Az Intézet udvara

i need that favour

Nate puha tenyerének emléke nevetve kísért, ahogy lenyelve a torkomat kaparászó bűntudat keserű csomóit, még egyszer végigvezetem a tekintetem az ideiglenes otthonom parkettával borított folyosóján. A tenyerem izzad, kosztól és verejtéktől ragacsos, ahogy megigazítva a vállamra dobott bőrdzsekit, a pokol legsötétebb bugyrába kívánom a sorsot, az égieket, a kint várakozó mondént, végül a kezem a fémes kilincsre csúsztatva, belököm Peter Branwell szobájának ajtaját. Ha valaki, akárki, alig tizenkét órával ezelőtt azt állította volna, hogy egy szép napon meg fogom lopni a londoni Árnyvadászok legígéretesebb üdvöskéjét, ezzel megszegve az Enklávé szent szabályzatát, bizonyára térden rúgtam volna az illetőt, arccal a legközelebbi falhoz szegezve. Még most is olyan, akár egy rossz álom.
Csakhogy a szívem tisztában van vele, hogy amit teszek, az valóság.
Veszek egy mély lélegzetet, majd még egyet és még egyet. Magamban ötvenig számolok, a lábam mégis megremeg, sírva könyörög, hogy rohanjak messzire. Mert még ha a kamerákat ki is játszom, a tény, hogy valóban beszöktem egy idegen lakrészébe, örökké beleissza magát az emlékezetembe.
- Az Angyalra, gyerünk már! - sziszegem dühösen, legalább öt nyelven káromkodva, miközben fokozatosan beljebb és beljebb sétálok az elsőre teljesen sterilnek tűnő helyiségbe. Habár az én szobámban sem lógnak alá mondén égősorok a csillárról vagy díszítik színes poszterek a falakat, a túlzott fehérség bántja a szemeimet, mintha minden egyes négyzetcentiméter a tisztaságot szimbolizálva ítélkezne. Az alsó ajkamba harapva lépek Peter íróasztalához.
Öt őrjítően lassú percet követően, csalódottan hagyom magam mögött a szobához tartozó fürdőt, elsurranva a már átkutatott éjjeliszekrény és felforgatott ágyneműs ládika mellett. A kezem megremeg, ahogy utolsó kétségbeesésemben megállok a ruhásszekrény előtt, az ujjaimmal végigtapogatva a masszív bútor belsejét, egy, az enyémhez hasonló, titkos rekesz után kutatva.
Amikor a körmeimmel sikerül felfeszítenem a második réteg, vékony funér lemezt, egy pillanatra lélegezni is elfelejtek, annyira meghökkent a kép, ami a szemeim elé tárul - az a rengeteg dobócsillag, akta és démonnyelven írt napló, ami kitölti az űrt. Kapkodva pörgetem át a gyűjteményt, specifikusan a múltheti jelentések általunk is megőrizhető példányaira koncentrálva. Évezredeknek érzem, mire a kezembe akad a folyóparton történő, kegyetlen támadás részletes leírása, amiről csupán a harmadik kísérletet követően sikerül éles képet készítenem. Az Angyalra! Bárcsak képes lennék abbahagyni ezt az istenverte remegést!
Abban a pillanatban, hogy a helyére csúsztatom a szekrény ajtaját, egy kétkedő hang a nyakamra tekeredve fojtogatni kezd, és nekem fogalmam sincs, hogy a szoba tulajdonosa vajon mióta figyelheti minden sunyi kis mozdulatom.
- Sara? Mégis mit keresel itt? - kérdezi, közvetlenül a hátam mögé lépve.
Nem kapok levegőt.
- Én… - kezdem, egy rám jellemző, visszafogott mosollyal az arcomon, miközben az agyam egyfolytában ugyanazt az üzenetet közvetíti a testem felé: maradj nyugton, maradj nyugton, maradj nyugton. Hisz mégis mi baj történhetne? - Téged.
Bár minden erőmmel és nem létező színészi képességemmel azon vagyok, hogy fenntartsam a látszatot, a hangom fele annyira sem erőteljes, mint szeretném, nem is beszélve az alsó ajkamról, ami akaratomon kívül megremeg, amikor az engem vizslató Árnyvadász dús szemöldöke kérdőn a homloka közepére csúszik.
