnak ahelyett, hogy megismernének.
Cosimo mosolya ragadós, pedig az agyam minden erejével azon van, hogy elutasítsa az ajkaimon megjelenő vigyort, ugyanis az eddig háttérzajként funkcionáló remix egyszeriben fülsüketítő hangzavarrá változik, én pedig ki nem állhatom a modern, mondén zenét.
- Démonprobléma - mondom, kedves ismerősként üdvözölve a kifejezést. A mosoly, ami végül mégiscsak kiül az arcomra, csak még inkább kiszélesedik, ahogy tudatosul bennem, hogy ez valóban egy olyan dolog, amiben a boszorkánymester segítségére lehetek, holott mélyen legbelül tudom, hogy egy Cosimohoz hasonló, évszázadokat megélt Alvilági esetében semmi sem az, aminek látszik. Egy démon, aki képes kijátszani egy ennyire hatalmas boszorkánymestert, nephil családok tucatjait teheti árvává egyetlen összecsapás alkalmával. - Rendben, segítek megszabadulni tőle - mondom mégis, ugyanis a legtöbb Árnyvadászhoz hasonlóan nincsen vesztenivalóm.
A tenyerem unottan csúszik ki az állam alól, ahogy a könyököm finoman végigszánkázik a bárpult tetején és az ölembe pottyan. A felismerés, hogy már a jóhírem elvesztésétől sem félek, arcon csap és sarokba szorít. Ennyire egyszerű lenne feladni az elveimet, miszerint helyesen cselekszem? Hát már sohasem fogom bevallani a Klávénak, hogy Nate az utcákon garázdálkodik?
- Igazán figyelmes, de attól tartok, hogy vissza kell utasítanom az ajánlatát - felelem, sután leplezve a vonásaimba költöző döbbenetet. Cosimo Wester, a méltán híres boszorkánymester, aki hosszú ideje önkényes száműzetésben éli a mindennapjait, képes lenne a londoni Intézetig kísérni pusztán azért, mert… aggódik értem? Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és egy mély lélegzetvételt követően kirázom a fejemből az ostoba gondolatot. Bizonyára képzelődöm. - Még van pár dolog, amit el kell intéznem, mielőtt visszamegyek az Intézetbe.
Úgy pattanok fel a magasított bárszékről, mintha egészen idáig egy tűkkel teletűzdelt párnán ültem volna, és már nem lenne bennem elegendő erő ahhoz, hogy elviseljem a kínt. A hangom elcsuklik, ahogy figyelmetlenségemben nekiütközöm egy közönséges, részeg mondén vállának. Koncentrálj, Sara! Koncentrálj!
A tekintetem ismételten elidőzik az Alvilági bekötözött kezén, majd a kabátján, aminek belső zsebében ott lapul az ezüst érme, ami egy arra érdemes személy számára képes megmutatni, hol nyugszik Matuzsálem kardja. Tisztában vagyok vele, hogy az idő senki kedvéért sem lassul le, hogy elrohan mellettünk és, hogy percekig mozdulatlanul bámulom a vastag szövetet, miközben azon gondolkozom, hogy vajon ki fog segíteni neki az ereklye felkutatásában, hogy vajon megoldja-e egyedül, de nem érdekel. Már rég nem számít, hogy mit gondolnak mások.
- Örülök, hogy megismerhettem. Ami pedig a démont illeti, tudja, hol talál - válaszolom fennhangon, hogy minden, minket fürkésző szempár tulajdonosához eljusson az információ. Ha abba a tévhitbe ringatják magukat, hogy pusztán egy démon miatt jöttem el idáig, talán rejtve marad a rettegés, ami az utóbb időben valamennyi Intézet légkörét körbelengi.
Nem tudhatják meg, hogy tartunk Valentinetól. Nem tudatják meg, hogy sebezhetőek vagyunk.
- További szép estét.
Úgy hagyom el a bárt, ahogy átléptem a küszöbét. Rúnák nélkül, tiszta fegyverekkel. Az elmúlt fél órában mindössze két dolog változott. A lépteim, melyek egyenletes ütemben, kimérten hoztak el a belvárosi szórakozóhelyre. És az ezüst érme, ami immáron egy új szövetséges tulajdonát képezi.

