Az Intézet udvara
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Beszélde
Régi chat: megtekintés
Az előforduló hiba vagy észrevétel bejelentése e-mailben vagy privát üzenetben esedékes!!!
Ha írtál, jelezd a chatben, ha nem kapsz választ két napon belül, jelezd ismét a chatben :)
Utolsó begyejzések
bejegyezte  : Iviry Wade
Yesterday at 3:22 pm

bejegyezte  : Talbot R. Clarke
Kedd Ápr. 24, 2018 5:43 pm

bejegyezte  : Iviry Wade
Hétf. Ápr. 23, 2018 8:26 pm

bejegyezte  : Gabriel Sinclair
Vas. Ápr. 22, 2018 8:34 pm

bejegyezte  : Blaire Marino
Vas. Ápr. 22, 2018 7:33 pm

bejegyezte  : Simon Lewis
Vas. Ápr. 22, 2018 8:15 am

bejegyezte  : Lucifer Morningstar
Szer. Ápr. 18, 2018 8:04 pm

bejegyezte  : Sara Ravenscar
Hétf. Ápr. 16, 2018 9:49 pm


erre barangolok


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


legtöbbet író userek

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

Az Intézet udvara



honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Hétf. Ápr. 16, 2018 9:49 pm
Nate & Sara
Nate puha tenyerének emléke nevetve kísért, ahogy lenyelve a torkomat kaparászó bűntudat keserű csomóit, még egyszer végigvezetem a tekintetem az ideiglenes otthonom parkettával borított folyosóján. A tenyerem izzad, kosztól és verejtéktől ragacsos, ahogy megigazítva a vállamra dobott bőrdzsekit, a pokol legsötétebb bugyrába kívánom a sorsot, az égieket, a kint várakozó mondént, végül a kezem a fémes kilincsre csúsztatva, belököm Peter Branwell szobájának ajtaját. Ha valaki, akárki, alig tizenkét órával ezelőtt azt állította volna, hogy egy szép napon meg fogom lopni a londoni Árnyvadászok legígéretesebb üdvöskéjét, ezzel megszegve az Enklávé szent szabályzatát, bizonyára térden rúgtam volna az illetőt, arccal a legközelebbi falhoz szegezve. Még most is olyan, akár egy rossz álom.
Csakhogy a szívem tisztában van vele, hogy amit teszek, az valóság.
Veszek egy mély lélegzetet, majd még egyet és még egyet. Magamban ötvenig számolok, a lábam mégis megremeg, sírva könyörög, hogy rohanjak messzire. Mert még ha a kamerákat ki is játszom, a tény, hogy valóban beszöktem egy idegen lakrészébe, örökké beleissza magát az emlékezetembe.
- Az Angyalra, gyerünk már! - sziszegem dühösen, legalább öt nyelven káromkodva, miközben fokozatosan beljebb és beljebb sétálok az elsőre teljesen sterilnek tűnő helyiségbe. Habár az én szobámban sem lógnak alá mondén égősorok a csillárról vagy díszítik színes poszterek a falakat, a túlzott fehérség bántja a szemeimet, mintha minden egyes négyzetcentiméter a tisztaságot szimbolizálva ítélkezne. Az alsó ajkamba harapva lépek Peter íróasztalához.
Öt őrjítően lassú percet követően, csalódottan hagyom magam mögött a szobához tartozó fürdőt, elsurranva a már átkutatott éjjeliszekrény és felforgatott ágyneműs ládika mellett. A kezem megremeg, ahogy utolsó kétségbeesésemben megállok a ruhásszekrény előtt, az ujjaimmal végigtapogatva a masszív bútor belsejét, egy, az enyémhez hasonló, titkos rekesz után kutatva.
Amikor a körmeimmel sikerül felfeszítenem a második réteg, vékony funér lemezt, egy pillanatra lélegezni is elfelejtek, annyira meghökkent a kép, ami a szemeim elé tárul - az a rengeteg dobócsillag, akta és démonnyelven írt napló, ami kitölti az űrt. Kapkodva pörgetem át a gyűjteményt, specifikusan a múltheti jelentések általunk is megőrizhető példányaira koncentrálva. Évezredeknek érzem, mire a kezembe akad a folyóparton történő, kegyetlen támadás részletes leírása, amiről csupán a harmadik kísérletet követően sikerül éles képet készítenem. Az Angyalra! Bárcsak képes lennék abbahagyni ezt az istenverte remegést!
Abban a pillanatban, hogy a helyére csúsztatom a szekrény ajtaját, egy kétkedő hang a nyakamra tekeredve fojtogatni kezd, és nekem fogalmam sincs, hogy a szoba tulajdonosa vajon mióta figyelheti minden sunyi kis mozdulatom.
- Sara? Mégis mit keresel itt? - kérdezi, közvetlenül a hátam mögé lépve.
Nem kapok levegőt.
- Én… - kezdem, egy rám jellemző, visszafogott mosollyal az arcomon, miközben az agyam egyfolytában ugyanazt az üzenetet közvetíti a testem felé: maradj nyugton, maradj nyugton, maradj nyugton. Hisz mégis mi baj történhetne? - Téged.
Bár minden erőmmel és nem létező színészi képességemmel azon vagyok, hogy fenntartsam a látszatot, a hangom fele annyira sem erőteljes, mint szeretném, nem is beszélve az alsó ajkamról, ami akaratomon kívül megremeg, amikor az engem vizslató Árnyvadász dús szemöldöke kérdőn a homloka közepére csúszik.
- Úgy hallottam, hogy te voltál az, aki kihallgatta az Alvilági feketepiac beszállítóit. Arra gondoltam, hogy esetleg… - kezdem, egész idő alatt Peter szemeire fókuszálva; feleslegesen. Ő a nyakamat nézi, a hevesen lüktető mellkasomat és a halántékom, ami nedves a bűntudattal kevert izzadságtól. Annyira lebuktam.
- Ne nevettess, Ravenscar! - feleli, még mielőtt a végére érhetnék, és egy részem hálás ezért, mert őszintén, fogalmam sincs, máskülönben meddig csavartam volna a végtelen kifogást. Amikor ideges vagyok, sosem tudom, mikor kell befogni. - A közelébe sem engedlek azoknak a vámpíroknak. Most pedig menj ki szépen, mielőtt megmondom az igazgatónak, hogy a háta mögött próbáltad beszervezni magad az akcióba.
Peter tenyere a hátam mögött tornyosuló szekrény ajtajára simul, a mellkasa az enyémnek feszül, ahogy a lehelete megcirógatja a bőröm.
- Én… - dadogom, egész idő alatt a fiú nyakán kunkorodó, sötét vonalak hálózatát nézve, hogy még véletlenül se szívhassanak magukba a lángok, amelyek vörösre színezik a fülem. Borzalmasan melegem van. - Értettem.
A tenyerem az Árnyvadász alkarjára helyezve, finoman taszítok rajta, és bár képtelen vagyok kibillenteni az egyensúlyából, nem is ez az elsődleges célom, hanem egy apró menekülőutat kreálni, amin keresztül elfuthatok a bonyodalom elől.
Mire az ajtó hozzácsapódik a keretéhez, már a második lépcsőfokot súrolják a talpaim.
A friss, londoni levegő majdhogynem elmossa minden idegességem, csakhogy pillanatokkal később, a sikátorba érve Nate hiánya ismételten összeszorítsa a gyomrom.
- Hova a francba tűnhetett ez a... - szitkozódom, amikor a fém kuka takarásából kiválik egy alak, görcsbe rántva minden izmomat. Képtelen vagyok megnyugodni, amíg a tekintetem fel nem ismeri a túlbuzgó látót, aki mintha sportot űzne abból, hogy hányszor tud az őrületbe kergetni egy-egy találkozás alkalmával. - Hát itt vagy!
Bár sosem vallanám be, egy részem megkönnyebbül, amiért a távollétemben Nate igenis nyugton maradt, és nem rohant fejvesztve egy nagyobb démon után. Bármit is hisz, nem szeretném, hogy baja essen, még ha az általam megszerzett információkkal épp hogy veszélybe sodrom, mintsem megvédem.
- Tessék! - Átnyújtom neki a telefonom, és a fülem mögé seperve egy kósza tincset, a képernyő fölé hajolva figyelek arra, hogy a fürge kis ujjai még véletlenül se buherálják meg az újonnan kapott készüléket. Már csak az hiányzik, hogy megszerezze a számomat és minden szabad délutánján a kérdéseivel nyaggasson. - Gyorsan nézd át, hogy minden érthető-e rajta, aztán már itt sem vagyok.

