Nincs egy órája sem, hogy egy idős urat kísértem át a fénybe, nem volt könnyű dolgom, az öreg arcán a szomorúság tovább mélyítette a ráncokat, aggódott idős felesége miatt, akit hátra kell hagyni, ha tehettem volna, nem veszem el a lelkét, de Én csak teszem azt, amit kell, neki eljött az ideje és ez ellen nem lehet mit tenni. Beletörődöen velem tartott, de az utolsó kijelentése gyökeret vert a fejembe. „ Nagyon magányos lehet, sajnálom” ezután átlépett a fénybe, még láttam, hogyan simulnak ki a vonásai a szerettei láttán aztán nem maradt más, csak a kórház szaga, a zöld és fehér falak és ez az utolsó kijelent. -Igen, az vagyok… Most, hogy magam mögött hagytam ezt az újabb átkelést, érzek egy enyhe, vibráló vonzást, sóhajtok és elindulok, hogy „segítséget” nyújtsak egy újabb léleknek, aki távozni készül, akinek itt az ideje, hogy testi börtönéből szabadulva könnyeddé váljon és átjusson végső helyére, ahová való, a fénybe, vagy a sötétségbe. Megállok egy elhagyatott épület előtt, festék málik le az falakról, a teteje több ponton szakadozik. Már körvonalazódik bennem a terv, hogyan fog meghalni a kötődésem tárgya. A kötődés veszélyes, ilyenkor irányíthatatlanul érzem azt, amit áldozatom érez, hevesen ver a szíve, adrenalin pumpál az ereiben, gondolatok, félelem, bátorság, küzdés lángol az elméjében, árnyvadász, és harcol, egy pokolfajzattal. Nem adja fel, olyan erős az elhatározása, hogy engem is megrendít, majdnem kilöki a lábaimat alólam, annyi benne a bizonyítási vágy, olyan erős… Meg kell halnia, ez a sors, így rendeltetett, eljött az ideje. A tető omladozó, szinte csak egy korhadt gerenda tartja melynek súlya felér egy személygépkocsi súlyával, tökéletes arra, hogy valakinek fájdalommentesen elvegye az életét. Kegyetlenül hangzik, igaz? Hogy ennyire érzelemmentesen készük arra, hogy valakit megfosszak az életétől, de ezt kell tennem, a Halál vagyok, a Halál nem kötődik, nem érez, nem sajnál, egyszerűen teszi azt, amire rendeltetett, amivel megbízták. Valaha régen Őrangyal voltam, a védencem egy csodás, fiatal mondén lány volt, világos szőke haj, kék szemek, melyek a szívedig hatolnak. Egy őrangyal nem lehet szerelmes a védencébe, de Én beleszerettem, visszavonhatatlanul, mindörökre. Még akkor is szerettem, mikor megöregedett, szívem lángolt érte, mert Én a lelkét láttam, a csodás arannyal és szeretettel égő lelkét, de egy napon kihunyt a fény a szemében, meghalt, eltávozott, a lelke elhagyott, a fénye nem kísért tovább, összezuhantam és többé már nem hittem, elfelejtettem hinni és makacsul tagadtam a rendeltetésem, nem akartam másik védencet, semmit sem akartam többé. Raziel akkor talált rám, megmentett és megszabadított a további fájdalmaktól, már nem érzek, nem érzek semmit. Érzem hogyan áramlik a vér az árnyvadász ereiben, és ekkor egy utolsó reccsen a gerenda majd megadva magát térnek és időnek besüllyesztő a tetőt és mindent beteríteni készül, ami a harctéren zajlik. A falak kidőlnek, egyetlen egy fal marad épen ami még másodperceket kínál a bentlevőknek és ekkor pillantom meg az árnyvadászt. Elakad a lélegzetem egy pillanatra, a szívem egy ütemre kezd verni a kötődött személlyel, és ekkor úgy fordul, hogy a szemeibe nézek és elvesztem. Nem várok, berontok és nagyali sebességgel kapom el a lányt és az éppen akkor szakadó fal alól mentem ki, hogy aztán a fal mellett tegyem le. A démon jajveszékel, de bent pusztul, a gerenda pont odazuhan, ahol a lány pillanatokkal ezelőtt állt. Mit tettem? Mi a jó büdös francot tettem??