Olyan, mint egy középkori dráma, amiről tudod, hogy valós események ihlették. Egy esti mese, amiről gyermek fejjel azt kívánod, bár sohase érne véget, mert egyszerűen nem tudsz betelni az előtted ülő férfi rekedtes hangjával és a szavakkal, melyeket az ajkai kreálnak. Minden félben hagyott mondat egy újkori tragédia, aminek szörnyű következményei kihatnak a jelenre és meghatározzák a mindennapjaidat.
Üveges szemmel bámulom a boszorkánymester komor sziluettjét. A tekintetem képtelen megállapodni az arcán, vagy a vonásaiba költöző, halovány érzelmeken, mintha Eloisa nevének keserű dallama elegendő lenne ahhoz, hogy teljesen elfelejtsem, hogyan kell fókuszálni. Gondolatban egy idegen helyen járok. Egy olyan vidéken, ahol sohasem múlik el a sötét, ahol nem létezik nappal, és ahol minden egyes perc egy kisebb örökkévalóságnak tűnik.
Már nem fojtogat a forróság.
- Megszegték a törvényt - suttogom. A szavaim erőtelenek, akár a gyermekláncfű hófehér termése, amivel kénye-kedve szerint játszadozik a tavaszi szél. - Vállalniuk kellett volna a felelősséget ahelyett, hogy gyáván elmenekültek előle. Akkor…
Vádaskodnék, azonban képtelen vagyok befejezni a mondatot. Nem tudom, hogyan kellene befejeznem.
Észre sem veszem, de időközben olyannyira belefeledkezem a szentbeszédbe, hogy mindkét kezemmel hadonászni kezdek. Csupán akkor eszmélek fel, amikor az orrom alá nyomott, borostyánszínű alkohollal teli pohár a földnek csapódik és darabjaira hullik a lábaim előtt.
Álszent vagyok. Kétszínű. És talán egy kicsit részeg. Legszívesebben elásnám magam, felgyújtanám a sírom és örök időkre a névtelen nyughelyemül választott keresztúton bujkálnék a Klávé elől.
Egy bőrkabátba öltözött, fiatal vérfarkas lány sétál a látóterembe. Letérdel Cosimo elé, és mielőtt bármit is mondhatnék, az ujjaival serényen, berögzött mozdulatokkal összeszedi az éles üvegszilánkokat, egész idő alatt gondosan ügyelve arra, hogy a teste a boszorkánymester irányába nézzen. Mintha már a puszta gondolattól rosszul lenne, hogy rám kell néznie.
Nem hibáztatom.
Olyan vagyok, mint Eloisa. Képtelen vagyok vállalni a tetteimmel járó következményeket, mert félek, ha fény derülne az igazságra, akkor megfosztanának a rúnáitól, a rúnáim nélkül pedig semmi vagyok. Egy senki. Nate-tel ellentétben, akinek milliónyi lehetősége van, számomra nem adatott meg a választás. Én nem dönthetek úgy, hogy holnaptól fogva mondén leszek, ugyanis papírok nélkül nincs olyan hatóság, ami elismerne. Család nélkül, munka nélkül, pénz nélkül…
Összeszorítom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet. Megpróbálom elhessegetni azt a fránya kis hangocskát, ami folyton a fülembe pusmogja: Ő legalább szerelemből fordított hátat a törvénynek, na de te? Te pusztán gyengeségből. Gyenge. Gyenge. Gyenge.
Minden csepp vér kifut az arcomból. A testem elnehezül és alig kapok levegőt. Már fel sem veszem, hogy az előttem ülő boszorkánymester ismételten a nephileken - a Tanács által meghozott döntéseken - gúnyolódik. Kétségbeesetten próbálok visszatalálni a jelenbe. Az agyamban végigpörgetem az eddig történteket, mindent, amiről a rögtönzött mesedélután előtt beszéltünk, hogy végre valahára pontot tehessek a találkozó végére.
Már épp azon vagyok, hogy egy kecsesnek nem igazán nevezhető mozdulattal leszállok a magasított székről, amikor eszembe jut, hogy nagy izgalmamban teljesen megfeledkeztem Cosimo kéréséről.
Mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna, mintha nem hullottam volna darabjaimra, egy kedves mosollyal az Alvilági szemeibe nézek.
- Miben lenne szüksége az Árnyvadászok segítségére? - kérdezem, ahogy a lábaim előtt tevékenykedő vérfarkas maga mögött hagyja különös kettősünket.