sok-sok szeretettel!   Embarassed   







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
18
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Pént. Márc. 09, 2018 5:37 pm

 
i need that favour

Sara annak a fajta lánynak látszik, aki az iskolában az utolsó padban ülne és a körömlakkját kapargatná, amikor unalmasra fordul az óra. Még a legijesztőbb tanárok sem tudnák megijeszteni, mert bármelyiküket képes lenne lenyomni és nem fél a felsőbb hatalomtól. Valamiért ez a megingathatatlan, erős női kép alakult ki bennem róla még annak a nevetséges ténynek az ellenében is, hogy láthatóan abszolút nincs tisztában a modern technológiai platformokkal és közösségi médiával. Mégis most úgy tűnik, mintha a megjelenésem kizökkentené a megszokott egyensúlyából és hirtelen nem tudna mit kezdeni a kialakult helyzettel és nos, velem. Talán ezért a szidalom, és a visszavonás, majd a legyintés, mintha az egész nem jelentene semmit. Pedig jelent, én is tudom és ő is tudja. Pont ahogyan mondta: az ő felkeresése szinte olyan, mintha az Intézet ajtaján kopogtatnék, miközben a múltkor oly hevesen tiltakoztam, hogy akár csak a küszöbig hozzon. Tudhatja, hogy mennyire fontos ez nekem, ha ekkora kockázatot vállalok és megbízok benne, hogy nem rángat be a tölgyfaajtón, hogy a boszorkánymesterük elé vigyen, aki majd varázslatos módon kitörli az emlékeimet az összes találkozásunkról és arról, hogy egyáltalán láttam a szélben elsuhanni egy hozzá hasonlóan szépséges amazont, a modern kor Xénáját.
- Sejtheted, hogy nem jöttem volna, ha lenne más választásom - morgom magam elé, miközben igyekszem állni a lány lekezelő és méregető tekintetét, a hitetlenkedést a hangjában és a tőle már megszokott idegenkedést, mintha minden, amit tennék vagy mondanák irritálná. Vagy talán az böki, hogy én nem az ő és szeretett Klávéja szabályai szerint játszom? Nem szeret játszani a tűzzel félvén, hogy az megégeti? Talán meg kellene tanulni a tűzből főnixként feltámadnia...
Amikor Sarán már csak egy pillanatnyi megenyhülést látok, annak az esélyét, hogy talán segíthet, máris megered a nyelvem. Igyekszem minden fontos dolgot elmondani neki, ami alapján ismerősen csenghet az eset, mégsem játszatok ki minden aduászomat. S természetesen arra is ügyelek, hogy az apámat még véletlenül se említsem az egyenletben. Nem mintha bármi is össze tudna abból rakni, mert nem egy Mr. Jones rendőr van a Scotland Yardon ebben biztos vagyok, mégis szeretném a titkaimat addig megőrizni, míg nem tudom, hogy azok biztonságban vannak nála.
A lány szavai, akárcsak a hangneme, kimértek és hűvösek. Távolságtartó, és ahogyan hallgatom a feltételeit, meg is értem, miért. Nem akar látni többé. Nem mintha bármi mást vártam volna, hiszen csak egy bonyodalom vagyok egyenes utú életének egyenletében, mégis valahogy tetszett a tudat, a gondolat, hogy van valaki, akihez fordulhatok ilyen esetben. Talán naiv voltam, hogy azt hittem, a múltkor történtek után már nem tekint rám ellenségként, egy mitugrászként az utcáról. Úgy tűnik tévedtem, de nincs időm gyászolni valamit, ami nem is létezett. Annál sokkal fontosabb dolgaim is akadnak, úgyhogy lelkesen bólintok a már-már parancsba adott szavaira.
- Oké, itt várok. Nem mozdulok - ígérem, és ha nem lennék ennyire megszorulva segítségek terén talán viccelődnék azzal, hogy siessen, mert pisilnek kell és azt nem akarja, hogy itt ejtsem meg a sárgát. Vagy megpróbálnék vele kisujj-ígéretet tenni, hogy tényleg visszajön-e, de ahelyett, teljesen komolyan rábólintok az egyoldalú ajánlatra.
- Áll - mondom, de a lány felém nyújtott kezére csak bámulok egy ideig, majd egy levegővétellel a jobb kezembe veszem azt. Az ujjai érdesek, ahogyan a tenyeremen átsiklanak, és a tekintetét keresem, miközben megejtjük a kézfogást. Azokat a mélybe rántó örvény szemeket, melyeket nem hiszem, hogy valaha el tudnék felejteni.
Amikor a lány kifordul a sikátorból, kieresztek magamból egy sóhajt, és kavicsokat rugdalva, zsebre vágott kézzel várom, hogy visszatérjen. Fölöttem a hold fényesen ragyog és emlékeztet arra, hogy ebben a körforgásban a távozás mindig állandó.


