Kimberly Storm

Kiskoromban gyűlöltem egyedül lenni. Azt hinné az ember, hogy hozzászoktam az elhanyagoláshoz, hiszen apám állandóan dolgozott, dolgozott s még többet dolgozott, anyám pedig átaludta az egész napot, majd este hangzavart csapott. Szerencsére a nővérem és a bátyám sosem hagyták, hogy bármiben is hiányt szenvedjek, tulajdonképpen ők neveltek engem fel. Sikerült nagyjából elrejteniük előlem, mi is folyik a háttérben. Anya hajnali részeg tivornyázásait, az üvöltözéseket, apa elcsattanó pofonjait, a nyugtatókat, a késedelmi számlákat. A bátyám, Zach gyakran gitározott éjjel, hogy elnyomja a zajt, hogy alomvilágba ringasson, a nővérem, Brianna pedig énekelt. Az Our House, a Don’t Stop Believin’, a Billie Jean rengetegszer hangzott el, de a Forever Young volt a kedvencem. Annyira gondtalan, súlytalan voltam mikor hárman egyszerre énekeltük torkunk szakadtából a refrént, mintha nem éjfél lett volna, mintha a szomszédok nem kopogtak volna az ajtónkon, mintha anya nem esett volna össze részegen a konyhapadlón leverve néhány poharat, mintha apu nem kiabálva locsolta volna fel őt vízzel, mintha anya nem bőgné, mennyire szereti őt. Mintha Brianna karján nem lettek volna lila foltok, mintha Zach nem jött volna haza többször is monoklival vagy éppen felszakadt szájjal. Azt hiszem, hülye voltam. Hülye voltam, hogy nem jöttem rá hamarabb, miért sírnak a testvéreim, miközben éneklünk. Mert én boldog voltam olyankor, az biztos. Számomra ők jelentették az egész életemet, a családomat, a támaszomat, az otthonomat. Egészen tíz éves koromig képesek voltak a gyanútlan kis kastélyomban elaltatni, vigyázni rám, óvni a biztonságos életemet.
Naivan azt gondoltam, ugyanazt jelentem a számukra, mint nekem ők.

Mikor 15 éves lettem, elmaradt a meglepetés szülinapi bulim. Brianna egy csomagot hagyott a konyhaasztalon nekem, meg egy levelet, amiben az állt, hogy elszökik a barátjával egy másik államba, ne is keressük őt. Nem bírja tovább az alkoholista anyánkat, a semmitmondó, hisztérikus bocsánatkéréseit, majd az azt követő illuminált sértegetés-özönt, amit leginkább neki célzott. Sűrű bocsánatot kér Zach-től, mert ő a legidősebb, neki kellett volna először elhúznia a csíkot, de ő mégsem hagyott itt minket. Sajnálja, szeret minket, hiányozni fogunk neki, de meg kell értenünk Őt! Nem képes tovább abban a családban maradni, ahol a férfi képtelen tenni valamit, fizikailag bántalmazza az anyját, elhanyagolja a gyerekeit, beletemetkezik a munkába. Ezért elment a barátjával, aki rendszeresen verte őt. Persze, ezt már csak én tettem hozzá magamban, sokkal később, mikor felfogtam, hogy Zach ezzel a sráccal verekedett össze többször is, mert bántotta a testvérünk. Ez volt két éve, azóta Brianna már elmúlt 20, és több képeslapot is kaptunk tőle. Azt hiszem, talán Texasban él.
Elhagytak. Csak az járt a fejemben, hogy nem is jelentettem neki semmit. Itt hagyott, kiszolgáltatott a szüleimnek, cserbenhagyta a testvéreit. Soha többé nem fogja nekem angyali hangon énekelni a Forever Youngot, miközben mindhárman az ágyamon összegubózva ülünk, és a könnyeinket nyeljük vissza.