Gyerünk Sara! Hallgasd végig figyelmesen! Segíts neki, ahol csak tudsz!
Nyerd meg magadnak, hogy aztán eszébe se jusson kihátrálni az alkutokból.
Ha megmented az Árnyvadászokat, talán az Árnyvadászok is kegyesek lesznek hozzád.

Amikor elfogadtam az Intézet igazgatója által rám rótt feladatot, odáig voltam a boldogságtól, hisz valljuk be őszintén, mégis melyik újonc ne ugrana ki a bőréből pusztán a tudattól, hogy megannyi lehetőség közül pont őt választották egy ennyire fontos és ekkora bizalmat igénylő feladatra? A szívem a torkomban dobogott, ahogy magam elé képzeltem a családomat, a Tanács nagyra becsült tagjait és a kedvenc tanárom, aki pár hónapja még minden alkalmat megragadott arra, hogy kihajtsa belőlem a lelket az Akadémia edzőtermében. A szemeikben csillogó büszkeség egyszerre melengette meg a lelkem és töltött fel energiával. Alig vártam, hogy elmondhassam Augustnak!
Most? Most csalódott vagyok.
Az alkohol végigmarja a torkom, jóllehet ez a fajta fájdalom közel sem annyira élénk, mint amikor egy dühödt fenevad savval átitatott vénája felszakad a tenyeredben szorongatott penge alatt, égető cseppekkel borítva a fedetlenül hagyott bőrt az ujjaidtól egészen a csuklód vonaláig.
Az arcom egészen belepirul az utolsó kortyba - olyan, mintha hirtelen egy másik dimenzióba kerülnék. Mindkét arcom lángol, és folyékony napsugárban fürdőzök az éjszaka közepén. A tenyerem izzad, és mindkét kezem beleremeg a mozdulatba, amivel a bárpult tetejére helyezem az immáron üres üvegpoharat.
Minden idegszálammal a velem szemben ülő Alvilágira koncentrálok. A szemeim vékony vonallá válnak, ahogy megpróbálom leolvasni a szájáról a különös szavakat. Fel sem fogom, hogy mosolyog.
- Köszönöm - motyogom, és még egy halvány mosolyt is megeresztek, ahogy a jobb kezemmel rámarkolok a magasított szék szélére. A kellemes meleg lassan fullasztó hőségbe fordul, és legszívesebben egy gyógyító rúnát rajzolnék az alkaromra, hogy elűzzem a bordáimat feszítő nyarat.
Tisztában vagyok vele, hogy nem beszélhetek a Klávé nevében, hogy nem tehetek úgy, mintha egyetlen ígéret felülírhatná a Tanács akaratát, de egy röpke pillanatra szeretném, ha így lenne. Inkvizítorként biztosíthatnám, hogy Cosimo Wester függetlensége adott legyen, amíg segít a védvonalak kiépítésében, hogy a szolgálataiért cserébe egészen az örökkévalóságig a Klávé bizalmát élvezhesse, de nem vagyok Inkvizítor. Nem vagyok igazgató. Még csak rangidős nephil sem. Katona vagyok, egy feláldozható gyalogos, egy bábu a háború küszöbén álló sakktáblán, aki fontos feladatott kapott.
Győzd meg a boszorkánymestert, hogy segítsen a védvonal kiépítésében!
Nem több és határozottan nem is kevesebb.
- A részemről teljes mértékben tiszteletben tartom a kérését - válaszom diplomatikusan, a körmeimet erőteljesen a fából készült ülőke aljába mélyesztve. Szeretném, ha tudná, hogy teljesen őszintén beszélek, jóllehet bármi is van abban a pohárban, kizárt, hogy akárcsak egy korttyal is többet igyak belőle! Nem érdekel, hogy esetleg sértésnek veszi, amiért nem nyúlok a második kör aranybarnán csillogó alkohol után. Kizárt, hogy kibírnám, ha a hőmérséklet akár csak egy fokkal is magasabbra emelkedne. - Úgy hiszem, a függetlenségével sem az igazgató, sem a Klávé tagjai nem fognak majd vitába szállni.
Amíg a tudása hasznosnak bizonyul; a ki nem mondott feltétel elektronokat csempész a levegőbe. Szinte érzem, ahogy a hajszálaim égnek állnak a feszültségtől, és azt kívánom, bár visszaszívhatnám az egészet, holott mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy ez nem áll hatalmamban. Ha tetszik, ha nem, pusztán üzleti célból küldtek, ahogy Matuzsálem kardja is csupán a nephil nép védelméért került eladásra.