Sara drága!   






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Csüt. Feb. 15, 2018 12:07 am
Nate & Sara
Nate hangja hűvös, akár a tél legzordabb napjait követő hosszú éjszakák, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el keserűséggel a tudat, hogy az én meggondolatlan szavaim taszítják őt a tőle igencsak szokatlan, távolságtartó magatartás karmai közé. Mégis, a látó hirtelen ridegsége különös otthonérzetet áraszt, mintha egyszeriben újra a nephil fővárosban lennék, az Akadémia folyosóin sétálgatva, megsemmisülten várva az edzőtermekben és a füvesített udvaron tartott órák egyikét.
- Nem így értettem - suttogom, miközben a kettőnk között lebegő tenyeremről és a feketére lakkozott körmeimről a bakancsomra csúsztatom a tekintetem. Így talán egyszerűbb is. Nem kell attól félnem, hogy a mondén mélybarna íriszeibe nézve magába szippant a sötét. - Egyszerűen csak nem fér a fejembe, hogy három hét hallgatás után miért kopogtatsz az Intézet ajtaján - folytatom, a nyelvem hegyével finoman végigszántva az alsó ajkamon, ami száraz és durva a tucatnyi, szabad szemmel kivehetetlen sebhely miatt, melyek most is vérízűek, akárcsak az első alkalommal, amikor a fogaim szétcincálták a bőrt. Ostoba szokás, gyerekes, ráadásul nem is űzi el az idegességet, ami összerántja a gyomromat. Nem gondolhatja komolyan, hogy képes lennék szótlanul végignézni, ahogy megöleti magát pusztán azért, mert azt mondtam, a legutóbb úgy tűnt, nagyon is megvan egyedül! Hát ennyire kegyetlen lennék a szemeiben? Ennyire utálatos? Ha ennyire szívtelennek tart, akkor miért jött ide egyáltalán? Hogy nevetve a démonok elé dobjam? Idióta. - De mindegy is, nem mintha bármit meg kellene magyaráznom neked.
Összefont karokkal és felhúzott orral nézek körbe, gondolatban azért imádkozva, hogy holnap reggelre csúnya pattanások tucatjai lepjék el Nate arcát. Mégis mit képzel, ki Ő, hogy ilyen lekezelő hangnemben beszéljen velem? Pusztán azért, mert egyszer a segítségére szorultam, még nem lettem gyengébb, és bármikor a földbe tudnám döngölni azt az önelégült, tudálékos képét.
Hosszú percekbe telik, mire rájövök, hogy a buszmegállóban várakozó emberek miért gyülekeznek a fából faragott pad tőlünk távolabb eső oldalán, és amikor összeállnak a kirakós szétszóródott darabkái, egyszeriben minden dühöm a semmibe vész. Ösztönösen, kissé kapkodva fogom meg a magát szuperhősnek képzelő mondén csuklóját, majd kimért léptekkel, mégis normál tempóban húzom magam után, gondosan ügyelve arra, hogy a karja ne lengjen ki, hogy ne tűnjön úgy, mintha egy szellemet követne a pár utcányira lévő, bűzös sikátorba.
Ahogy Nate egyetlen levegővétellel a nyakamba zúdítja mindazokat az információkat, amiket kellőképp biztonságosnak talál, összeszűkített szemekkel próbálom meg észben tartani mindazokat az adatokat, amelyek a segítségemre lehetnek. Nem mintha túl sok ilyen kiegészítéssel tarkította volna az esetlen beszámolóját, ami épp oly általános, mintha hozzám hasonlóan a látó maga is sötétben tapogatózna. Felvont szemöldökkel, vonakodva hozom a tudtára, hogy megbízhat bennem, nem mintha túl sok egyéb lehetősége lenne. Ha nem mondta volna ki, is tudnám, hogy én vagyok az utolsó reménye.
Így hát lenyelve a tokomban megülő, üszkös csomót, némaságba burkolózva hallgatom végig a mondén mondanivalóját, amihez ezúttal is csupán egy gyér leírás párosul. Mégis, az utolsó, nagyzoló kijelentését figyelmen kívül hagyva, egy elégedett grimasszal veszem tudomásul, hogy ha túl sokat nem is, azt már legalább tudom, hogy az Intézet melyik ajtaján kell kopogtatnom ahhoz, hogy megszerezzem, amire szükségem van.
- Remek - válaszolom két elfojtott hümmögés között, mindkét karom szorosan egymásba fűzve. A tekintetem egy másodpercre sem veszem le a látóról, elvégre is azt szeretném, hogy ezúttal az én szabályaim szerint játsszon, nagyban megkönnyítve a feladat rám eső részét, ezzel kiküszöbölve annak a veszélyét, hogy ez az egész akció egy öngyilkos küldetéssé váljon. - Mi lenne, ha te megvárnál itt? Pontosan itt, nem az utcán, nem a buszmegállóban, nem az Intézet előtti bokrok mögött - folytatom, kihangsúlyozva minden egyes szót, ezzel szánt szándékkal élt adva az utasításomnak. - Én bemegyek, körbenézek, kihozom a dzsekidet, majd a megszerzett információk hasznosságától függetlenül, kiegyenlítettnek tekintjük a számlát.
Veszek egy mély lélegzetet, és megvárom, hogy Nate egy suta bólintással a tudtomra hozza, hogy megértette az eskümre vonatkozó feltételeimet. Ostobaság lenne megengedni, hogy az aduász továbbra is az Ő kezében maradjon. Többé nem hagyom, hogy sarokba szorítson.
- Én felkészülök az esti őrjáratra, te pedig hazamész. Nem találkozunk többé. Áll az alku?
Kinyújtom a jobb kezem, és amennyiben elfogadja azt, erősen megszorítom.
Határozott léptekkel, az álcázó rúnáim nélkül sétálok ki a sikátorból.