- Úgy hallottam, hogy te voltál az, aki kihallgatta az Alvilági feketepiac beszállítóit. Arra gondoltam, hogy esetleg… - kezdem, egész idő alatt Peter szemeire fókuszálva; feleslegesen. Ő a nyakamat nézi, a hevesen lüktető mellkasomat és a halántékom, ami nedves a bűntudattal kevert izzadságtól. Annyira lebuktam.
- Ne nevettess, Ravenscar! - feleli, még mielőtt a végére érhetnék, és egy részem hálás ezért, mert őszintén, fogalmam sincs, máskülönben meddig csavartam volna a végtelen kifogást. Amikor ideges vagyok, sosem tudom, mikor kell befogni. - A közelébe sem engedlek azoknak a vámpíroknak. Most pedig menj ki szépen, mielőtt megmondom az igazgatónak, hogy a háta mögött próbáltad beszervezni magad az akcióba.
Peter tenyere a hátam mögött tornyosuló szekrény ajtajára simul, a mellkasa az enyémnek feszül, ahogy a lehelete megcirógatja a bőröm.
- Én… - dadogom, egész idő alatt a fiú nyakán kunkorodó, sötét vonalak hálózatát nézve, hogy még véletlenül se szívhassanak magukba a lángok, amelyek vörösre színezik a fülem. Borzalmasan melegem van. - Értettem.
A tenyerem az Árnyvadász alkarjára helyezve, finoman taszítok rajta, és bár képtelen vagyok kibillenteni az egyensúlyából, nem is ez az elsődleges célom, hanem egy apró menekülőutat kreálni, amin keresztül elfuthatok a bonyodalom elől.
Mire az ajtó hozzácsapódik a keretéhez, már a második lépcsőfokot súrolják a talpaim.
A friss, londoni levegő majdhogynem elmossa minden idegességem, csakhogy pillanatokkal később, a sikátorba érve Nate hiánya ismételten összeszorítsa a gyomrom.
- Hova a francba tűnhetett ez a... - szitkozódom, amikor a fém kuka takarásából kiválik egy alak, görcsbe rántva minden izmomat. Képtelen vagyok megnyugodni, amíg a tekintetem fel nem ismeri a túlbuzgó látót, aki mintha sportot űzne abból, hogy hányszor tud az őrületbe kergetni egy-egy találkozás alkalmával. - Hát itt vagy!
Bár sosem vallanám be, egy részem megkönnyebbül, amiért a távollétemben Nate igenis nyugton maradt, és nem rohant fejvesztve egy nagyobb démon után. Bármit is hisz, nem szeretném, hogy baja essen, még ha az általam megszerzett információkkal épp hogy veszélybe sodrom, mintsem megvédem.
- Tessék! - Átnyújtom neki a telefonom, és a fülem mögé seperve egy kósza tincset, a képernyő fölé hajolva figyelek arra, hogy a fürge kis ujjai még véletlenül se buherálják meg az újonnan kapott készüléket. Már csak az hiányzik, hogy megszerezze a számomat és minden szabad délutánján a kérdéseivel nyaggasson. - Gyorsan nézd át, hogy minden érthető-e rajta, aztán már itt sem vagyok.

i need that favour

Nate hangja hűvös, akár a tél legzordabb napjait követő hosszú éjszakák, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el keserűséggel a tudat, hogy az én meggondolatlan szavaim taszítják őt a tőle igencsak szokatlan, távolságtartó magatartás karmai közé. Mégis, a látó hirtelen ridegsége különös otthonérzetet áraszt, mintha egyszeriben újra a nephil fővárosban lennék, az Akadémia folyosóin sétálgatva, megsemmisülten várva az edzőtermekben és a füvesített udvaron tartott órák egyikét.