Azonban minden objektív elkötelezettségem hamuvá porlad, ahogy meghallom a családunk nevét. Akár egy kisgyermek a cukorkaboltban, ismételten izgatottá válok, a szívem hevesen dobog, a fejem pedig vörössé válik, ahogy minden csepp vér az arcomba szökik.
Mióta csak az eszemet tudom, az őseim hibáiért vezeklem. Eloisa Ravenscar megszegte a törvényt, amikor beleszeretett a saját parabataijába. Miután Silas Pangborn véget vetett az életének, a halála az elődömet is magával rántotta, azóta pedig egyetlen leszármazottja sem mert ellent mondani a Klávé által hozott döntéseknek.
Nyugodtak vagyunk, kimértek és hűségesek. Némák, akár a vihar előtti csend.
Az életünket egyengető Árnyvadászok tisztelete épp úgy a DNS-embe itta magát, akár a bátyáméba, az édesapáméba, az ő édesapjáéba. Én mégis rettegem, hogy az elmúlt hónapban hozott döntéseim egy nap elhozzák majd az igazi, egetrengető zivatart.
- Hallgatom - suttogom magam elé, mert képtelen vagyok útját állni a kíváncsiságomnak. Tudnom kell, honnan ismeri a családom, hogyan keresztezték egymást az útjaik, milyenek voltak, hogy mi a baj velem.
Hogy valóban én vagyok-e az egyetlen Ravenscar, aki képtelen helyesen cselekedni. De vajon valóban helytelen, hogy megpróbálom tisztázni Nate apjának nevét, pusztán azért, mert nem Árnyvadásznak született?
- Honnan ismeri a családomat?

Rengeteg energiámat felemészti, hogy felülkerekedjek a belém plántált mozdulaton, ami remegésre készteti a kezem; azt, amelyik az oldalamhoz simulva már percek óta az övemre akasztott dobócsillagok után vágyakozik. Elborzaszt, hogy a velem szemben iszogató boszorkánymester mennyire könnyelműen bánik a szavaival, hogy képes nyíltan megfenyegetni a Klávét, mint egy ostoba bolond. Az agyam a kiadott utasításokkal vitatkozik, és a lelkem két tűz közé szorulva egyszerűen képtelen eldönteni, hogyan tovább, hogy mi legyen a következő lépés.
Ha racionálisan cselekednék, megpróbálnám rávenni a férfit, hogy egy kevésbé nyilvános helyszínen folytassuk a beszélgetést, mondén szemektől távol, hogy ott a falhoz szorítva megmutassam neki, senki sem fenyegetheti a Klávét anélkül, hogy ő húzná a rövidebbet. Mert ha egy megteheti, mégis mi tartaná vissza a többieket attól, hogy szembe szegüljenek az Egyezménnyel? A fantom béke hiánya káoszba taszítaná a világot, és miért? Mert hagytam, hogy egyetlen Alvilági lázadást indítson az ostoba cinizmusával egy olyan helyen, ahol részeg vérfarkasok tucatjai hallhatják, hogyan beszél.
Az igazgató parancsa azonban egyértelmű: győzd meg a boszorkánymestert, hogy segítsen a védvonal kiépítésében! Szavakkal, nem erőszakkal.
- Félreért - mondom, és közben finoman a bárpultnak döntöm az oldalam. Egy pillanatra sem engedem szabadon éjsötét tekintetét, és már az sem érdekel, ha magába szippant, bármire hajlandó vagyok azért, hogy büszkévé tegyem az Intézetet. - Nem a tömegpusztító fegyvert adjuk a kezébe, hanem egy lehetőséget, hogy megtalálja a Kardot és ezáltal tanulmányozhassa a varázslatot, amivel megalkották.
Nem értek a mágiához, ez számomra olyan, mint a mondénoknak az algebra. Kiolvashatatlan betűkombinációk egyedi jelentéssel, amit akkor sem tudnék megfejteni, ha egy éles kést szorítanának a szívemhez. Viszont az, hogy nekem semmit sem mond egy varázslattal átitatott ereklye, nem jelenti azt, hogy egy arra érdemes Alvilági ne tudná visszafejteni az átkot, amivel hatalmassá tették azt. Mint amikor díszítés előtt észreveszed, hogy összegabalyodott az égősor, de türelemmel és kitartással képes vagy megmenteni a Karácsonyt.