sok-sok szeretettel!   Embarassed   







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
18
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Kedd Jan. 30, 2018 8:37 pm

 
i need that favour

Le merném fogadni, hogy bármilyen más esetben jót kacagnék Sara hologramos megjegyzésén, még akkor is ha tudom, hogy nem szándékosan csinálja, és nem hülyének tetteti magát. Már a múltkor is ledöbbentett, hogy hogyan létezhet olyan korombeli, aki számára a közösségi média oldalak léte szinte rejtély, ám nem vagyok annyira ostoba, mint amilyennek az Árnyvadász lány tart. Lehet, hogy nem tudok mindent a világukról, sőt a démonokkal kapcsolatos tudásom igenis csekély, de attól még nem ismeretlen számomra Idris és világa. Ugyan anya nem szeret róla beszélni, már csak azért sem, mert szeretné elfelejteni a múltját és valószínűleg szeretné elkerülni, hogy kövessem őt ezen a harcos úton, azonban az évek során annyit sikerült leszűrnöm, hogy van ez a hely Európában, mint a tudás bölcsőjében, ami olyan hely az Árnyvadászok számára, mintha maga a Szent Grál lenne itt. Anyából csupa megvetés sütött mindig, amikor ezt a helyet említette, de azt ő is elismerte, hogy a táj gyönyörű és az akadémiájuk kiemelkedő. Ezért se lepne meg, ha kiderülne, hogy Sara éppen onnan jött. A helyről, ahol nem ismerik az elektronikát, mert az és a mágia, mely a védővarázslatok alapját képezi, nem jönnek ki jól egymással. Ám eszem ágában sincs a lány tudomására hozni, hogy ismerem azt a helyet, mert az csak további kérdésekhez vezetne, és arra most nincsen időm, ezért inkább reagálás nélkül hagyom az instagramot félreértő kérdését, és felhorkantva csak a másikra reagálok:
- Áh, nem is tudom, ki volt az, aki kedvesen emlékeztetett rá, hogy ha így folytatom, meg is ölethetem magamat. Jó tudni, hogy az aggodalmad az elmúlt hetekben a visszájára fordult - jegyzem meg tőlem szokatlanul hűvös és enyhén gúnyos hangnemben, amit azonnal meg is bánok. Nem szokásom így viselkedni, és bánom, hogy a feszült hangulatom ilyen szélsőségekre buzdít.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy Sara feltűnően kerüli a tekintetem, mintha sötét íriszeim emlékeztetnék valamire, amit nem szeretne felidézni. Ám nincs időm ezen tűnődni, mert velem ellentétben a lánynak feltűnik, hogy a körülöttünk járó-kelő mondénok furcsán néznek felénk, és egy sikátorba invitál. Akkor viccelődhetnék is a felvetésével, sőt normál esetben azt tenném, csak hogy a mai nap semmilyen esetben sem tekinthető normálnak még az én furcsa meglátásaim alapján sem. Úgyhogy szó nélkül követem a tetőtől talpig feketében virító és igencsak szemet kápráztató jelenséget. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nagyon is sajnálhatják a halandók, hogy nem látják, mert fogalmuk sincs, hogy miről maradnak le. Sara az a fajta lány, aki után srácok tucatja fordulna meg London utcáin. Magabiztosan jár, erőt sugároz, mégis karcsúsága törékenységre utal és bár a szemei olykor a kénköves Pokol hűvösével vetülnek az olyan szerencsétlenekre, mint én, ott lobog benne a tűz is, mely szenvedélyének és maximalizmusának záloga.
Mély levegőt veszek, megtöltve a tüdőmet éltető oxigénnel, amikor a lány arra kér, hogy mondjam el, mit is szeretnék tőle kérni. Egyszerre zúdul ki belőlem minden gondolat híján a lassúságnak, amit Sara preferált volna. Tudom, hogy elég általánosan fogalmazok és azt is tudom, hogy valójában nem várhatom el, hogy csak azért mert a fránya Angyalára megígérte, hogy viszonozni fogja a segítségemet, valóban így is tegyen, mégsem engedek, amikor a lány visszakozni akarna.
- Figyu, bármilyen apróság segíthet, de nem mondhatok többet, amíg nem tudom biztosra, hogy bízhatok benned. Többek élete forog kockán, és nem akarok kockáztatni. Szóval ha azt mondod nem segítesz, most mondd, és már itt sem vagyok - mondom szemeimet le sem véve a sikátorban fel-alá járkáló, láthatóan ideges lány alakjáról. A ruhája alól elő-előkandikáló rúnák formáját meglepően szépnek találom az esti holdfényben. Amikor Sara megtorpan és sóhajt, remény csírája kezd el bontakozni bennem, és megkönnyebbülten kiengedek egy szép adag levegőt, mint egy leeresztett lufi, amikor a lány egy "oké" keretében beleegyezik, hogy segít. Szinte már-már túl lelkesen bólogatok a kérdésére.
- Igen, egy konkrét ügy lenne... vagyis inkább kettő. A rendőrség sorozatgyilkosra gyanakszik, mert az elkövetés módja hasonló volt mindkét esetben. Az áldozatokban semmi sem egyezik meg azon kívül, hogy a Limehouse-i dokkoknál találtak rá a holttestükre alig egy hét eltéréssel és alig egy sarokra egymástól. A második eset egyetlen szemtanújának leírása alapján a gyilkos cseppet sem volt emberi. Ez már csak azért sem meglepő, mert mint azt bizonyára te is tudod, Limehouse az Árnyvilág fekete piacainak fellegvára.
Ezúttal igyekszem lassan, tagoltan beszélni és halkan, mert tudom, hogy errefelé még a falnak is füle van. Márpedig jó lenne, ha elkerülnénk, hogy ennek híre menjen, mert akkor lehet mi leszünk a következő hullák a Temze partján.