- Nem így értettem - suttogom, miközben a kettőnk között lebegő tenyeremről és a feketére lakkozott körmeimről a bakancsomra csúsztatom a tekintetem. Így talán egyszerűbb is. Nem kell attól félnem, hogy a mondén mélybarna íriszeibe nézve magába szippant a sötét. - Egyszerűen csak nem fér a fejembe, hogy három hét hallgatás után miért kopogtatsz az Intézet ajtaján - folytatom, a nyelvem hegyével finoman végigszántva az alsó ajkamon, ami száraz és durva a tucatnyi, szabad szemmel kivehetetlen sebhely miatt, melyek most is vérízűek, akárcsak az első alkalommal, amikor a fogaim szétcincálták a bőrt. Ostoba szokás, gyerekes, ráadásul nem is űzi el az idegességet, ami összerántja a gyomromat. Nem gondolhatja komolyan, hogy képes lennék szótlanul végignézni, ahogy megöleti magát pusztán azért, mert azt mondtam, a legutóbb úgy tűnt, nagyon is megvan egyedül! Hát ennyire kegyetlen lennék a szemeiben? Ennyire utálatos? Ha ennyire szívtelennek tart, akkor miért jött ide egyáltalán? Hogy nevetve a démonok elé dobjam? Idióta. - De mindegy is, nem mintha bármit meg kellene magyaráznom neked.
Összefont karokkal és felhúzott orral nézek körbe, gondolatban azért imádkozva, hogy holnap reggelre csúnya pattanások tucatjai lepjék el Nate arcát. Mégis mit képzel, ki Ő, hogy ilyen lekezelő hangnemben beszéljen velem? Pusztán azért, mert egyszer a segítségére szorultam, még nem lettem gyengébb, és bármikor a földbe tudnám döngölni azt az önelégült, tudálékos képét.
Hosszú percekbe telik, mire rájövök, hogy a buszmegállóban várakozó emberek miért gyülekeznek a fából faragott pad tőlünk távolabb eső oldalán, és amikor összeállnak a kirakós szétszóródott darabkái, egyszeriben minden dühöm a semmibe vész. Ösztönösen, kissé kapkodva fogom meg a magát szuperhősnek képzelő mondén csuklóját, majd kimért léptekkel, mégis normál tempóban húzom magam után, gondosan ügyelve arra, hogy a karja ne lengjen ki, hogy ne tűnjön úgy, mintha egy szellemet követne a pár utcányira lévő, bűzös sikátorba.
Ahogy Nate egyetlen levegővétellel a nyakamba zúdítja mindazokat az információkat, amiket kellőképp biztonságosnak talál, összeszűkített szemekkel próbálom meg észben tartani mindazokat az adatokat, amelyek a segítségemre lehetnek. Nem mintha túl sok ilyen kiegészítéssel tarkította volna az esetlen beszámolóját, ami épp oly általános, mintha hozzám hasonlóan a látó maga is sötétben tapogatózna. Felvont szemöldökkel, vonakodva hozom a tudtára, hogy megbízhat bennem, nem mintha túl sok egyéb lehetősége lenne. Ha nem mondta volna ki, is tudnám, hogy én vagyok az utolsó reménye.
Így hát lenyelve a tokomban megülő, üszkös csomót, némaságba burkolózva hallgatom végig a mondén mondanivalóját, amihez ezúttal is csupán egy gyér leírás párosul. Mégis, az utolsó, nagyzoló kijelentését figyelmen kívül hagyva, egy elégedett grimasszal veszem tudomásul, hogy ha túl sokat nem is, azt már legalább tudom, hogy az Intézet melyik ajtaján kell kopogtatnom ahhoz, hogy megszerezzem, amire szükségem van.
- Remek - válaszolom két elfojtott hümmögés között, mindkét karom szorosan egymásba fűzve. A tekintetem egy másodpercre sem veszem le a látóról, elvégre is azt szeretném, hogy ezúttal az én szabályaim szerint játsszon, nagyban megkönnyítve a feladat rám eső részét, ezzel kiküszöbölve annak a veszélyét, hogy ez az egész akció egy öngyilkos küldetéssé váljon. - Mi lenne, ha te megvárnál itt? Pontosan itt, nem az utcán, nem a buszmegállóban, nem az Intézet előtti bokrok mögött - folytatom, kihangsúlyozva minden egyes szót, ezzel szánt szándékkal élt adva az utasításomnak. - Én bemegyek, körbenézek, kihozom a dzsekidet, majd a megszerzett információk hasznosságától függetlenül, kiegyenlítettnek tekintjük a számlát.