- Védelem alatt védelmet értek. Amennyire tudom, egy olyan varázslatra lenne szükségünk, ami képes megvédeni az Intézeteket. Egy varázslatra, amit nem lehet kijátszani.
Egy varázslatra, ami olyan hatalmas, akár a démontornyok Alicante határában. A fekete obeliszkek évszázadok óta védelmezik Idris fővárosát, viszont nem zsúfolhatunk be mindenkit egyetlen városnyi területre, miközben a mondénoknak szükségük van ránk. Az olyan lenne, mintha feladnánk, és némán várnánk a halálos ítéletre, a tehetetlenségünkkel ezrek életét veszélyeztetve. Olyan opció, amit még megfontolnunk sem lenne szabad.
A boszorkánymester gúnyolódó arckifejezése és a sóhaj, ami elhagyja a száját bosszantó, és egyszeriben elszakad a cérna, ami mindeddig összetartotta némaságra kárhoztatott ajkaimat.
- A Klávé védelme mindenki érdeke - morgom, és a hangomnak szánt szándékkal van éle, miközben a szabad kezemet ökölbe szorítva közelebb hajolok a férfihoz. - Talán a legtöbb Alvilágihoz hasonlóan azt gondolja, hogy a Klávé nélkül könnyebb lenne az élete, de itt nem mi vagyunk az ellenség. Szabályok nélkül értelemszerű a káosz.
A szemeim elkerekednek, amikor megragadja a jobb kezem. Nem értem, miért ilyen gyengéd és hogy lehet ennyire nyugodt, amikor én az ordibálás peremén egyensúlyozgatok.
A pohár halkan csúszik a pulton támaszkodó könyököm felé. Egy csepp jéghideg alkohol a bőrömre csöppen, amikor az üveg nekiütközik hegekkel díszített bőrömnek.
A tekintetem percekig időzik a borostyánszínű italon.
- Ostoba, ha azt hiszi, Valentine védelmezni fogja az Alvilágiakat - felelem gúnyosan, ragadozókat megszégyenítő kimértséggel változtatva a szemeim kereszttüzében izzó célponton. Az érme, ami most a boszorkánymester markában lapul akár egy néma válasz is lehetne a fel nem tett kérdésre: Akkor áll az alku?, én mégis folytatom. - Amint megdönti a Klávét, csupán idő kérdése, hogy új célpontot találjon magának.
Az immáron felszabadult kezem ráfektetem a félig teli pohárra. Az ujjaim a peremét simogatják, halk zenét varázsolva, ahogy közelebb hajolok a férfihoz.
- Szóval ezt kérem - mondom, majd felemelem az üveget és finoman a szám vonalához illesztem a poharat. - Védelmet. - Az első korty végigmarja a torkom, a következő pedig felszakítja a gyógyulásnak induló sebeket. - Mert ha mi elbukunk, talán maga lesz a következő.

Szórakozottan figyelem, ahogy a férfi megrendeli az italokat, és bár nem nyúlok a saját poharamért, értékelem a gesztust. Ha nem hivatalos ügyben érkeztem volna a klubba, talán még el is fogadnám, tekintet nélkül arra, hogy az alkohol kiábrándítóan könnyedén a fejembe száll.
Az állam ívét finoman a tenyeremre fektetem. Némán hagyom, hogy megvizsgálja az ereklyét. Hosszú, fürge ujjai úgy játszadoznak az ezüsttel, mint egy kisgyermek a kedvenc dobócsillagával, a tekintete mégis szakértelemről és visszafogottságról árulkodik. Őt mustrálva megértem, miért volt olyan nyugodt az igazgató hangja, amikor az irodájába hivatott, majd átnyújtotta az érmét, ami rossz kezekbe kerülve képes lenne pusztulást hozni az egész világra. Cosimo Wester nem kapzsi, nem hadvezér, nem fog világuralomra törni. Ő egy felfedező, egy tudós, aki kordában tartja az érzelmeit és a maga sajátos módján igenis védelmezi az Árnyvilágot.
- Azt beszélik, érdekelt a ritka varázslatok felkutatásában - válaszolom egyszerűen, anélkül, hogy túlmagyaráznám a dolgot. - A Kard megalkotója pedig egy a világ legkivételesebb varázslói közül. Azóta sem volt senki, aki ennyire erős, visszafordíthatatlan átkot készített volna.
