Szeretem az éjszakai tájat, a megnyugtató környezeti látványt, a Hold csodálatos jelenségének ragyogását, a csillagok százaival övezett sötét égboltot magát, a hangtalanságot, mely betölti eme éjjelen az egész mindenséget, nos szinte a világ minden pontján. S pontosan ez a néma kép fogad minden egyes estémen, így kezdem megszokni, eltűrni, és elfogadni, avagy pedig egyszerűen, csak ennek a részesévé válok. Az idő az éjjel valamelyik szakaszánál járhat, ahogy a fekete lepel mindinkább magába rejt, ezáltal is eldugva engemet. Ütemesen telnek el szépen egymást követően a másodpercek, amelyek egybefolyva fel sem tűnnek, hiszen nem nézzük az órát magát, hanem csupán csak haladunk előre, nos ebben a rohamosan eltelő világban. Közel, s távol sincs óra, mely percre pontosan jelezhetné az időt, mely képet adhatna a mostani felállásról, de mégis élesen hallom a kattogását, ahogy a mutatók járnak, és érzem azt is, ahogy az élet eliramlik gyorsan előttünk. A talaj száraz érintésű, a táj maga kihalt, s az összkép borzalmas már csak a sírhelyekből kiindulva, de mégsem hat meg senki halálának a ténye sem. Játszi könnyedségű szellő fut végig a tájon, ahogy belekap játékosan a hajamba, aztán tova szállva folytatja az útját valamilyen ismeretlen hely felé. Ám, nem akarom megfejteni sem a természetet, és sem pedig a jelenséget, hiszen nem ezért járok eme éjszakán a temetői övezetben. Voltaképpen áldozatra várok, és nem is egyre, hanem többre. Ruhámat teljességgel vér borítja be, így festve vörösre az összképet, míg néhol a bőröm felületén is megtalálható eme jelenség maga. Finoman könnyed mozdulattal kötök ki egyik helyről a másikra, s érkezem el végül oda, ahol mostan vagyok. A kriptától nem messze valamerre.. amiben az a különös, hogy a kihaltságtól, nos szinte fel sem tűnik a halotti jelenlét egyértelműsége. Szellemek kóválygása zavarhatná fel az állóvizet, a gondolataim sokszínűsége ragadhatna magával, és mégis... mégis megálltam egy olyan helyen, ami nem árulkodik másról, mintsem egy újabb zsákutcáról. Vér... a mocskos lelkem felületét képezi, a kezeimet borítja be, és megőrjíti az elmém egy szegletét. Egy árnyvadász százszor jobb tőlem, hisz nem ontja minden lény vérét, hisz nem öl indokok nélkül, csak azért, mert erre nevelte az apja. Az apja? Még, ha az apám lett volna, és nem éppen egy nevelőm, akkor azt mondom, hogy értek is volna valamit a szavai, de így.. így csak megtanított valamire, amire eleve fogékony voltam, és amit mostan élvezeti érték gyanánt használok fel a magam részére. Vicces.. s mégis mennyire nevetséges, hogy egyetlen egy apró kis momentum mennyi mindenre képes. Megváltoztatja a jellemed, megrontja a személyiséged, és egy egészen új szempontból világítja meg a léted. Igen, nos azzal, hogy megszülettem meg lett rontva a világ. Talán rosszabb vagyok még Valentine-al is, pedig ő tényleg árnyvadász, míg én csak egy boszorkánymester vagyok csupán. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy megigazítom magamon a méregdrága zakót, és majdan egyetlen mozdulattal tovább indulok. Ám, ahogy sikerülne megkerülnöm a kriptát, és már haladnék tovább, nos váratlan dolog történik. Elém szaltózik egy ismeretlen alak. Finoman felvonom a szemöldökömet, és figyelem a következő cselekményét, amellyel, nos ismételten csak az utamat keresztezi. Egy halk morgást hallatok, és egy érzéstelen pillantással tekintek fel eközben mégis rá. - Egy biztos, kérlek, miszerint nem téged. - Válaszolom némi iróniával fűszerezve, ahogy szórakozottan megrázom végül a fejemet. - De megeshet, hogy te is megfelelsz a kikötéseimnek. - Mérem végig őrült csillogással a szemeimben, ahogy érzéstelen szinte minden mozdulatom. Mondtam már valaha, hogy nincs is lelkem? Nem kell sok, és máris egy lépéssel hátrébb kerülök tőle. Érzem az auráját, a sötét valóját, nyilván pokollény, sőt kifejezetten egy bukott, hiszen nincsen semmi jellemző benne egy démonból. - Remélem belátod azt, miszerint hatalmas nagy őrültség az utamba állnod! - Hangom ridegen cseng, és egy pillanatra még a fekete szemeim is megvillannak egyféle jelzés értékként, bár kérdés, hogy a velem szemben lévő alkat, nos milyen pozícióban van, de mindenesetre egy próbát megért mindez, nem de?