Veszek egy mély lélegzetet, és megvárom, hogy Nate egy suta bólintással a tudtomra hozza, hogy megértette az eskümre vonatkozó feltételeimet. Ostobaság lenne megengedni, hogy az aduász továbbra is az Ő kezében maradjon. Többé nem hagyom, hogy sarokba szorítson.
- Én felkészülök az esti őrjáratra, te pedig hazamész. Nem találkozunk többé. Áll az alku?
Kinyújtom a jobb kezem, és amennyiben elfogadja azt, erősen megszorítom.
Határozott léptekkel, az álcázó rúnáim nélkül sétálok ki a sikátorból.

i need that favour

Szótlanul, mégis résnyire nyílt ajkakkal hagyom, hogy Nate lerázza magáról a kezem, hisz belátom, hogy elragadott a hév, amikor a fülénél fogva a legközelebbi buszmegálló irányába húztam, és talán egy csöppnyit túl lenéző, túl lekezelő a mozdulat, amivel mozgásra kényszerítettem. Egy részem szeretné, ha tudná, hogy nem állt szándékomban porrá zúzni az önérzetét, hogy igenis hálás vagyok neki, amiért minden vele szemben elkövetett bűnöm ellenére nem hagyott ott a játszótéren. A bennem kavargó érzések azonban túl lassan csapódnak le, a szavak pedig ismételten cserben hagynak, így nem tudom, hogyan is önthetném mondatokba a fejemben keringő gondolatokat.
Végül hát nem mondok semmit, amivel kiengesztelhetném a képességein ejtett csorbát. Helyette összeszűkített szemekkel próbálom megfejteni, hogy mégis miről hadovál a tőlem alig egy kartávolságra álló látó. Nate olyan gyorsan beszél, hogy minden harmadik szava összeolvad az azt megelőzővel, ráadásul olyan kifejezésekkel dobálózik, melyeket még soha életemben nem hallottam. Rosszabb, mintha démonnyelven káromkodna, mert azt legalább érteném.
- Hohó! Lassíts, mert így egyetlen szavadat sem értem. Milyen hologramon akarsz te lekövetni? És miért akarod hirtelen ennyire a segítségem? A legutóbb úgy tűnt, nagyon is megvagy egyedül - mondom, az egyik kezem határozottan a fiú arca elé emelve, ezúttal messzire elkerülve az íriszei közepén megülő fekete lyukat, ami akár még az Intézet leghűvösebb harcosait is képes lenne magába rántani.
Hogy ne legyen kellemetlenül feltűnő, ahogy megpróbálom elkerülni a látó tekintetét, inkább a kettőnk közötti térben lebegő ujjaimat, Nate pulóverét - felesleges időhúzás lenne berohanni az Intézetbe, fel az emeletre, hogy visszaadjam neki a rajtam felejtett dzsekijét, ami már hetek óta az éjjeliszekrényemen pihen? - és a közeli buszmegállóban várakozó mondénokat nézem. Csupán az oszlop mögött megbújó, olykor-olykor felénk pillantó öreg hölgy megbotránkozó tekintete láttán jut el a tudatomig, hogy kettőnk közül egyedül a velem szemben álló fiút nem rejti el az Árnyvadászok bőrére vésett álcázó rúna. Azzal, hogy látszólag magában ordibál, felesleges figyelmet vonz az otthonomként szolgáló, rozoga templomra.
Csak remélni tudom, hogy senki sem látta, ahogy egy szellem a fülénél fogva kirángatta a bokor mögül, mert ha mégis, akkor... Te szentséges jó Isten!
- Á, rendben - mondom egy elkínzott sóhajt követően, mielőtt megfognám a látó tenyerét. Ezúttal finomabban bánok vele, nem rángatom, nem követelőzöm. Már csak az hiányzik, hogy az emberek a szájukra vegyék. Már csak az hiányzik, hogy híre járjon, elmeroggyant tinédzserek bujkálnak a lerobbant templom romjai között. - Gyere!
Kéz a kézben sétálunk el a négy háznyira lévő sikátorig, aminek orrfacsaró bűze megvéd minket a kíváncsi szemektől. Mivel az elmúlt másfél hónapban még egyetlen mondént sem láttam az árnyak között ólálkodni, nem félek attól, hogy bárki is erre tévedne.