Az Akadémián minden hónapban más-más alvilági fajról tanulunk, amíg el nem érünk az utolsóhoz és elölről nem kezdődik az egész, egyre nagyobb és nagyobb mélységekbe merülve. A legtöbb tanár, függetlenül mindentől, amiben hisz, általában a boszorkánymesterekre és a tündérekre fektetik a legnagyobb hangsúlyt, mert a többi Alvilágival ellentétben őket nem az ösztöneik hajtják. Nehéz őket kiismerni, még nehezebb tolerálni, és az ember figyelme egy pillanatra sem lankadhat a közvetlen környezetükben, máskülönben az életével fizet a könnyelműségéért.
Ezért bámulom őt percekig, mielőtt egy kedves mosollyal az érmére vésett, latin betűkre fektetném az ujjam.
- Én nem kérek Öntől semmit. A Klávé nevében érkeztem - mondom, állva szúrós tekintetét, sőt, viszonozva azt. Szeretném, ha tudná, hogy nem önös szándékok vezérelnek, hogy eszem ágában sincs Valentine ösvényére lépni, és hogy ezáltal bármire képes lennék, hogy segítsem a Klávét.
Nem létezik olyannyira eldugott hely kerek e világon, ahova ne jutott volna el Valentine visszatértének baljós híre. Mindenki róla beszél, a Körről suttog, a közelgő háborúról. A végeredményt jósolgatják, az áldozatokat, a kialakuló szövetségeket. A vérfarkasok fogadásokat kötnek a nephilek bukására, pár londoni vámpír pedig fennhangon támogatja a lázadókat, bele sem gondolva, hogy a Klávé megsemmisítése után ők következnek.
- Védelmet kérünk - felelem, figyelmen kívül hagyva irritálóan unott hangnemét. Ha nem tudnám, hogy a fajunk jövője a tét, talán hagynám, hogy az érzelmeim felülkerekedjenek rajtam, ám ezúttal muszáj megőriznek a hidegvérem. A szabad kezemmel tehát a férfi irányába tolom az érintetlenül hagyott üvegpoharat, hogy még véletlenül se engedjek a késztetésnek, a belső hangnak, ami a fülemet harapdálja. Mégis kinek képzeli magát? Hogy mer ennyire közömbösen válaszolni, amikor fajok egészei pusztulhatnak el egy kierőszakolt háborúban?
Veszek egy mély lélegzetet, mielőtt folytatnám.
- Ez talán nem túl nagy ár a világ egyik leghatalmasabb fegyveréért cserébe.
Az ujjam szorosan az ezüst érmén tartom, ezzel a bárpult fából készült lapjához szegezve a fényben megcsillanó ereklyét; tökéletesen egyforma távolságra mindkettőnktől.
A szívem a tokomban dobog, miközben az arcát fürkészem. Sivár és érzelmek nélküli. Bosszantóan semmitmondó.
Csak remélni merem, hogy nem kell előhozakodnom a B tervvel. Hogy nem kell erőszakhoz folyamodnom. Hogy nem szerzek magunknak még egy ellenséget, amikor szövetségesek híján már egy semleges fél is sokat segítene.

Az Alvilágiak és az Árnyvadászok, akár a Hold és a Nap; két gömbóriás örökös küzdelemben egy trónért, amit képtelenek megtartani. Mert abban a pillanatban, hogy az eget láncra veri az éjszaka, a csillagok fellázadnak a sötétség ellen, ahogy a Hold is sértett hercegként, olykor sarlóját szorongató, gúnyos hadvezérként várja, hogy a fény elbukjon, és magába kebelezze a sötét.
Kisgyermekkorunktól kezdve megvetjük azokat, akik különböznek tőlünk, akik más utat járnak, és közben soha még csak eszünkbe sem jut, hogy egy másik perspektívából nézve, minket is az éjszaka teremtett. Szörnyek nélkül nincsenek hősök. Háború szüli a katonát. A Hold pedig csupán a Nap fényében fürdőzve válik láthatóvá.