Sara drága!   






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Vas. Jan. 21, 2018 8:43 pm
Nate & Sara
Szótlanul, mégis résnyire nyílt ajkakkal hagyom, hogy Nate lerázza magáról a kezem, hisz belátom, hogy elragadott a hév, amikor a fülénél fogva a legközelebbi buszmegálló irányába húztam, és talán egy csöppnyit túl lenéző, túl lekezelő a mozdulat, amivel mozgásra kényszerítettem. Egy részem szeretné, ha tudná, hogy nem állt szándékomban porrá zúzni az önérzetét, hogy igenis hálás vagyok neki, amiért minden vele szemben elkövetett bűnöm ellenére nem hagyott ott a játszótéren. A bennem kavargó érzések azonban túl lassan csapódnak le, a szavak pedig ismételten cserben hagynak, így nem tudom, hogyan is önthetném mondatokba a fejemben keringő gondolatokat.
Végül hát nem mondok semmit, amivel kiengesztelhetném a képességein ejtett csorbát. Helyette összeszűkített szemekkel próbálom megfejteni, hogy mégis miről hadovál a tőlem alig egy kartávolságra álló látó. Nate olyan gyorsan beszél, hogy minden harmadik szava összeolvad az azt megelőzővel, ráadásul olyan kifejezésekkel dobálózik, melyeket még soha életemben nem hallottam. Rosszabb, mintha démonnyelven káromkodna, mert azt legalább érteném.
- Hohó! Lassíts, mert így egyetlen szavadat sem értem. Milyen hologramon akarsz te lekövetni? És miért akarod hirtelen ennyire a segítségem? A legutóbb úgy tűnt, nagyon is megvagy egyedül - mondom, az egyik kezem határozottan a fiú arca elé emelve, ezúttal messzire elkerülve az íriszei közepén megülő fekete lyukat, ami akár még az Intézet leghűvösebb harcosait is képes lenne magába rántani.
Hogy ne legyen kellemetlenül feltűnő, ahogy megpróbálom elkerülni a látó tekintetét, inkább a kettőnk közötti térben lebegő ujjaimat, Nate pulóverét - felesleges időhúzás lenne berohanni az Intézetbe, fel az emeletre, hogy visszaadjam neki a rajtam felejtett dzsekijét, ami már hetek óta az éjjeliszekrényemen pihen? - és a közeli buszmegállóban várakozó mondénokat nézem. Csupán az oszlop mögött megbújó, olykor-olykor felénk pillantó öreg hölgy megbotránkozó tekintete láttán jut el a tudatomig, hogy kettőnk közül egyedül a velem szemben álló fiút nem rejti el az Árnyvadászok bőrére vésett álcázó rúna. Azzal, hogy látszólag magában ordibál, felesleges figyelmet vonz az otthonomként szolgáló, rozoga templomra.
Csak remélni tudom, hogy senki sem látta, ahogy egy szellem a fülénél fogva kirángatta a bokor mögül, mert ha mégis, akkor... Te szentséges jó Isten!
- Á, rendben - mondom egy elkínzott sóhajt követően, mielőtt megfognám a látó tenyerét. Ezúttal finomabban bánok vele, nem rángatom, nem követelőzöm. Már csak az hiányzik, hogy az emberek a szájukra vegyék. Már csak az hiányzik, hogy híre járjon, elmeroggyant tinédzserek bujkálnak a lerobbant templom romjai között. - Gyere!
Kéz a kézben sétálunk el a négy háznyira lévő sikátorig, aminek orrfacsaró bűze megvéd minket a kíváncsi szemektől. Mivel az elmúlt másfél hónapban még egyetlen mondént sem láttam az árnyak között ólálkodni, nem félek attól, hogy bárki is erre tévedne.
- Oké, és most mondj el mindent, szépen a legelejétől kezdve - adom ki a legelső utasítást, ami az eszembe jut, miközben elengedve Nate kezét, eltüntetem magamról az alkaromra rajzolt, kacifántos rúnát. - Lassan, ha kérhetem.
A látó szavait hallgatva visszafogok egy kelletlen megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy még mindig hadar, és inkább a kérdéseiben megbújó aggodalomra figyelek. Mintha félne, féltene valakit, és bár fogalmam sincs, miért érinti ennyire érzékenyen az ügy, amiről beszél, valamiért tudom, hogy számára ez épp oly fontos és személyes, mint számomra a családom hűséges hírnevének fenntartása.
Egyetlen kérdés maradt: melyikünk adja fel előbb, ezzel segítve a másikat a célja elérésében? Mert ha Ő, akkor nem kell ismételten megszegnem a törvényt, ezúttal szánt szándékkal áthágva az előírt szabályokat. Ha viszont én, akkor megmenthet valakit, aki elég fontos a számára ahhoz, hogy óriási, világító nyilakkal a hátán besétáljon egy harcosokkal és élesre fent pengékkel teli épületbe.
- Nem tudom, hogy pontosan mit vársz tőlem, de nem avathatlak be az összes helyi Alvilágit érintő ügy részleteibe, ami esetleg felkelthette a rendőrség figyelmét - mondom, közben fel-alá járkálva, hisz mégis mi értelme lenne eltitkolni a testemet átjáró zaklatottságot? Az engem vizslató fiú tekintetét elnézve Ő is épp annyira tisztában van vele, hogy mire kér, mint bármely Alvilági vagy nephil. Hát mégsem olyan tudatlan, mint hittem, ha az még Nate tudatáig is eljut, hogy a kíváncsiságával, a kétségbeesett kérésével mire kényszerít.
Bárcsak sose ígértem volna meg, hogy bármire is van szüksége az életben, segíteni fogok neki! Bárcsak ne az életem követelné a segítségéért cserébe!
- Figyelj, tudom, mit ígértem. Nem felejtettem el, hogy mivel tartozom neked, csak... - hebegném, de ahogy eljut a tudatomig, mennyire csalódottak lennének a szüleim, ha megtudnák, hogy épp egy szent esküből próbálok kihátrálni, a torkomra fagynak a szavak.
Vajon megszegni egy esküt rosszabb, mint megszegni a Klávé törvényeit?
Fogalmam sincs, mit kellene tennem, és mindezt egy hangos sóhajjal hozom a mondén tudtára. Azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld.
- Oké - mondom, mintha csak magamat győzködném. A hangom fele annyira sem határozott, mint szeretném, ennek ellenére a tekintetem szilárd. Lyukat üt a látó homlokába, ahogy az egymásnak ütköző szemöldökeit bámulom. Le sem tagadhatná, hogy fél, cserbenhagyom. - Gondolom egy konkrét ügy érdekel. Van bármiféle támpontod ahhoz, milyen információkra van szükséged?
El sem hiszem, hogy tényleg megteszem, pedig ezzel a kérdéssel elindulok a saját végzetem felé.