- Oké, és most mondj el mindent, szépen a legelejétől kezdve - adom ki a legelső utasítást, ami az eszembe jut, miközben elengedve Nate kezét, eltüntetem magamról az alkaromra rajzolt, kacifántos rúnát. - Lassan, ha kérhetem.
A látó szavait hallgatva visszafogok egy kelletlen megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy még mindig hadar, és inkább a kérdéseiben megbújó aggodalomra figyelek. Mintha félne, féltene valakit, és bár fogalmam sincs, miért érinti ennyire érzékenyen az ügy, amiről beszél, valamiért tudom, hogy számára ez épp oly fontos és személyes, mint számomra a családom hűséges hírnevének fenntartása.
Egyetlen kérdés maradt: melyikünk adja fel előbb, ezzel segítve a másikat a célja elérésében? Mert ha Ő, akkor nem kell ismételten megszegnem a törvényt, ezúttal szánt szándékkal áthágva az előírt szabályokat. Ha viszont én, akkor megmenthet valakit, aki elég fontos a számára ahhoz, hogy óriási, világító nyilakkal a hátán besétáljon egy harcosokkal és élesre fent pengékkel teli épületbe.
- Nem tudom, hogy pontosan mit vársz tőlem, de nem avathatlak be az összes helyi Alvilágit érintő ügy részleteibe, ami esetleg felkelthette a rendőrség figyelmét - mondom, közben fel-alá járkálva, hisz mégis mi értelme lenne eltitkolni a testemet átjáró zaklatottságot? Az engem vizslató fiú tekintetét elnézve Ő is épp annyira tisztában van vele, hogy mire kér, mint bármely Alvilági vagy nephil. Hát mégsem olyan tudatlan, mint hittem, ha az még Nate tudatáig is eljut, hogy a kíváncsiságával, a kétségbeesett kérésével mire kényszerít.
Bárcsak sose ígértem volna meg, hogy bármire is van szüksége az életben, segíteni fogok neki! Bárcsak ne az életem követelné a segítségéért cserébe!
- Figyelj, tudom, mit ígértem. Nem felejtettem el, hogy mivel tartozom neked, csak... - hebegném, de ahogy eljut a tudatomig, mennyire csalódottak lennének a szüleim, ha megtudnák, hogy épp egy szent esküből próbálok kihátrálni, a torkomra fagynak a szavak.
Vajon megszegni egy esküt rosszabb, mint megszegni a Klávé törvényeit?
Fogalmam sincs, mit kellene tennem, és mindezt egy hangos sóhajjal hozom a mondén tudtára. Azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld.
- Oké - mondom, mintha csak magamat győzködném. A hangom fele annyira sem határozott, mint szeretném, ennek ellenére a tekintetem szilárd. Lyukat üt a látó homlokába, ahogy az egymásnak ütköző szemöldökeit bámulom. Le sem tagadhatná, hogy fél, cserbenhagyom. - Gondolom egy konkrét ügy érdekel. Van bármiféle támpontod ahhoz, milyen információkra van szükséged?
El sem hiszem, hogy tényleg megteszem, pedig ezzel a kérdéssel elindulok a saját végzetem felé.

i need that favour

Kimért léptekkel hagyom magam mögött a boszorkánymester lakását, és ez a végtelen határozottság még akkor sem párolog el a szervezetemből, amikor az utcára lépve megcsap a hűvös, angliai levegő. Mostanra már igazán hozzá kellett volna szoknom a londoni időjáráshoz, az esőhöz és a szélhez, ami mintha csak egy nagyobb viharra várna, de életem tizennyolc éve nem tűnik csak úgy el, és a lelkem egy része még mindig az idrisi meleg után vágyakozik. Kisgyerekként imádtam egy szál pólóra vetkőzve, Alicante erdeiben rohangálni vagy megmártózni a fák alatt összegyűlt, megsárgult levelekben. Kétségtelen, hogy ott még az ősz első fele is fullasztóan forrónak számított.