Nem kedvelem az Alvilágiakat. Azonban a legtöbb nephillel ellentétben az én édesanyám gondoskodott róla, hogy tisztában legyek a vitathatatlannal: létezésük alátámasztja a miénk. Ha nem lennének, ha nem lennének démonok, közönségesebbek lennénk, mint bármely londoni mondén. Rúnák és fegyverek híján, célok nélkül bolyongva járnánk az utcákat, akárcsak a percekkel korábban látott, részeg fiatalok. A finom határvonal, ami elválaszt minket az emberektől ijesztően vékony, és ettől kiráz a hideg.
A boszorkánymester érzelemmentes szavai roppant kiszámíthatóan peregnek le a nyelve hegyéről. A kinézetével ellentétben úgy tűnik, ebben nem tévedtek az évtizedekkel korábban lejegyzett, pergamenre vésett beszámolók. Cosimo Wester magának való, különc, örök cinikus; önkényes száműzetésben élve, épp úgy távol tartja magát a mondénok kicsinyes háborúitól, mint a varázslények gyerekes viszályaitól. Senkit sem támogat, senkinek sem ad fegyvert a kezébe. Épp ezért meg sem lepődöm, amikor kijelenti, hogy hidegen hagyja a Klávé mondanivalója.
Viszont ami számára közömbös, nekünk a túlélést jelentheti, ezért nem hagyhatom, hogy a fenyegető kérdése megadásra kényszerítsen. Az, hogy a békés szándékunkat bizonyítva rúnák nélkül érkeztem, nem jelenti azt, hogy nem gondoskodtam megfelelő óvintézkedésekről.
Egy elégedett mosollyal hajolok közelebb. A hajam az arcomba hullik, ahogy a tekintetem egy röpke másodpercre megállapodik a gézzel körbetekert kézfején.
- Úgy hiszem, kénytelen leszek megbízni önben, Mr. Wester - válaszolom egy apró biccentéssel, tiszteletteljesen. A hangom halk, szinte teljesen magába kebelezi a tánctér felől érkező hangzavar, jóllehet a szemein átvillanó kíváncsiság még a merev arckifejezése ellenére is a tudtomra adja, hogy sikerül felfognia a szavaimat.
Kihasználom, hogy én irányítom az eseményeket, hogy még ha csupán egy pillanatra is, de sikerül megragadnom a figyelmét, és egy gyors, ám semmiképp sem kétségbeesett mozdulattal kihalászom a zsebemből a benne lapuló, tenyérnyi érmét. Úgy tartják, Júdás harminc ezüstjéből öntötték. Egy hatalmas boszorkánymester készítette még a sötét középkor idején, miután egy kapzsi földesúr porig rombolta a szülővárosát.
- Ostendit ei in via - suttogom, mintha a világ legféltettebb titkát osztanám meg vele, holott bizonyára sokkalta többet tud, mint amennyit a könyvtárban talált pergamentekercsek valaha feltárhatnának az utókor előtt. - Az érme, ami elvezet Matuzsálem kardjához.
Az ereklye hangtalanul koppan a bárpult kemény felületén. A mutatóujjam felsőbbrendűen időzik el a peremén.
A Kard állítólag olyan hatalmas erővel bír, hogy még a világ leghatalmasabb teremtményeit is képes hamuvá porlasztani. De mint minden varázslat, a Kard is hatalmas árat követel a legyőzhetetlenségért cserébe. Forgatója, legyen bármennyire agyafúrt, meghal, amint az ellenfele elvérzik a harcmezőn. Egy gyenge szívdobbanás; csupán ennyi ideig élvezheti győzelmének édeskés ízét.
- Az Öné lehet - alkudozom. - A megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe, természetesen.

Kimért, egyenletes léptekkel sétálok keresztül London meglepően élettel teli belvárosán, miközben szüntelen a velem szemben botladozó, bódult fiatalok fakó vonásait fürkészem, Alvilági ismertetőjelek után kutatva. Az ujjaim vágyakozóan időznek el az oldalamra erősített penge markolatán, mohón, akár egy utolsókat köhécselő átutazó, aki már egy teljes napja étlen-szomjan bolyong a kietlen sivatagban. Mégiscsak van valami abban, hogy a tiltott gyümölcsnél nincs fenségesebb lakoma. Most, hogy álcázó rúna hiányában ügyelnem kell a látszatra, bármit megadnék azért, hogy akár csak egy múló pillanatra, de a kezeim közé kaphassam a nyilaimat.
Mintha az égen ragyogó csillagok az arcomba röhögnének és az idő kereke a rám bízott feladaton gúnyolódna. Egy kisebb örökkévalóságnak tűnik, mire elérem a Mayfair club neon fénybe borított bejáratát. Az ajtó előtt szobrozó, vérfarkas kidobó szúrós tekintete lyukat éget a mellkasomba, de ezúttal egy másodpercet sem vesztegetek arra, hogy viszonozzam a kedélyes fogadtatást. Anélkül lépem át az épület küszöbét, hogy egy pillanatra is lelassítanék.
A falakra szerelt hangszórókból üvöltő zene szétszaggatja a dobhártyám, a fények pedig lehetetlenné teszik, hogy felmérjem a terepet, azonban ez alkalommal nem hagyom, hogy bármi is elbizonytalanítson. Az Intézet igazgatója okkal választott engem; megbízik bennem és a vérvonalam töretlen odaadásában. Hűséges vagyok a Klávéhoz.
Mert az, hogy az elmúlt egy hónapban egyszer sem számoltam be nekik Nate-ről, nem jelenti azt, hogy nem tisztelem az életünket irányító törvényeket. Nem az én hibám, hogy még sosem kérdeztek rá konkrétan, ismerem-e az utcán garázdálkodó, csuklyás démonvadászt. Ha megtennék, gondolkodás nélkül bevallanám, hogy igen, hogy már többször is összefutottunk, hogy az életemmel tartozom neki…
Összeszorított szemekkel, az alsó ajkamba harapva rázom ki a fejemből a felesleges bűntudatot. Egy nephil szava, akár a törvény. A tény, hogy Nate megmentette az életem, épp úgy láncra ver, mint a Klávénak tett esküm. Muszáj kiegyenlítenem a számlát, mielőtt feladnám az Intézet igazgatójánál.
A gondolataimat gúzsba kötő, rangidős Árnyvadász tanácsát követve átverekedem magam a táncparketten vonagló mondénok és Alvilágiak között, majd megállapodok a bárpult szélén, ahol tökéletes rálátásom nyílik a magasított székeken megpihenő lényekre. Fél perc nem sok, azonnal kiszúrom a keresett boszorkánymestert.
Magabiztosan, felszegett állal lépek a mellette vedelő mondénhoz, akinek köpcös külseje igazán megtévesztő. Olyan, akár egy átváltozásra kész vérfarkas félig emberi, félig állati formában. Ocsmány, szőrös. Bűzös lehelete még a legkábább nőstényeket is messzire taszítja.
- A világért sem akarok kötekedni, de a helyemen ülsz - mondom, ahogy a tenyerem megpihen a férfi bal vállán. Az ujjaim olyan erősen szorítják össze a vékony, inggel fedett bőrt, hogy abba még én is belekönnyeznék.
Nem foglalkozom a szidalmaival, hagyom, hogy felesleges szavak helyet a tetteim beszéljenek, és elégedetten hümmögök, amikor a csuklója nekicsapódik a lapockájának. A füle hegyéig belevörösödik, ahogy megpróbál kiszabadulni a szorításomból; sikertelenül.
- Igazán kedves, köszönöm, hogy melegen tartottad.
A szemeim mosolyognak, ahogy a férfi két morgást követően végleg elhagyja a helyiséget.
A pulóverem szélével finoman letisztogatom a bárszéket, majd egy kecses mozdulattal ráülök. A hajam a levegőbe röppen, ahogy a boszorkánymester irányába fordulok.
- Jó estét! - köszönök, és kétszer is megköszörülök a torkom, mire rám szegezi mélybarna tekintetét, ami egy másodperce jéggé dermeszti minden végtagom.
Nem erre számítottam.
Az igazgató által mutatott, megsárgult portré ugyanis közel sem adta át az Alvilági íriszeiben csillogó, kivehetetlen érzelmeket. Elvont, mint aki okkal tartja távol magát a világtól. Fájdalmas, mint egy görög tragédia. Mint egy megfejthetetlen kirakós.
- A nevem Sara Ravenscar, a londoni Intézet igazgatója küldött - mondom, amikor túlteszem magam az első sokkon, mert eszem ágában sincs megtéveszteni. Épp ellenkezőleg, nagyban megkönnyítené a dolgom, ha mind a ketten tiszta lapokkal, nyílt kártyákkal játszanánk. -A birtokomba került valami, ami nagy valószínűséggel érdekelheti.