Nem sokkal ezután anya részegen volán mögé ült.
A szülinapom után két hónappal apa egyik este nem jött haza. Néha volt ilyen, kimaradt estére, biztosan nem ivott, csak nyugalomban töltötte az éjjelt valahol, ahol anya sikoltozása nem érhette utol. Azon az estén hamar elkezdődött a banzáj, már tízkor üvöltött a tévéből a zene, valami táncolhatatlan elektró, én pedig Zach ágyára kuporodtam. Mikor apa nem volt otthon, anya extra hangos volt, és az egész éjjelt a kanapén táncolva töltötte. Csodálkoztak is a közeli kocsmában, hogy péntek van, ő pedig nincsen ott.
Zach megpróbált viccelődéssel megnyugtatni. „Apa biztos megelégelte az egészet és lelépett.” Próbált nevetni, de annyi keserűség vegyült a mondanivalójába, hogy a hangulat csak még hűvösebb lett. Megannyi gondolat cikázott át rajtam. JÓL TETTE. ÉN MIÉRT VAGYOK MÉG ITT? ZACH MIÉRT VAN MÉG ITT? MIÉRT NEM MENTÜNK EL KETTEN? HA BRIANNA LELÉPETT 18 ÉVESEN, ZACH HOGYHOGY MARADT?
Miattam.
Anya egyszer csak elcsendesedett. Kikapcsolta a tévét, nagy csörgéssel magához vette a kulcsokat, kétszer nekiment az előszoba ajtófélfájának, majd harmadjára sikerült kinyitnia a bejárati ajtót, amit nyitva hagyott maga után.
Zach összeráncolta a homlokát, felpattant, kiment becsukni az ajtót. Hirtelen hideg lett a szobában, féltem, hogy elnyel a sötétség. Utánamentem, nem maradhattam egyedül a szobában, körülvett valami borzalmas aura, egy nyomasztó érzés. A nappaliban égett a villany, egy lámpa hevert a földön, Zach egy hivatalosnak tűnő iratot olvasott. Lassan lépdeltem felé, mert tudtam, hogy baj van. Ha ránéz az ember egy szerettére, azonnal észreveszi az apró jeleket, a feszült testtartást, az arckifejezését. Remegő kézzel nyúltam a papírért mikor mellé értem, mert a bátyám pillantása üveges volt, úgy tűnt, fel se fogja a szavakat. Mielőtt kihúzhattam volna hosszú ujjai közül a lapot azonban, ő megállított.
- Apát lecsukták csalásért.
Szerinted erre mit lehet reagálni? Egy tehetetlen, összetört 15 éves lány mit tud ilyenkor mondani? Hogyan lehet feldolgozni ezt az információt a legkönnyebben? Azonnal magamhoz ragadtam a levelet, alig bírtam kivenni a legfontosabb szavakat, de ott állt, feketén és fehéren, apám milliókat csalt ki emberekből, csakhogy anyám számláit fedezhesse, mert hogy minket nem vetett fel a pénz, az is biztos! A gyomromat elöntötte az adrenalin, a szívem hevesebben vert, a szememet elöntöttek a könnyek. Mi erről hogyan nem hallottunk? Remegve lerogytam a kanapéra, ahol az előbb még anyám sikítozott. Anya, aki miatt az egész megtörtént. Anya, aki hetente legalább kétszer csontrészegen a gyermekeit okolta a saját szerencsétlensége miatt, akinek egyetlen jó szava sem volt hozzánk, aki csak arról beszélt, hogy apánk miattunk tette őt tönkre.
Anya!
Ijedten ugrottam fel, rettegve megragadtam Zach karját. – Anya! Muszáj megtalálnunk őt! – hebegtem.
Zach szeme is tágra nyílt, pontosan értette mire célzok. Meg fogja ölni magát. Anya meg fogja ölni magát, most, hogy nem lehet apával.
Nem emlékszem sokra, csak villanásokra, fényekre, meg arra, hogy olyan gyorsan futok, hogy nem kapok levegőt. A kocsi nem állt a ház előtt, elhajtott vele anya. Zach hangjára emlékszem, ahogyan kétségbeesetten beszél egy diszpécserrel, a hangja el-elcsuklik. Félek.
Azt hiszem, hánytam is.
Előbb találtuk meg a roncsot, mint a rendőrök. A ruhám a jeges izzadságtól hozzám tapadt, és a könnyeim melegítették fel az arcomat. Elfúlva bőgtem, a kocsihoz akartam rohanni, láttam a vért, de Zach nem engedett közel. Együtt rogytunk a járdára, együtt vártuk a rendőröket.
Ketten maradtunk egymásnak. Nem is kellett elszöknünk hozzá.

Azóta ő nevel. Otthagyta az iskolát, most egy boltban dolgozik eladóként. Én is elvállaltam egy részmunkaidős állást, így is alig élünk meg. Szerencsére nem kell apám adósságát fizetnünk, és a lakást is megtarthattuk, mert az Zach nevén volt. Sajnos a pletykák szárnyra kaptak, és már nem bírtam a barátaim elől elrejteni micsoda gyermekkorban volt részem. Annyira szégyelltem magam, hogy iskolát váltottam, és inkább az örökké csendes lány szerepébe bújtam. Tényleg mindenki magamra hagyott. Tényleg csupán Zach és én maradtunk.

Azt hittem, az életem azon szakasza, amelyet a szüleim kísértenek, az új iskolával lezárul. A rémálmok azonban nem hagytak nyugton. A félelem, a sebezhetőség belém égett, akárcsak egy billeg.

Most már érted, miért fáj, hogy a bátyám mostanában elkerül engem, furcsán viselkedik, titkol valamit? Őt is biztos kínozzák a rémálmok, az emlékek, az elszalasztott lehetőségek, hogy elmeneküljön. Talán talált egy lányt, szerelmesek, én meg teher vagyok neki. Azt akarja, hogy magam ébredjek rá, hogy nem kellek neki. Ahogyan magamtól kellett volna kiskoromban kitalálnom, hogyan tereljem el a figyelmemet a káoszról. Egymagam kellett volna egy jobb életet álmodnom magamnak. El kellett volna szöknöm.
Anyám mellett kellett volna ülnöm a kocsiban.