Felszegett állal nézek le a bőrdzsekim zsebében megbújó kezeimre, és az elvarázsolt ereklyére, ami az ujjaim között pihen. Még mindig hihetetlennek tartom, hogy az Intézet igazgatója tényleg engedélyt kapott a Klávétól arra, hogy egyetlen apró, első ránézésre teljesen jelentéktelen tárgyért cserébe felmentse a skót varázslót minden eddigi bűne alól, legyenek azok bármennyire kegyetlenek, de kétségtelen, hogy az Árnyvilágban a látszat gyakorta megtévesztő, és néha épp a legapróbb dolgok a leghatalmasabbak. Mint például az az elvarázsolt Kard, ami az életedért cserébe elpusztít bármit és bárkit, legyen az a pokol legveszélyesebb szörnyetege vagy egy angyal, aki valamilyen magasztos cél érdekében alászállt a mennyből.
A kétségeim kimondatlanok maradnak, ahogy végigsétálva a Hyde parkon, eljutok arra az utcára, melyen az Intézet is áll. Hat éves sem lehettem, amikor a szüleim belém plántálták, hogy a Klávé döntései megkérdőjelezhetetlenek. Ha ki akarnak tagadni valakit, hátat kell fordítanunk az illetőnek, ahogy az édesapám is tette, amikor a féltestvére halála után a férfi bűnei rászálltak a gyermekeire. Senki sem fogadta be az unokatestvéreimet, holott hónapokkal az incidens előtt még nevetve fogócskáztunk az udvarban, holott Evelyn szülinapján együtt sütöttünk gyümölcstortát, holott Josh volt az, aki életemben először megmutatta, hogyan kell felhúzni egy íjat. Hátat fordítottunk nekik, mert megkövetelte a törvény, ma pedig szó nélkül felmentettünk egy boszorkánymestert, aki lemészárolt egy mondén családot, mert a Tanács így rendelkezett. Kíváncsi vagyok, az őseink vajon büszkék lennének-e ránk.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, a lábaim önálló életre kelve, ösztönből fakadóan befordulnak az Intézet udvarára, átvállalva az elmém feladatát, ami a gondolataim közt ragadva pusztán egy halk, mégis határozott pisszegés hatására tér vissza a jelenbe. Összeráncolt homlokkal és egymáshoz ütköző szemöldökökkel fordulok a hang irányába, mégsem látok senkit, aki megszólíthatott volna. Lehet, hogy képzelődöm? Vagy ez a varázstárgy máris belemászott a fejembe?
Mindenesetre óvatos maradok és lelassítom a lépteimet, majd végleg megállok, mielőtt a csizmám eleje megérinthetné az első lépcsőfokot. A szívem hevesebb tempóra kapcsol, ahogy megpillantom az épület falához simuló, ismerős kobakot. Fogalmam sincs, miért ringattam magam abba a tévhitbe, hogy három hét némaság után már sohasem kell Nate hangját hallanom, látnom mélybarna szemeit és elviselnem hiperaktív jellemét.
Az ígéretem hozzám kötötte.
- Te teljesen meg vagy húzatva? - kérdezem, és tisztában vagyok vele, mennyire röhejesen nézhetek ki, ahogy megpróbálok egyszerre ráordítani és visszafogni a torkomat kapargató sikoly erejét. De nem tehetek róla, nem vehetik észre.
Hagyva, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, egy elnagyolt mozdulattal lépek a bokor mögé, és egy hasonlóan sietős karlendítéssel szegezem a falhoz a látó testét. Nate feje a téglának ütközik, amikor a lehető legminimálisabbra csökkentve a kettőnket elválasztó távolságot az arcába hajolok. Sziszegve próbálom észhez téríteni.
- Azt akarod, hogy mind a kettőnket elkapjanak? Ha rájönnek, hogy te vagy az a mondén, akit elhagytam az első bevetésemen, kitörlik minden emlékedet, engem pedig elevenen megnyúznak, amiért hagytam, hogy odáig fajuljon a dámpíros eset, hogy egy látónak kelljen megmentenie. Az Angyalra, hát ezt akarod? - szitkozódom, mielőtt megforgatva a szemem elengedném Nate pulóverét és a fülénél fogva elkezdeném az utca irányába vonszolni, mint egy nagyra nőtt óvodást.

i need that favour