Hogy úgy igazából öszinte legyek roppantul elcseszett egy vámpír vagyok, ezt pedig több szempontból is igazolni tudom. Először is, a sármos jelszó már egyértelműen kilőve, az, hogy imádok vért inni szintén egy nagy X, mert ugyan megiszom, de undorít a tudat, hogy éppen, mit kortolyok úgy, mint a pepsit. És hát elméletben a vámpírok szuper reflexekkel vannak megáldva és olyan ügyesek akár a macskák, na, hát Én továbbra is két bal lábas vagyok csak éppen Clark Kent stílusban nyomom, ezerszer jobban bénázok, mint eddig. És nem illek bele egyáltalán a hotel szférájába sem, ott mindenki olyan marcona és olyan savanyú képet vágnak egész nap, mint, akik karót nyeltek. Én azonban még mindig nem vetkőztem le a humorérzékem és a random ötleteimet sem, ezzel pedig nem egyszer őrületbe kergettem már Raphaelt. Tény és való, hogy megbánta már, hogy hagyta dönteni Clary-t a sorsomról. Én azóta is bánom, inkább a halál, mint ez az egész, mert nem új életet kezdtem hanem kaptam egy teljesen önmagából kifordított dimenziót és most ebben kell léteznem és baromi pocsékul csinálom. Jelenleg igyekszem a hasznos titulust magamra erőltetni és végre megcsinálok egy feladatot, amit rám bíztak, természetesen nagy felelőtlenség volt rám bízni bármit is, de Raphael próbálkozik, díjazom érte. A lepukkant raktár helységben állítólag találtak az árnyvadászok két holttestet mégpedig tündéreket. Raphael szerint testhez álló feladat ez nekem, hogy kiderítsem valóban vámpír végzett-e velük, mert ugyebár a Klávénak ekdvenc időtöltése mindent a szemfogasokra hárítani. Azonban hiába nézek körül alaposan semmit nem fedezek fel, ami fontos volna, az árnyvadászok kipucolták a helyet. Az érzékeim még elég lagymatagok és olyan, mintha még csak most tanulnék meg járni, ingatag az egész berendezés. Egyik pillanatban még semmit sem hallok a másikban meg már a falnak csapódom és érzem, hogy akkorát nyekkentem, hogyha még ember volnék már rég palacsintaként lennék a falra mázolva, klassz. Kinyitom a szemem és szerencsémre vagy a vámpír géneknek köszönhetően elég hamar kitisztul a fejem és felmérhetem mi folyik körülöttem. Többen is vannak a helyiségben és egyértelműen nem azért, hogy összeismerkedjünk. -Barátságos szándékkal jöttem, nem akarlak leigázni benneteket. – Próbálok valami poént erőltetni a helyzet súlyosságát látva, de válasz nem érkezik Én pedig kezdek komolyan aggódni. Egy vámpír a sok másik ellen, ez egyenlőtlen küzdelem, főleg, ha azaz egy olyan silány példány, mint amilyen Én vagyok.
note | music | words
Clary Fray
Mondén
26
Kor :
₪ new york
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Régi Raktár ↠ Kedd Aug. 02, 2016 3:43 pm
•• Lydia & Clary ••
Minden olyan gyorsan történt, szinte időm sem volt felfogni azokat a dolgokat amik körülöttem történnek. Mai napig nem sikerült igazán felfognom azt amit anya mondott mielőtt belökött Dot portáljába. A nyaklánc azóta is rajtam van amit akkor adott a nyakamba és mindig a mondata megy a fejemben amit mondott nekem: erősebb vagy, mint hinnéd. Belülről teljesen össze vagyok törve mióta anya eltűnt, szinte olyan dolgok történnek velem és a környezetemben amikről álmodni sem mertem eddig, minden amiben eddig hittem egy hazugság volt. Vámpírok, boszorkányok és vérfarkasok... Mintha csak egy rossz fantasy filmet néznék vagy fantasy könyvet olvasnék. Az életemben a legnagyobb gond eddig csak a művészeti suli volt, hogy vajon bejutok-e oda, most viszont... A legjobb barátom vámpír lett és én döntöttem az élete fölött, nekem kellett eldöntenem azt, hogy hagyom meghalni, vagy elássuk őt, és ha kiássa magát akkor vámpír lesz... Életem legnehezebb döntése volt ezt meghozni, de nem álltam még készen arra, hogy elengedjem Simont, szükségem van rá. Aztán ott van Jace is és Alec. Alec szerelmes Jace-be, - még a vak is látja, habár Alec ezt nem akarja bevallani magának - és itt vagyok én, megcsókoltam Jacet úgy, hogy nem törődtem azzal, hogy ott van Alec is aki végig nézte az egész "műsort". És természetesen ne feledkezzünk meg Valentineról sem... Valentine az apám... Ezt a mai napig alig tudom elhinni, nem hiszem el, hogy anya ilyen fontos dologról, minthogy ki az igazi apám képes volt hazudni nekem. Sokkal egyszerűbb volt régen az életem, de most már nem tudok mit tenni... Felvettem egy egyszerű és kényelmes nadrágot, egy sötét szép árnyalatú kék pólót, a hajamat felfogtam és lementem az edzőterembe. Muszáj kicsit levezetnem a magamban tartott feszültséget, mert ha így megy tovább akkor olyan emberen vezetném le, aki nem érdemli meg. Az irónomat lerakom az egyik asztalra - mindig magamnál tartom - majd elkezdek edzeni, először a boksz zsákot kezdem el ütni, bele adok minden erőt és ez legalább segít is abban, hogy ne legyek ilyen feszült. Folyamatosan csak a hibák jutnak eszembe amiket pár nap leforgása alatt követtem el, tudom, hogy Simon haragszik rám amiért szörnyeteggé tettem... Gondolataimból Lydia hangja ébreszt fel. Mikor oda ér hozzám megfogom a fekete boksz zsákot, hogy ne mozogjon és a figyelmemet az előttem álló nőnek szentelem. Enyhén csodálkozva nézek rá, de nem mondok neki ellent, mert végül is én nem kaptam soha semmilyen kiképzést és szükségem van a gyakorlásra. Zsebre rakom az irónomat, majd elveszek egy szeráfpengét és követem őt, kíváncsivá tett, hogy hova akar elvinni őrjáratra.