in a world riddled with conflict you hate that you need me
Az éjszaka csendes, puha köntösével borult a városra, a csillagok ezüstös fényébe vonva az utcákat; az általában nyüzsgő belváros is meglepően csendes volt, mikor Abbadon kihajtott a felhőkarcoló mélygarázsából, idegesen dobolva az autójának kormányán. Késésben volt; bármennyire is meglepőnek hathatott ez tőle, de tipikusan azon személyek közé tartozott, akik gyűlöltek késni, főleg, ha valamilyen fontos ügyben kellett találkozniuk valakivel, akivel más esetben le sem álltak volna. Igaz, ebben az esetben hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy más esetben esélytelen lett volna, hogy az angyallal találkozzon; Shekinah olyan angyal volt az életében, akit már régebbről ismert, talán egy időben még mentorálta is, mielőtt saját kérésére lebukott volna a mennyei seregek sorából, de aztán el is feledkezett róla, egész addig, míg a sors újra nem sodorta őt az útjába. Mennyire ironikus, hogy a halál angyala és a sírásó újra találkoztak, nem igaz? Ő is erre gondolt, mikor nagyjából tizenhét és fél perces késéssel leparkolta a jobb napokat is látott chevrolet impalát a temető hátsó kapujánál és lassú, kimért léptekkel indult el a sírok közé, az angyal hófehér hattyúszárnyait keresve, de minél tovább kószált így, annál jobban megerősödött abban a hitében, hogy testvére (mert hát testvérek voltak, akárhogy is nézte, ugyanannak a fajnak a képviselői, még ha a metaforikus korlát két oldalán is álltak, a jó és rossz oldalon, külön-külön) bizony pofára ejtette és egyáltalán nem szándékozik itt megjelenni, annak ellenére, hogy megbeszélték; igaz, nem érzett ezzel kapcsolatban semmit, nem volt csalódott, sem dühös, sokkal inkább csak az elpocsékolt idejét sajnálta és mindazt a benzint, amit az autója elhasznált, mire elért idáig. Igaz, ha már egyszer elhagyta a komfortzónáját és kilépett lakásának falai közül, akár kezdhetett is valamit az életével; igaz, örült volna, ha valami önkéntes szervdonor egy méregdrága motoron úgy döntött volna, hogy menet közben megölel egy fát vagy felnyalja az aszfaltot, de az éjszaka meglepően eseménytelen és nyugodt volt, és Abbadon hamar rá kellett, hogy jöjjön, hogy istentelenül unatkozott, még annak ellenére is, hogy alapjában véve nem is ismerte ezt az érzést, sem mást úgy igazán. Végül jobb dolga nem lévén az egyik kripta tetejére ült fel, hátát a jobb napokat is látott, kopott keresztnek támasztva úgy, hogy az ne vágjon a fekete hollószárnyaiba; az égen pislákoló csillagokat fürkészte cigarettájának füstje mögül, ismeretlenül ismerős csillagkonstellációk után kutatva, de mivel hirtelenjében a nagy göncölön kívül mást nem is talált meg, hamar ráunt erre is; így csak unottan rebegtette szárnyait, azon gondolkodva, mégis mi a jó fenét kezdhetne az életével, ha ma éjjeli társasága ilyen nemes egyszerűséggel szociális kosarat adott neki és nem jelent meg a találkozójukon (pedig Abbadon nagy reményeket fűzött hozzá, hiszen Shekinah olyan könnyen a befolyása alá kerülhetett volna, elég lett volna csak a kezét kinyújtania érte és magához húznia őt, egyenesen a pokolba, hiszen az angyal pont olyan személy volt, aki tudat alatt szinte könyörgött azért, hogy valaki végre lebuktassa a mennyei seregek sorából; elég lett volna csak elmélyíteni ezt az ismeretséget, olyan tizenkilenc és fél centivel, bár az már nem a keze lett volna). Végül úgy döntött, marad még egy kicsit; rosszabb dolgok is történtek már, mint egy-egy kripta tetején töltött éjszaka, meg hát, amíg a cigarettája kitartott, nem volt gond; egész addig, míg fülét léptek zaja nem ütötte meg, és ő ösztönszerűen kapta a fejét abba az irányba, hogy megkeresse a hang forrását; és mikor meglátta őt, az ismeretlenül ismerős alakot, ajkaira állatias vigyor kúszott fel, ahogy szárnyait összerakva nemes egyszerűséggel leszaltózott a kripta tetejéről és puhán, tompa puffanás kíséretében landolt a földön, hogy utána az egyik sírkőnek támaszkodva elállja a másik útját, jóformán rá sem nézve, ahogy megszólította. - Keresel valakit? - És elpöccintette a cigarettájának csikkjét, ha minden jól ment, már pedig jól kellett mennie, akkor a másik lábai elé, azzal a céllal, hogy így állítsa meg; mert mégis mi a jó istennyilát akar az ember éjjel a temetőben, erre ő is kíváncsi volt, meg hát úgysem volt jobb dolga, mint kérdezgetni egy ismeretlen ismerőst, aki teljesen véletlenszerűen felbukkant a temetőben pont akkor és pont ott, ahol maga Abbadon is.
tag: Nariel, fiacskám :3 lesz ez még jobb is, csak várd ki
Kezdőlap
Re: Új temető ↠ Szomb. Dec. 03, 2016 8:08 pm