sok-sok szeretettel!   Embarassed   







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
18
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Csüt. Jan. 18, 2018 10:53 am

 
i need that favour

Ahogy Sara a falnak szorít, minden levegő kiszorul a tüdőmből. Tudom, hogy szabadna lebecsülnöm csak azért mert lány, főleg nem a testét borító művészi vonalú rúnák miatt, melyek testét fedő sebeinek tengerét gyarapítja, mégis meglep, hogy milyen erős. Ám ez az információ csak valahol az agyam mélyén, egy lappangó részben raktározódik el, mert a hirtelen közelsége, a vibráló jelenléte sokkal jobban leköti minden érzékszervemet. Ebből a közelségből nem tudok nem a szemeinek sötétjére, vékony vágású, rózsaszín ajkaira és hófehér nyakára pillantani, melyen egy begyógyult fehér heg jelzi annak a helyét, ahol valaha vámpírharapás volt. Ám nincs sok időm azt bámulni, és a múlton rágódni, mert Sara a szokásos kioktatása közben az utca felé rángat maga után.
- Nem, nem zakkantam meg! Szerinted én jókedvemből bújkálok bokrok mögött? Nem mintha bekövethetnélek instagramon vagy felszedhetnélek tinderen, most komolyan! Nem volt túl sok lehetőségem, oké? És te vagy az egyetlen Árnyvadász, akit ismerek és segíthet - bukik ki belőlem mindez egy szuszra, a kétségbeesés szélén, miközben lerázom magamról a lány kezét, mellyel szó szerint fülön csípett.
Az mondjuk nem lep meg, hogy hülyének néz, az nem újság, na de hogy ennyire felelőtlennek is tartana? Eszem ágában sincs bajba keverni, főleg nem azok után, hogy annyit küzdöttem azért, hogy életben maradjon. (Egyébként meg mi a fene az a dámpír? És miért csak most tudom meg, hogy ilyenek is léteznek?) Meg hát nem is tett semmi rosszat, még ha a Klávé Törvényei úgy is tartják. Sok mindenben nincs igazuk és a szabályozásaik már több ponton is idejét múltak. Hát nem veszi észre, hogy múltkor, hogy tiltakoztam az ellen, hogy a fajtája közé vigyen, és igen alaposan kisuvikszolják az emlékeimet, amint rájönnek, miben sántikálok. Bár ha elég szemfülesek lennének, és kitalálnák kik a szüleim azzal a lendülettel a nyakunkba zúdítanának egy olyan büntetést, amivel nem akarok szembenézni. Szóval mindennek ellenére most önként és szinte már dalolva jöttem az Intézethez, és ez se jelent semmit Sarának? Nem tettem volna, ha nem lenne életbevágó.
Az sem érdekel, hogy a lányt a nyamvadt Álcájuk miatt senki sem látja és úgy néz ki, mintha a levegőbe beszélnék. De őt nagy valószínűséggel nem hagyja hidegen, még akkor sem, ha én jövök ki belőle rosszul. Úgyhogy ezért és csak ezért, hagyom, hogy a lány, aki minden bizonnyal jobban ismeri a környéket, mint én, az utcáról egy közeli zsákutcába, vagy a poshadt szaga miatt sokkal inkább sikátorra emlékeztető helyre ráncigáljon, ahol takarva vagyunk a kíváncsi szemek elől.
Veszek egy mély levegőt, mielőtt Sarára zúdítanám a bennem gyülemlő feszültséget, mert ő már eleve nem úgy fest, mint aki jókedvében van. Bár valljuk be, mikor volt utoljára, hogy jó hangulata lett volna, amikor találkoztunk? Ja, soha. Ám valami, nevezzük emberi empátiának, arra sarkall, hogy legyek tekintettel rá, megállít abban, hogy a modorommal még tetézzem is a gondjait. A lány vállainak merev íve, a grimaszra húzódó szája, és az egész kiállása visszafog. Szinte vibrál belőle a felelősségtudat, és a súlyok, melyeket a vállára tettek lehúzzák a mélybe. Máskor talán, ha nem ilyen körülmények közt találkoztunk volna, mindent megtennék, hogy mosolyogni lássam, a szemeit felragyogni, és még azt se bánnám, hogy idiótának néz, de a mai nap más.
Veszek egy mély levegőt, majd belevágok abba, amiért egyáltalán idejöttem:
- Oké, szóval csak tudni szeretném, hogy tudsz-e bármi rendhagyó Alvilági mozgásról az elmúlt időben, bármiről, ami furcsa halálokkal jár? Olyasmire gondolok, ami már a mondén hatóságok figyelmét is felkelthette - hadarom el kissé idegesen, félve a visszautasítástól, mert ugyan mehetnék a kedvenc helyeimre boszorkánymestereket és  vérfarkasokat kérdezgetni, de ő az egyetlen igazi esélyem.