Az árnyvadászok megszállottak a történelmükkel. Alicante hatalmas könyvtára évszázadokra leosztva tárolja a neves családok történetét, és a harckészség és fegyvertartás mellett a történelmünk az egyik legfontosabb tanulnivaló. Hiszen ha az egyik felmenőt nyomatékos hibát vétett el a múltban - egy mondénnal való házasság, alvilágiakkal való szoros kapcsolat vagy legrosszabb esetben megfosztották a rúnáiktól - arra a következő pár generáció biztos emlékezni fog, és mély bélyeget vés a hírnevükbe. Talán ezért is tartotta édesanyám annyira fontosnak annak idején, hogy én tisztába legyek a Branwellek családfájával, tudjam melyik részét kell kiemelni és melyikről elterelni az emberek figyelmét. Példának okáért Jocelyn Fairchild házasságát Valentine Morgenstennel.
Mikor annak idején Charlotte Branwell és Henry Fairchild házasságot kötött, az még nem vol kiemelkedő esemény, viszont mikor kinevezték őt az első női Konzulnak, a férje pedig feltalálta a portált, az árnyvadászoknak volt oka megnevezni ezt a két nevet, így nem meglepő, hogy még majdnem egy évszázaddal később se akar elszakadni a kettő egymástól. Legalábbis a családom nagy bánatára. Hiszen mégis ki szeretné magát hírbe hozni Valentine-nal? Noha a két család egykor közel állt egymáshoz, a távoli rokonságnak hála ez a kapcsolat a felkelés követően teljesen megszűnt. Adele Fairchild és nagymamám közös képe rögtön lekerült a nappali faláról. Tehát igazán örülnék ha Isabelle nem hívná fel a figyelmet arra, hogy a Fairchild lány és én távoli rokonságba állunk, hiszen már így is erősen megkérdőjelezhető a megbízhatósága. Hiszen Valentine lányáról beszélünk, az angyal szerelmére! Valahol persze sajnálom, hiszen ha nekem lenne egy őrült az apám, valószínűleg elásnám magam valamerre. De ez még nem ad nekem elég okot arra, hogy biztosítsam a Tanácsot arról, hogy nincsen az apja befolyása alatt és nem reménytelen eset ami a képességeit érinti. Mert ahogy az egyik nap elnéztem, az egyensúlyérzéke például felér egy hétéves gyerekével. Késő délutánra jár, mikor befejezem a papírmunkát és a szobámba sietek, hogy átöltözzek. a blézer nem éppen vadászáshoz való öltözet, ezért kitúrok egy bőrdzsekit a szekrényből - és erősen ignorálom a két táskát a szoba másik felébe, amit még mindig nem pakoltam ki - és átfonom a hajam, mikor kifelé menet észreveszem, hogy az egyik oldalon leengedett. Nincs kedvem a hajammal bajlódni mikor majd a munkámat kéne végeznem, ezért inkább rászánok egy kis extra időt és az irónomat a zsebembe téve indulok el a keresésére. Először bekopogok a szobáján, de mikor hosszú perceken keresztül nem kapok választ az edzőterem irányába indulok. Másodszorra jár a pont. - Clarissa! - szólok hozzá kicsit hangosabban ahogy lassan közelebb érek, de nem állok meg hanem a fegyverekhez lépve felkapok egy szeráfpengét, majd egy kisebb rúnázott tőrt csatolok a bokámra, tartalékként. Feléfordulok. - Vedd magadhoz amire szükséged van. Őrjáratra megyünk. - mondom tömören és már el is indulok a kijárat felé de még sebtében visszaszólok. Öt perced van!
szószám: 451 • megjegyzés: kicsit összecsapott, de remélem annyira nem lett rossz.
Kezdőlap
Re: Régi Raktár ↠ Vas. Márc. 12, 2017 10:45 am
|| 