Sara drága!   






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara ₰ Vas. Jan. 07, 2018 12:22 pm
Nate & Sara
Kimért léptekkel hagyom magam mögött a boszorkánymester lakását, és ez a végtelen határozottság még akkor sem párolog el a szervezetemből, amikor az utcára lépve megcsap a hűvös, angliai levegő. Mostanra már igazán hozzá kellett volna szoknom a londoni időjáráshoz, az esőhöz és a szélhez, ami mintha csak egy nagyobb viharra várna, de életem tizennyolc éve nem tűnik csak úgy el, és a lelkem egy része még mindig az idrisi meleg után vágyakozik. Kisgyerekként imádtam egy szál pólóra vetkőzve, Alicante erdeiben rohangálni vagy megmártózni a fák alatt összegyűlt, megsárgult levelekben. Kétségtelen, hogy ott még az ősz első fele is fullasztóan forrónak számított.
Felszegett állal nézek le a bőrdzsekim zsebében megbújó kezeimre, és az elvarázsolt ereklyére, ami az ujjaim között pihen. Még mindig hihetetlennek tartom, hogy az Intézet igazgatója tényleg engedélyt kapott a Klávétól arra, hogy egyetlen apró, első ránézésre teljesen jelentéktelen tárgyért cserébe felmentse a skót varázslót minden eddigi bűne alól, legyenek azok bármennyire kegyetlenek, de kétségtelen, hogy az Árnyvilágban a látszat gyakorta megtévesztő, és néha épp a legapróbb dolgok a leghatalmasabbak. Mint például az az elvarázsolt Kard, ami az életedért cserébe elpusztít bármit és bárkit, legyen az a pokol legveszélyesebb szörnyetege vagy egy angyal, aki valamilyen magasztos cél érdekében alászállt a mennyből.
A kétségeim kimondatlanok maradnak, ahogy végigsétálva a Hyde parkon, eljutok arra az utcára, melyen az Intézet is áll. Hat éves sem lehettem, amikor a szüleim belém plántálták, hogy a Klávé döntései megkérdőjelezhetetlenek. Ha ki akarnak tagadni valakit, hátat kell fordítanunk az illetőnek, ahogy az édesapám is tette, amikor a féltestvére halála után a férfi bűnei rászálltak a gyermekeire. Senki sem fogadta be az unokatestvéreimet, holott hónapokkal az incidens előtt még nevetve fogócskáztunk az udvarban, holott Evelyn szülinapján együtt sütöttünk gyümölcstortát, holott Josh volt az, aki életemben először megmutatta, hogyan kell felhúzni egy íjat. Hátat fordítottunk nekik, mert megkövetelte a törvény, ma pedig szó nélkül felmentettünk egy boszorkánymestert, aki lemészárolt egy mondén családot, mert a Tanács így rendelkezett. Kíváncsi vagyok, az őseink vajon büszkék lennének-e ránk.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, a lábaim önálló életre kelve, ösztönből fakadóan befordulnak az Intézet udvarára, átvállalva az elmém feladatát, ami a gondolataim közt ragadva pusztán egy halk, mégis határozott pisszegés hatására tér vissza a jelenbe. Összeráncolt homlokkal és egymáshoz ütköző szemöldökökkel fordulok a hang irányába, mégsem látok senkit, aki megszólíthatott volna. Lehet, hogy képzelődöm? Vagy ez a varázstárgy máris belemászott a fejembe?
Mindenesetre óvatos maradok és lelassítom a lépteimet, majd végleg megállok, mielőtt a csizmám eleje megérinthetné az első lépcsőfokot. A szívem hevesebb tempóra kapcsol, ahogy megpillantom az épület falához simuló, ismerős kobakot. Fogalmam sincs, miért ringattam magam abba a tévhitbe, hogy három hét némaság után már sohasem kell Nate hangját hallanom, látnom mélybarna szemeit és elviselnem hiperaktív jellemét.
Az ígéretem hozzám kötötte.
- Te teljesen meg vagy húzatva? - kérdezem, és tisztában vagyok vele, mennyire röhejesen nézhetek ki, ahogy megpróbálok egyszerre ráordítani és visszafogni a torkomat kapargató sikoly erejét. De nem tehetek róla, nem vehetik észre.
Hagyva, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam, egy elnagyolt mozdulattal lépek a bokor mögé, és egy hasonlóan sietős karlendítéssel szegezem a falhoz a látó testét. Nate feje a téglának ütközik, amikor a lehető legminimálisabbra csökkentve a kettőnket elválasztó távolságot az arcába hajolok. Sziszegve próbálom észhez téríteni.
- Azt akarod, hogy mind a kettőnket elkapjanak? Ha rájönnek, hogy te vagy az a mondén, akit elhagytam az első bevetésemen, kitörlik minden emlékedet, engem pedig elevenen megnyúznak, amiért hagytam, hogy odáig fajuljon a dámpíros eset, hogy egy látónak kelljen megmentenie. Az Angyalra, hát ezt akarod? - szitkozódom, mielőtt megforgatva a szemem elengedném Nate pulóverét és a fülénél fogva elkezdeném az utca irányába vonszolni, mint egy nagyra nőtt óvodást.

sok-sok szeretettel!   Embarassed   




A hozzászólást Sara Ravenscar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 21, 2018 2:42 pm-kor.





rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
18
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Az Intézet udvara ₰ Hétf. Dec. 25, 2017 4:56 pm

 
i need that favour

Nem mondom, hogy kifejezetten repesek az örömtől, amiért be kell mennem az őrsre, mert apám otthon felejtette a lakáskulcsát, és nem tudna bejutni, amikor hazaér az éjszakai műszakjából, mert anya akkor már dolgozik, én pedig ha éppen nem húzom a lóbőrt, akkor eljutottam már az iskoláig addigra. Mindesetre így legalább nem kell kifogásokat keresnem magamnak arra, hogy miért lépek le este ("Bradnek szülinapja van, ne várjatok ébren!" "Csoportos beadandón dolgozunk." "Be kell mennem a könyvtárba egy kötelező olvasmányért." és a többi hasonlóan hihető kifogás, amivel szokásom eltűnni démonvadászgatásaimat leplezve). Szóval zsebemben az új telefonommal (miután azt is egy hosszú és kínos beszélgetésbe telt kimagyaráznom, hogy miképpen sikerült ripityára törnöm a másikat), az igazolványaimmal és a saját kulcsomon kívül apáéval, búcsút intek anyunak, és ügyelek rá, hogy véletlenül se lássa a kapucnis pulcsim alá rejtett, hátamra erősített szeráfpengéket.
A Scotland Yard ezen kirendeltségéhez érkezni nosztalgikus érzésekkel tölt el, hiszen gyermekkoromban sokat lógtam apu nyakán suli után, míg anya nem tudott hazavinni. Talán valahogy ezért is, a sok rendőri közelségtől ivódott belém egyfajta igazságérzet, amiért önjelölt védelmezőként járom az utcákat éjjelente. Vagy ki tudja? Lehet, hogy ez az egész a véremben van, mint ahogyan a Klávé szeretne győzködni minden egyes látogatása során, hogy csatlakozzak hozzájuk. Bárhogy is legyen, régi ismerősként üdvözlöm a portán ülő alkalmazottat, aki miközben átellenőriz kérdez a suliról, mire csak elhúzott szájjal felelem, hogy stresszes. Elvégre is végzős év, szóval alap, hogy az, de mivel nem tudom mi akarok lenni, akarok-e továbbtanulni egyáltalán, így valahogy nem izgat annyira a jövőm. Egyelőre inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy megfogom-e élni a jövő évet (a múltkori hülyeségem után csodálnám), illetve mit mondok majd decemberben a Klávénak.
Elvégre is az lesz az utolsó lehetőségem, hogy ténylegesen árnyvadász legyen, és bevallom, hogy miután együtt harcoltam Clary-vel New Yorkban rájöttem, hogy jó érzés lenne valaki mással az oldalamon együtt küzdeni a jóért. Mondjuk azért Amerikáig nem kellene elmenni minden egyes alkalommal, a Portál utazás tiszta fejjel cseppet sem volt olyan kellemes élmény, mint amikor odafelé kiütöttek. Viszont a másik dolog, a jelentősebb, ami mélyen elültette bennem a gondolatot, hogy talán, talán ezúttal igent kellene mondanom még akkor is, ha utálom a Klávét és anyámékat alig láthatnám utána, amit soha nem lennék képest megtenni (de hát a szabályszegés a véremben van), na szóval a másik eset az, amikor Sarát megmentettem a vámpírharapás okozta bárminemű következményektől. Legalábbis nagyon remélem, hogy azóta nem változott át egy vérszívóvá, mert az igenis az én hibám és felelősségem lenne. Szóval ahogyan a lány a kezembe helyezte az életét, hogy megmutatta, mire való a rúna és kioktatott arról, hogyan kell egy ilyen harapást lekezelni, eszembe juttatta, hogy mennyi mindent nem tudok és mennyi mindent tanulhatnék. Ráadásul megmenteni őt is jól esett, és végre hasznosnak éreztem azt, amit csináltam. Viszont még ez az elégedettségérzet sem elég ahhoz, hogy lemondjak mindenről, amit a Klávé elvár.
A rendőrök irodájához beérve nagy hangokra és feszült hangulatra leszek figyelmes. Igyekszem a lehető leghalkabban megközelíteni a helyet, ugyan tudom, hogy úgy illene, hogy felhívom magamra a figyelmet, mert valószínűleg egy szót sem szabadna mindenből hallgatnom, azonban minden egyes szó keményen nehezedik a mellkasomra, apám csalódott hangja visszhangzik a fülemben és a sorozatgyilkosságokról zeng körülöttem minden. Nem fogok fel mást csak hogy van ez az ügy, ami mindenhogyan kifog rajta, mert egyszerűen lehetetlen lekövetni a tettest. Ráadásul ez az utolsó esélye, hogy nyomozóként dolgozzon, mert az eddigi ügyei mind kudarcba fulladtak, és a feljebbvalója a fülem hallatára megfenyegeti, hogy áthelyezi másik egységhez, ha nem bír még egy ilyen esettel sem mit kezdeni.
Nagyon nyelve, a fal takarásából lefotózom a fényképekkel, időpontokkal és bizonyítékokkal teli táblát, majd visszafordulva megmondom a portásnak, hogy apámnak megbeszélése van, adja inkább oda ő a kulcsot. Kint visszaveszem magamhoz a fegyvereimet, melyeket értelemszerűen nem vihettem be magammal az őrsre, majd futásnak eredek. Nem gondolkozok, csak futok, és hagyom, hogy a lábam vigyen, amerre akar. Így lyukadok ki a katedrálisszerű épület kertjében, egy bokor mögött bujkálva, Sara felbukkanására várva.
Összeszorult torokkal, törökülésben malmozok, miközben a fejemben számtalan szcenárió és lehetséges kimenet fut le. Már-már feladom, amikor meglátom az ismerős alakot szerencsére egymaga közeledni, és egy pillanatra kizökkent, hogy milyen szexi csupa feketében. Persze ez már eddig is tudatosult bennem, de valahogy ahogyan magabiztos léptekkel, látszólag egészségesen közeledik az Intézet felé olyan akár egy Macskanő, és nem mondom, hogy nem akarnék Batman lenni...
- Pszt! - pisszegek oda neki, amikor néhány méterre tőlem elhalad az ajtóhoz. A léptei lassulásából biztos vagyok benne, hogy meghallott, de még nem vett észre, úgyhogy határozottabban, de még mindig suttogva odaköszönök neki: - Helló! Itt vagyok lent, a bokor mögött...


boldog karácsonyt, Sara drága!   






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
honey, keep my secrets well


Témanyitás₰ Tárgy: Re: Az Intézet udvara


Vissza az elejére Go down

Az Intézet udvara
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: