Nem kellett volna elmennem, tudom. Vagy legalább szólnom kellett volna neked. Bementél az irodába és gondoltam sok dolgod van, nem akartalak megzavarni. Úgy voltam vele, hogy pár perc séta nem fog ártani, nem akartalak emiatt felhívni vagy megzavarni. Egyetlen, mély, keserű sóhaj szakad fel belőlem. Ebbe benne van minden. Lemondás, sajnálkozás, és persze a feledés mellett a megbocsátás. Amúgy is képtelen vagyok sokáig dühös lenni. Egyszerűen ellenkezik az angyali létemmel. Mindössze a mondén test fel-felvillanásai ezek, amelyek végül is érthetőek. Így hát szimplán amilyen gyorsan jön oly gyorsan tűnik is tova az egész. Mindössze egy picinyke neheztelés marad bennem, lelkem írmagjában s az is elsősorban a helyzetnek szól, melyet kreált, semmint tényleg neki. Azért nem mondhatnám furcsának hogy ezek után hőn vágyakozik vissza hozzám. Egész pontosan a lakásomba. De valóban szükséges volt ez? Olybá tűnik. Minden esetre ez kellően jó tanulópénz volt. Innentől ugyan közel sem leszek nyugodt (nem mintha eddig különösebben az lettem volna) de talán... merhetem remélni, hogy végre belátja saját magától a sötétség fenyegetését?Kétes remény, s talán hiú ábránd. Mégis remélem hogy igaz lesz és teljesül. Talán akad számomra is egy nyugodt nap mióta berobbant az életembe és fenekestül felforgatta azt.... vagy pont hogy nem. - Oh Lia! - ujjaim ösztönösen csúsznak fel s fogják közre szelíden az arcát. - Tudhatnád hogy sosem zavarsz. Én elsősorban vagyok angyal és csak másodsorban egy vezérigazgató. Hát ennyire nem volt egyértelmű? Ennyire nem volt világos? Ez azért meglep. Azt hittem kellő őszinteséggel és nyíltsággal beszéltem és kezeltem a helyzetet. Tény, hogy sosem tudtam annyira közös nevezőre jutni vele mint szerettem volna (és remekül példázza ezt a jelenlegi kis szituáció is), de azért ilyen téren igyekeztem a maximumot nyújtani s úgy érzem ezen a pontos nem is véreztem el. S mégis... mégis úgy tűnik tévedtem. Hogy elcsesztem. Nem kicsit, hanem nagyon. De hol és mikor? A miérten már rég nem rágódom úgysem. Nem mintha ez amúgy bármi célt szolgálna már... Az idő kereke előre halad nem pedig hátra, tehetek akármit, már visszacsinálni úgysem tudom. Még akkor sem ha tiszta romlatlan szívvel hőn vágynám. Igen, még egy angyalnak is vannak korlátai. Akár tetszik, akár nem. Így hát nincs más eszközöm mint a jelen pillanatai és a meggyőzés ereje. Épp ezért vonom közelebb magamhoz. Akarom hogy érezze a jelenlétemet, hogy érezze a fontosságát annak, amit mondok. Hogy végre, valahára, Isten szent szerelmére felfogja amit eddig képtelen voltam megértetni vele... Így hát színt vallok a magam egyszerű módján a jól bevált eszközzel. Az utalással. - Mindig, érted? M i n d i g te leszel az első. A legfontosabb. És... nem csak azért mert Éva lánya vagy... Elakadok. Folytathatnám... lenne értelme... lenne haszna... de képtelen vagyok normálisan szavakat formálni tovább. Képtelennek érzem magam arra hogy a bennem kavargó összetett érzéseket szétválasszam és egyesével beskatulyázzam. Értelme sem lenne. Ezt a többrétegű érzelemvilágot pedig egy szóba vagy kifejezésbe belesűríteni tömény valóságában nem lehet. Nem is erőltetem hát. Inkább csak leküzdöm a köztünk lévő távolságot, és szelíden de követelőzően csókolom meg. Akarom, hogy érezze a kétségbeesett kínt, amit okozott. A haragot, ami bennem tombolt és akarom, hogy tudja, mindezek ellenére sem haragszom. Már nem. Elég az ha itt van velem. S valahol épp emiatt ebben a momentumban szakad át és törik meg bennem a napok óta távolságot kieszközölő gát. Mert ezeddig azóta a borfoltos ingcsere óta nem értem a közvetlen közelébe. Nem azért mert nem mertem vagy nem akartam volna hanem mert tudtam, nem helyes. Ám most... most már képtelen vagyok meggyőzni magam, ahogy uralni sem. Túl sok túl intenzív érzelemfaktort kaptam ahhoz, hogy ezen felülemelkedjek. Így csak megadom magam leginkább neki s ez a finoman de kellően követelőző ajkaim táncában mutatkozik meg, ami az övét birtokolja hosszú percekig. S miután elfogyni látszik a levegőm agyamban mámoros ködfelhővel húzódom el tőle. Jobbom lecsúszik és a kezéhez ér. Ujjaim az övébe fonom, miközben ezüstkék íriszeim az övébe kapcsolódnak. - Gyere, menjünk haza! Hangom szelíd suttogás, mint a fák ágai közt a tavaszi szél. Lágy és hívogató. Biztonságot ígérő. S azt is kapja tőlem. Örök biztonságot.
Teljes mértékben úgy érzem magamat, mint amikor a kis gyereket leszidják otthon, mert valami rosszat csinált. Oké, a jelenleg kialakult szituáció tényleg illik a hasonlatomhoz, csak annyi különbséggel, hogy már nem vagyok gyerek. Kb fél évem maradt már csak az egyetemből, lediplomázok, és ezek mellett az életem teljesen felfordult. Leginkább ez az amit nem tudok, nem bírok elfogadni. Anno a legjobb barátom halála, akkor Rick meg a vérfarkas falkája… Nah, meg ha már Ricknél tartunk akkor nem tudok elfeledkezni a bennem növekvő kis csöppségről, akiről Gabe mondta nekem már az első találkozásunkkor, hogy vérfarkas lesz. Elmenekültem a természetfeletti világ elől, ezért szakítottam Rickel, de pechemre továbbra sem tudok megszabadulni az alvilágtól, meg a lényeiktől. A lányomat természetesen nem fogom magára hagyni, nem fogom eldobni magamtól csak azért amiért örökölte az apja vérfarkas génjeit. Jó, persze, az első időszakban csak az járt a fejemben, hogy elvetetem, de mostanra a gondolkodásom teljes mértékben megváltozott, és még annyi viszontagság után is a legjobb döntésemnek tartom azt, hogy megtartottam a babát. Nah, persze lehet, hogy ha elvetetem akkor az életem nem lenne ilyen nehéz és veszélyes Éva reinkarnációjaként, de hát ezzel nem tudok mit kezdeni. Szerintem, ha erről eddig is tudtam volna, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, akkor sem lettem volna képes máshogyan dönteni a gyerek sorsa felől. Mást sem akarok most már csak elmenni innen, jó messzire ettől a helytől. Vicces, pont oda vágyom ahonnan eddig elmenekültem. Ahol azt éreztem, hogy megőrülök már, annyi ideje voltam már bezárva. Nem tudtam, egyszerűen nem voltam képes felfogni a helyzet súlyosságát és úgy érzem kellett az élettől ez a pofon, hogy sikerüljön felfognom, hogy ez tényleg nem játék, nem egy olyan dolog amivel el lehet viccelődni. Muszáj leszek most már tényleg komolyan venni a dolgokat. Nem tudok Gabrielre nézni amikor megkérdezi tőlem, hogy szükséges volt-e megtennem ezt a lépést. Nem szeretem ezt a hangnemét, ezt a nyers stílust, talán pont ez vezet arra, hogy ne nézzek a szemeibe. Így is mardos belülről a bűntudat, főleg, hogy a gyerekem életét is kockára tettem, nem csak a sajátomét. Magam miatt nem is aggódok, csak a kicsi Lexi miatt, hogy neki is eshetett volna baja. Bár, szerencsére én is megúsztam egyszerűen, az ijedségen és egy harapásnyomon kívül nincs semmi bajom. - Nem kellett volna elmennem, tudom. Vagy legalább szólnom kellett volna neked. Bementél az irodába és gondoltam sok dolgod van, nem akartalak megzavarni. Úgy voltam vele, hogy pár perc séta nem fog ártani, nem akartalak emiatt felhívni vagy megzavarni.
Sajnálom. Keserédes kifejezés ez. Egyszerre hoz mérhetetlen megnyugvást (mert olybá tűnik mégis csak felmérte a helyzete súlyosságát s már csak remélhetem hogy tényleg mg is érti mindennek a fontosságát) és hasonló léptékű szomorúságot. Hisz nem lett volna minderre szükség, ha nem lenne ennyire makacs és fafejű. Ha kicsit a dolgok mögé látna. Ha nem csak mindig a saját önnön vágyaira gondolna. No de én mindezt nem szabhatom meg, nem mondhatom el. Végtére is felnőtt ember nem? Saját önálló döntési képeségekkel (amit tény, hogy most simán kétségbe vonnék, de ez teljesen más kérdéskör), s vele együtt saját önálló értékrenddel. Alapvetően ha nem lenne a védencem, ha nem felelnék érte talán nem is érdekelne hogy van annyira balga hogy mindenféle figyelmeztetés ellenére is saját maga alatt vágja a fát. Ám a helyzet másképp alakította a dolgokat. Nevezhetjük ezt az életnek, Atyám jobb kezének vagy saját fivérem szánalmas melléfogásának, de bármiért is sikeredett így... egyszerűbb elfogadni. Hogy én érte felelek, ő pedig önmaga mellett a gyermekéért. Ha pedig ez nem lett volna világos hát nem csak egyedül létezik ebben a világban. Én azonban ezt sem fogom felemlegetni neki. Megtettem korábban, mikor szembesítettem a tényekkel. Mikor felvázoltam neki kellő részletességgel és hozzá párosuló alapossággal hogy mit is remélhet és mit is várhat. Nem hallgatott rám... hát tessék! Itt az eredmény. Gratulálok...! Szóval a sajnálom-ja egyszerre hoz némi vigaszt, de még több keserűséget. És mindez csak annyiban nyilvánul meg, hogy tekintetem felnyílik, fejem mozdul. Orrom elszakad a tincsek rabságából és immár az állam alatt a feje a mellkasomon pihenve leledzik. Idillinek hathatna a dolog, ha nem tombolna bennem mindenféle különösen emberi érzelemkép. A szemben lévő kőfalat fixírozom, mely egykor talán fehér volt, vagy esetleg valami pasztelles enyhén világosabb árnyalat, de mára már kifakultam összetöredezett sőt... a pergő vakolatdarabok közel sem a hívogató otthon képét festik. Otthon... Ez a szó villan be az agyamba épp akkor, mikor Cornelia megszólal. Halkan, szinte félve. A pillanat adta tünékeny tökéletességben egy mosoly bontakozik ki és bújik meg csendben ajkaim szegletében. Hát lehet csak három hét kicsivel több talán, de tény hogy minden egyén eszköz nélkül is egymásra hangolódtunk. Hogy ő e rám vagy én rá az a jó fogós kérdések egyike. Ha a makacssága nem lenne... De hát mindig a büszkeségből születnek a legnagyobb hibák. Tudom ezt jól, hisz tapasztaltam. És épp ez az, amely két lelket elválaszthat örökre. Mint Lucifert tőlünk, mint Évát a paradicsomtól és mint Liát tőlem. Így hát egyetlen szempillantás alatt el is hal amilyen gyorsan jött. Hangomban bevegyül némi letargia, pedig igyekszem maximálisan érzelemmentes maradni. - Hát persze... És ezzel, ahogy kimondom, lazítok az ölelésemen. Könnyeden engedem el, de nehéz szívvel teszem. Ahogy ujjaim lesiklanak róla és szelíden ellépek tőle hogy immár a hideg, áporodott levegő öleljen körbe rápillantok és nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Szimplán kibukik belőlem nyersen és velősen a kérdés. - Megérte ez, Cornelia? Megérte kockáztatnia? Megérte a halálba sodornia majdnem magát? A gyermekét? Megérte az őrületbe kergetni engem? Megérte ez az egész kis kaland azt, hogy jó eséllyel előszedjenek odafent? Hogy jó eséllyel lebukhassak? Megérte mindez? És miért? Pár ostoba kósza pillanatért amiben azt hihette hogy 'szabad'? Hát ér ennyit a szabadsága...? Ennyire önző lenne? És én ennyire vak?
Nagyon jól tudom, hogy hülyeséget csináltam. Mielőtt mondhatni elszöktem a lakásból, átgondolhattam volna az esetleges következményeket. Főleg úgy, hogy már nem csak magamért felelek, hanem a bennem növekvő piciért. A gondolatra a kezem szinte már-már ösztönösen siklik a hasamra, és nem bírom ki, hogy halványan ne mosolyogjak el. Lesz egy lányom… Olyan ijesztő még csak belegondolni is, hogy nemsokára már nem leszek egyedül, hogy nemsokára Lexi fogja lekötni a napom legnagyobb részét. Rá kell figyelnem, gondoskodnom kell róla, jó anyának kell lennem. De vajon milyen a jó anya? Fogalmam sincs, nincs ebben gyakorlatom és a gyereket is csak azért nem vetettem el, mert túlságosan is féltem, hogy ezt a terhet nem tudnám feldolgozni, hogy lényegében megöltem volna egy ártatlan életet, aki még semennyit sem élt. Így jött az a döntés, hogy akkor megtartom, de akkor még nem volt tervben, hogy szakítok Rickel. Igen, szerelmes voltam, ő volt az első igaz szerelmem, bár az tény, hogy a kapcsolatunk nem volt egy könnyű menet, a falkája kiutált, szüleim utálták őt, bár az ő helyükben biztos így tettem volna, ha kiderül, hogy a gyerekem összejött az egyetemi tanárával. Azt sem tudták egy könnyedén elfogadni, hogy terhes vagyok, de szerintem abban sikerült egyetértenünk, hogy a baba nem érdemli meg azt, hogy megöljék. Élnie kell. Ha rajtam múlik akkor pedig nagyon szép élete lesz, fantasztikus gyerekkora és mindent megfog kapni amire csak szüksége van. Világot fog látni. Tiszta szívemből fogom őt szeretni. Fejemet a mellkasára hajtom amikor gyengéden magához húz és átölel. Ilyenkor minden annyira jó, mintha az előbb még nem is lett volna dühös, mintha a nyakamnál nem éktelenkedne a vámpír harapás, mintha az életem nem lenne veszélyben. Veszélyben… Nem tudom hogyan tudnám ezt az egész dolgot megszokni. Próbálkozom, tényleg, próbálom elfogadni ezt...ezt az egészet ami velem történik, de nem olyan egyszerű, mint amennyire azt gondoltam elsőre. Nem szeretek korlátok közt sem lenni, szeretek a magam ura lenni, úgy, hogy nem mondják meg azt, hogy kivel, mit, mikor csináljak. Ezért is akartam kicsit kimozdulni, mert már tényleg nem bírtam a bezártságot, ki kellett szellőztetnem a fejemet, bár az tény és való, hogy azt nem így terveztem, és nem is az lett volna a vége, hogy Gabrielt sikeresen magamra haragítom. - Tudom, sajnálom... – bár nem tudom mit találhattunk volna ki, mert a szabadságba az is beletartozik, hogy Gabriel nem figyeli minden lépésemet. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem bíznék benne, mert rászolgált bőven a bizalmamra, csupán csak nekem a szabadság nem azt jelenti, hogy valaki figyeli azt, hogy mit csinálok. - Hazamegyünk? – teszem fel halkan a kérdést, és csak remélni tudom, hogy amikor vissza érünk a lakásba akkor sem fog leszidni. Elég rosszul érzem már magamat anélkül is, hogy a fejemhez vágná a dolgokat amiket elkövettem, és azt, hogy milyen felelőtlen vagyok.
Valahol tudom mi lesz a válasza. Valahol a lelkem legmélyén felkészülök arra, amit kapni fogok. S mégis, pofonként csattanak arcomon a szavai. Hidegzuhanyként ér a kőkemény valóság. Valahol pedig ezt már elfogadtam. Valahol már megértettem. Valahol már belehaltam. Ám így tisztán, ahogy a levegő poros csendjén süvít át centikre tőlem, mígnem el nem ér... hát igen. Újfent egy pokolbéli szenvedéssel érhet fel, pedig csak sejtéseim vannak, hogy az milyen is lehet. Mindössze az ezt megelőző három apró szócska... ennyi, mely átlendít a dolgon. Ne haragudj rám.... Ott visszhangzik bennem. Nem is elsősorban a jelentéstartalma a lényeges, hanem sokkalta inkább a hangsúly. Az a kedves, könyörgő, megbánó, halk kérlelés. Ennek pedig lehetetlenség ellenállni. Így hát csak sóhajtok egyet. Elengedem az indulataimat ezzel a meglepően emberi gesztussal. Nem is tudom, de szemem színe visszavált a normális megszokott ezüstkékbe és szimplán csak mozdul a kezem. Valahol ösztönösen. Finoman érintem a vállát az ujjaimmal majd végül mindkét tenyerem rásimul a hátára. A fejem pedig mozdul lassan, de nem felé hanem fel. Feljebb tőle és mindentől, ami hozzá köthető. Egyetlen szelíd mozdulattal magamhoz húzva ölelem meg. Így, hogy érzem őt, a szívverését, mely egyenletesen kicsit félre-féredobbanva lüktet, igazán megnyugtat a valóság. S így, ennyire közel hozzá valahogy minden sokkalta kevésbé tűnik fontosnak vagy komolynak. De csak szinte... Azért mégis ott van a keserédes szájíz. S még így is hagyom, hogy finom puha illata bekússzon az orromba. Engedek magamnak annyit, hogy felé fordítva arcom az orromon át még többet szívhassak be a hajának szőke fürtjei közül. - Szólhattál volna... Halkan nyögöm ki mindezt, kissé lemondó szomorúsággal tarkítva a benne csengő feddő élt. Nem akarom már leszidni. Nem akarom, elrontani a perc adta tünékeny aprócska csodát. A béke kecsegtető illúzióját. Nincs is rá igazán szükség, hisz tudja ő jól mi a helyzet. Ó nagyon is tudja. Így hát bocsánatképpen, vagy mert amúgy is ezt akarnám belecsókolok a hajába s csak azután folytatom. - Kitalálhattunk volna valamit... Valamit ami nem ez. Ami nem ide vezetett volna. Ahol nem aggódtam volna magam halálra és ahol nem egy ilyen ocsmány helyen kellett volna egyetlen másodpercet is eltöltenie. Már maga a gondolat, hogy ezt a rossz minőségű levegőt szívja, úgy hogy ráadásul babát vár... hát már ez gyomorforgató. Bár az is tény, ötletem sincs mit lehetett volna kieszközölni. Mi lett volna az a kompromisszumos tény, ami mindkettőnknek jó? Ami kellően elfogadható? Rejtély. Node az is biztos, hogy se szó se beszéd megszökdösni nem épp a legjobb taktika. Sőt, elég logikátlan. Nem elég hogy a fél alvilág könnyen a nyomára bukkan és fog is a rajta kívülálló tulajdonságai miatt miket magával hordoz, de azért egy angyalt is magára haragítani... ráadásul egy arkot... ráadásul épp engem?! Pofátlanul merész! Hát nem szívbajos, az már egyszer biztos. Igazság szerint feltételezem, hogy közel sem tudja, valójában mit is csinál. Valahol ezt maximálisan megértem, hisz tudom, mennyire nem tudta még igazán elfogadni és feldolgozni mindazt, mely vele történt. Hiába az ajkai ezt mondják, szavai ezt sugallják... meglehet még a gondolatai is beigazolnák... a lelke nem. A szíve még mindig képtelen volt megérteni, és épp ezért vagyok most is ott ahol. Ez részben csak azért csalódás, mert én érzem úgy, elbuktam. Nem Atyám előtt (bár meglehet ott is) hanem magammal szemben a felállított elvárások magaslatain. Meg persze nála. Mert hiába minden, még mindig nem fogad el. Még mindig nem bízik bennem. És ami a legrosszabb még mindig nem őszinte. Pedig anélkül ez az egész ügy halott. És így... ő meg én... hát nincs mit szépíteni... esélyesen nekünk befellegzett.
Persze, mint minden normális ember, én is fantáziálgattam arról, hogy vajon milyen lesz, ha egyszer lesz egy saját gyerekem, hogy a szülés után foghatom a karjaimban, nézhetem a gyönyörűséges arcát… Ha ezekbe belegondolok, akkor most is képes mosolyt csalni az arcomra, már csak annak a gondolata is, hogy nemsokára a karjaimban foghatom a lányomat. Az én pici lányomat. De amikor felébredek ezekből az idilli gondolatokból, akkor a félelem lesz úrrá rajtam. Egyrészről azért, mert világéletemben utáltam a fájdalmat, sőt, sosem tudtam jól kezelni a fájdalmat, azt pedig még én is tudom, hogy a szülés nem tartozik a legkellemesebb érzések közé, fáj megszülni egy gyereket, és pont ez az, rettegek ettől a fájdalomtól. Aztán pedig a másik félelmem az, hogy mi lesz akkor, ha nem leszek jó anyja ennek a gyereknek? Ha nem fogok tudni segíteni neki ebben az egész...vérfarkasos dologban? Vagy eljön a kamaszkor, elkezd lázadozni és elhagy, kitudja hova megy el. Oh, jézusom, még meg sem született a gyerek, de én már azon kezdtem el parázni, hogy mi lesz majd akkor amikor 16-18 éves lesz. Mostanában egyre többször kezdem azt érezni, hogy a fejembe tényleg be kéne építeni valamilyen gombot amivel ki tudnám kapcsolni az agyamban a túlgondolást és a túlaggódást is. Ez a kettő az, ami teljesen képes engem kikészíteni. Hihetetlen, hogy mennyire. Nem tetszik, hogy kis gyerekként kezel, de most úgy érzem jónak, ha nem szólok neki vissza vagy nem szállok vitába vele. Egyrészről, mert tényleg nem akarok ezen a helyen egyedül maradni. Körülnézek és konkrétan borsódzik tőle a hátam. Nagyon ijesztő a hely, és a gondolat, hogy ittak belőlem… Valaki ivott a véremből… Csak még jobban zavar, főleg a tudata annak, hogy ha hallgatok Gabe-re akkor ez most nem történt volna meg, ő pedig nem lenne ettől az egésztől olyan ideges. Kínosan hunyom le pár pillanatra a szemeimet amikor mondja, hogy el sem kellett volna otthonról jönnöm és menjünk vissza. Nem tetszik így az arca, nem szeretem amikor feszült és ideges. Amikor kinyitom a szemeimet, sokkal közelebb van hozzám, mint pár pillanattal ezelőtt. Felnézek a szemeibe és nem bírom ki, hogy a jobb kezemmel ne simítsak végig gyengéden az arcán. - Ne haragudj rám. – suttogom halkan ezt a három szót, hangom cseng a megbánástól és valósággal nem bírok és nem is merek belenézni a szemeibe. Félek attól amit látnék. Nem akarom látni a dühöt vagy azt, hogy csalódott bennem. Viszont még is felnézek amikor azt kérdezi, hogy miért tettem. Kezem továbbra is ott van az arcélénél, gyengéden ér hozzá. - A bezártságtól kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök… Már nem bírtam a négy fal közt lenni...
Sejtettem hogy ez lesz. Valahol mélyen belül éreztem, nem lesz jó vége ha hosszabb időre magára hagyom a lányt. pedig annyira érthető voltam. Annyira igyekeztem az lenni. És annyira tehetetlennek érzem magam. Felötlik bennem az a rettegés, ami az irodában tört rám. Vérfagyasztóan kegyetlen érzés. És még minding ott tombol bennem noha Cornelia itt áll előttem. Szinte sértetlenül. De épp ez az, csak szinte...! Igazán leszidhatnám, igazán meg is érdemelné. Nem teszem. Meglehet ez is a gyengeség egyfajta újabb jele vagy a szentimentalizmusé, de miután már legalább háromszor belátta mekkora marhaságot csinált, talán már értelme sem lenne. Így hát csak elfordulnék, ám még ez sem úgy sikerül, ahogy terveztem, tekintve hogy hosszú vékony ujjai a karomra fonódnak. Egyszerre perzselően égető és jegesen hűs a tenyere a bőrömön. Egyszerre élvezem és borzongok meg tőle. Egyszerre akarok még többet belőle és nem is. Tudom hogy valami történik, valami, ami eddig sosem, de nem tudom mi. Mindössze érzem, hogy az érzelmek túláradnak és elmosnak minden kontrollt, melyet eddig oly szépen, oly következetesen és olyan jól építettem fel. Persze nem is várhattam volna el mást Liától. Miss Maxwell a levakarhatatlan reinkarnáció, akihez volt szerencsém. Néha ámulatba ejt, mennyire a legelső nő. Mint most is. Ahogy szomjazza a tudást, ahogy reagál... mind-mind csak erősíti bennem az érzést, igen, itt Éva léleklenyomata sugárzik ki. S alkalmanként esküszöm még túl is tenne rajta. Ez is valami olyasmi pillanat lehet, pláne nekem. Mert nem csak hogy élvezem, ahogy megállít hanem akarom is hogy megtegye. Ösztönösen fordulok vissza a kérlelésére és tekintek rá. Meglepett tekintetét betudom annak, hogy fél a válaszomtól, pedig már ismerhetne annyira, hogy sejtse, igazán nincs oka rá. - Igazad van... - tűnődöm el, miközben összeráncolom a homlokom, ahol a barázdák mély vájatokat képeznek ezáltal. - Valóban nem lenne bölcs dolog újra magadra hagyni. Pláne nem itt. Nem mintha tartanék attól, hogy lenne mersze bármelyik sutyerák vérszívónak visszajönni. Pláne ha érzik a jelenlétemet. Most képtelen is vagyok leplezni ittlétemet. Túl sok ez. A helyzet, a veszély, a feddés lehetősége, amit kapok és Lia maga... túl impulzív. Viszont nehéz megállni azt is, hogy ne indítsam meg a hajtóvadászatot. Ám elég csak az, hogy a hangja felcsendüljön és betöltse a teret, ott visszhangozzon egy pillanatig a fülemben és bennem. Tudom, képtelen lennék itt hagyni. - A legjobb lenne hazamenni, ahonnan el sem kellett volna hogy jöjjél. Szigorúan préselem össze ajkaim, szinte már-már egyetlen vonallá, miközben teljesen felé fordulok és szabad kezem felsiklik a vállára, majd végül az egyik oldaltincshez, mely az arcát keretezi. Nem csinálok vele semmit, szimplán csak egy leheletnyit arrébb küldöm a társaihoz, hogy Lia tökéletes pillantását immár semmi ne zavarja. S mikor ez megvan nem tudok ellenállni hogy közelebb ne kerüljek hozzá. Valahol tudatos is ez, de jórészt ösztönös. Mert mikor már újra centikre vagyok tőle, akkor teszem fel a kérdést, amire remélhetőleg őszintén felel. - Miért tetted? Ennyire nem bízik bennem? Már maga a feltételezés is tőrdöfés a szívembe, de megértem ha így érez. Megértem ha el akar menni és megértem ha elege van. Node nem kellett volna ezt máshogy közölni? Azt hiszem még egy utolsó pokolfajzat is érdemelne ennyit... Tudom, kellően pocsék három hét van mögöttünk, aminek kettő jórészt nekem köszönhető. És talán ez az utolsó az, ami egy fokkal normalizáltabb körülmények közt telt el. Ami abba a csalfa reménybe kergetett, hogy végre megtaláltuk azt a közös irányt, ami mindkettőnknek jó. Jó? Hát... inkább elfogadható. Én azt hittem... Mindegy. Már nem számít, mert ebből csakis azt tudom leszűrni hogy fatális nagy tévedésben éltem. Én balga....
Nem emlékszem arra, hogy megharaptak volna, ahogy arra sem, hogy bármilyen fájdalmat éreztem volna miután felébredtem. A tarkóm fájt kicsit, de az biztos az ütés hatására volt, hogy elájuljak, így hát azzal nem is nagyon foglalkoztam. Mondjuk amikor felkeltem semmi sem érdekelt, csak és kizárólag az, hogy innen élve, és épségben kijuthassak. Vagy legalábbis úgy jussak innen ki, hogy Lexinek ne essen bántódása. Lassan ráemelem a tekintetemet amikor kisimít egy hajtincset a nyakamból. Annyira szeretem őt nézni, a vonásait, a szemét, a tekintetét, a bőrét, úgy az egész lényét. Biztos vagyok abban, hogy ha nem használná a képességét, akkor is sikerülne neki, hogy megnyugtasson engem, hiszen mellette teljesen biztonságban érzem magamat. Egyből magamhoz térek ebből az idilli pillanatból amikor látom, hogy a tekintetében megváltozik valami. Már nem sugall nyugodtságot és ez engem is nyugtalanná tesz, ha őt zavarja valami, márpedig zavarja, van valami ami miatt dühös lett. Azt leszámítva, hogy megint nem hallgattam rá és mondhatni kiszöktem a lakásból. Annak szerintem majd otthon lesz folytatása, ha visszamentünk. Itt nem szidott le amiatt, hogy nem engedelmeskedtem neki, de biztos, hogy a biztonságos közegben megfogom kapni. És várhatok arra, hogy ezek után bárhova is engedni fogja, hogy elmenjek, nélküle legalábbis. - Hé, mit látsz? – kérdezem türelmetlenül amikor elhúzódik a nyakamtól. A hülyének is leesne, hogy miről van szó, én is tudom. Az egyik vámpír megharapott, de miért? Ha ivott belőlem, akkor miért csak ilyen keveset? Miért nem olyan helyen harapott meg amit én is látnék? Annyi kérdés jár már megint a fejemben, de szerintem ezekre sem fogok választ kapni, ahogyan arra sem, hogy mi lesz Lexi születése után. Az angyalok nem bírják az alvilágiakat, de pont Gabriel volt az aki közölte velem, hogy a lányom vérfarkas lesz, így hát nem maradhatok nála a lányom születése után, meg amúgy is, tényleg nem tarthat bezárva egész életemben. - Várj. – mondom és utána sietek. - Ne hagyj magamra, nem akarok egyedül lenni... – mondom halkan és megragadom a karját, hogy ne menjen el, legalábbis vigyen haza, vagy ne hagyjon egyedül, bánom is én, de félek, most tényleg félek. Szóra nyitnám a számat amikor felém fordul, de amikor megpillantom a szemeit akkor nem tudok megszólalni. Aranylóan ragyog a tekintete. Szó szerint. Soha nem láttam még ilyet.
A túlfűtött érzelmek mindig akadályt képeznek. Mindenben. Abban, hogy Lia nem képes rám nézni. Abban hogy mindent körübelül ki kell ilyenkor erőszakolni. Nem szívesen teszem ezt, sosem szerettem túlzottan erélyesnek lenni, de muszáj. Egyszerűen muszáj, mert ez az ő javát szolgálja, elsősorban. Másodsorban pedig nekem ad plusz információt. Az pedig jelenleg elkél bőven, mert híján vagyok. Így hát örömmel tapasztalom hogy sikerrel járok, már ami a lelki állapotát illeti. És mikor megszólal, csupa olyan dolog hagyja el szép ívű kissé halovány színű ajkait, amik csöppet sincsenek az ínyemre. Hogy is lehetnének? Esélytelen ezeken nem fenn akadni. Merthogy vámpírok, az még oké is. De harapás? Tény, hogy a vértócsa kintebb semmi bizalomgerjesztőt nem nyújtott, de reméltem hogy nem az övé. És elsőre úgy tűnt igazam is van. Tulajdonképpen a lány szavai is ezt kellene hogy megerősítsék bennem... csak a mozdulat, amivel elszakad tőlem, az íriszei az enyémektől, a teste közelsége az enyémtől, s inkább a kezét kezdi el vizsgálgatni... hát ez nem túl bizalomgerjesztő. Idegesen pillantok le a szép ívű csuklójára, a bársonyos hófehérnek ható bőrre, amiről rögtön a porcelán sima, szinte tökéletes felülete jut eszembe. Sértetlen, hibátlan. Egy picit megnyugszom. Tekintetem elszakad a kezéről, az arcára siklik, majd a hajára, mely a vállára omlik. Nem állom meg hogy felé ne nyúljak és ne simítsam ki a tincset a nyakából, szabaddá téve ezáltal a nyaka vonalát. Hát igazából az egészben ott a hiba hogy egyetlen mozdulatommal sikerül felszítanom a haragom. Mert Cornelia tökéletes nyakvonala árnyékában megbújik egyetlen aprócska lyuk. Egész kicsike, szinte összeforrt már. Cseles, nagyon cseles. Valószínű más ki sem szúrhatná ezt. Kezdő árnyvadász semmiképp, mondén meg... pfff, na hagyjuk. Ahogy pedig ösztönösen közelebb hajolok felé épp csak hogy jobban megszemléljem a sebet, előbukkan a nyaka túlperemén a másik is. Ekkor már tudom mi az ábra. Hogy valamelyik mocsok belemélyesztette a szemfogát. Igazából a lányban kárt nem tettek, tekintve hogy nem az ütőeret találta el. Nem tudom ez szándékos volt-e vagy ennyire amatőr az illető, de valójában nem is érdekel. Mindössze az harag tolul fel bennem. Elengedem Cornelia haját és ujjai a bőrét súrolva húzódnak vissza. Pedig ez most nem szándékos tett volt. Összeszorítom a számat, és igyekszem visszafogni előtte a hullámokban feltörő rosszullét és düh keverékét. Nemcsak Liára haragszom, hanem magamra is. Arra az egész ostoba helyzetre amit okoztam. És amiért jó eséllyel felelnem is kell majd Atyámnak. Hogy a fene essen bele! Nem vagyok bolond. Nagyon jól tudom ez mit is jelent. Talán még orvosolható, talán még nem végzetes mulasztás. De tény, semmiképp nem vet jó fényt. És lássuk be, ez igazából mindig megeshet, de kevesebbért is vesztették el már angyalok a szárnyukat. Igaz hogy Atyám szeret, de... nem alapozhatok mindig erre. Plusz rangidős vagyok. Példát kellene mutatnom. Ehhez képest mit csinálok? Úgy viselkedem mint egy kezdő őrangyal. Szánalmas! És akkor még ott van Michael ostoba gunyoros elégedett képe. A versengés heve, amit ezzel elnyer magának közel háromezer év után. Remek! Pont ez hiányzik már csak az életembe. Mérgesen lépek el Corneliától, igaz nehezemre esik magát a fizikai közelséget megszakítani. Mégis muszáj, mert érzem, beleőrülök a látványba meg úgy szimplán magába a tudatba is. Teszek egy tétova hátra lépést miközben elfordulok féloldalasan. A mozdulat alatt morgom oda neki, félig meddig érthetetlenül a mondatot, habár esélyesen sejtheti mi a helyzet. Hogy semmi jó. És hogy... mennyire nem lesz ennek az egész megszökősdinek jó vége. Neki sem és nekem sem. - Mennem kell. Meg kell ölnöm New York összes mocskos vérszívóját...! És amint kimondom, érzem, sőt, szinte látom magam előtt ahogy véghezviszem a feladatot. Mert minden egyes porcikám, minden egyes sejtem ezt akarja, ezért kiált ezért lázong. Akárcsak a forrongó vérem is. Az igazságért!
Amikor megpillantom Gabrielt akkor már tudom, hogy biztonságban vagyok és nem eshet bántódásom, ha ő itt van velem, mellettem. Nem tagadom, sőt, bevallom, hogy igaza volt abban, hogy számomra veszélyes most az utcára mennem, főleg úgy, hogy már nem csak saját magamért felelek hanem a kis csöppségért is a pocakomban. Nem hagyhatom, hogy bármi baja is essék csak is azért, mert én konok makacs voltam és nem engedelmeskedtem Gabrielnek. Bár, a mentségemre szóljon, hogy szerintem senki se tudna ennyi ideig bezártságot jól elviselni. Szinte már-már szomjaztam arra, hogy kimozduljak, hogy sétálhassak egy keveset, hogy végre egyedül lehessek, még akkor is, hacsak pár óráról lehetett szó, csak szakadjak ki abból a penthouse-ból ahova hetek óta be vagyok zárva. Szinte már fogolyként érzem magamat és kezdek beleőrülni ebbe. Amikor oda sietek hozzá és megölelem, a fejemet a vállára hajtom és lehunyom pár pillanatra a szememet. Annyira féltem, annyira tartottam attól, hogy valami történni fog és a kicsinek baja esik. Már nem is magam miatt aggódok, hanem a leendő lányom miatt, hogy ő teljesen biztonságban legyen. Azt hiszem szükséges volt ez, hogy rádöbbenjek, hogy mennyire nem vicc ez az egész, és bármennyire is esik nehezemre, el kell fogadnom Gabriel szabályait és elviselnem a bezártságot. Habár néha már tényleg kezdem azt érezni, hogy a falak kezdenek összemenni, elkezdenek közeledni, pedig sosem voltam klausztrofóbiás, és a penthouse is elég nagy. Érezhetően visszaáll a szapora szívverésem, és tudom, hogy ez Gabriel műve, hiszen legutóbb is sikerült megnyugtatnia, hála az erejének, így most is nagyon hálás vagyok, habár megköszönni nem tudom. Szégyellem magamat, a szemeibe sem tudok nézni. Felesleges fejtörést okoztam neki amikor tudtam, hogy a céghez be kell mennie valami megbeszélésre vagy nem is tudom, hogy mi is volt ma bent pontosan. - Jól vagyok, csak megrémültem... – mondom végül halkan és feszülten beletúrok a hajamba a jobb kezemmel. Muszáj valamit csinálnom, hogy ne kelljen belenéznem a szemeibe. Nem akarom látni a csalódást vagy éppen az aggódást amit én okoztam neki. Viszont nincsen más választásom amikor megfogja a kezemet és gyengéden visszahúz magához, majd az államnál felemeli a fejemet, hogy belenézzek abba két gyönyörű szempárba. Oh istenem, mit tettem… - Vámpírok. Vámpírok voltak, de nem bántottak, vagyis komolyabban nem bántottak. Nem haraptak meg. Azt hiszem. – egy időre ki voltam ütve, így nem vagyok biztos abban, hogy nem ittak-e belőlem, így szinte a mondatom után ösztönösen elkezdtem a bőrömet figyelni ott ahol láttam is.
A szobában félhomályos derengés uralkodik. Csöppet sem a barátságos fajta. Nem az a hívogató vagy meghitt, amit szeret az ember. Nem. Ebben van valami sötétség. Valami olyan mélység, amitől felforddul az ember gyomra. Szinte szó szerint. Meglehet csak a félelem teszi. Az aggodalom hogy elvesztesz valami fontosat. Minden esetre angyalság ide vagy oda, az emberi létem ezen síkja azonnal aktiválódik, mondhatni. Szinte érzem, milyen is annyira gyengének és tehetetlennek lenni, amit a mondének éreznek minden alkalommal mikor a veszély szembeköszön velük. Nem kellemes. Ó hogy is lehetne az? Hisz ki szereti ha a gyengeség arcon köpi? Senki sem. Nekem ez egészen újkeletű dolog, hisz ezeddig sosem volt ehhez mérhető érzelemhullámom. Még Lucifer bukását is teljesen másképp éltem meg. Igaz angyaltestben minden teljesen más. Leírhatatlan. Így hát mikor meglátom a homályos porfátyolon át a lány alakját, ahogy keze a hasán pihen és látszólag sértetlen, óriási kő omlik le a mellkasomról. Ezeddig nem is tudtam hogy ott van, csak most, mikor már a levegő szabadabban tud beáramlani a tüdőmbe. Két hosszú lépéssel mellette termek ő pedig felém indul. Aggódóan szemlélem őt. Arcát a testét, mindenét. Nincs időm semmire sem, mert megölel. Olyan hevesen, ami meglep, de ellent nem állok neki. Jó érezni a teste melegét, a szíve ritmusát, ami vad. Túl vad. Nem tudom miattam, vagy amúgy is felizgatta-e magát, de ez semmiképp nem jó. Épp ezért lehunyom a szemem. Amúgy is megtenném, hogy kiélvezzem a percet és beszívhassam az illatát, de most mindezeket elengedem. Csak a bennem áramló szűnni nem akaró békére, fényre és jóra koncentrálok. A kezem aranylóan felizzik és ahogy érintem őt lassan magamén érezve a zakatoló, de immár mindjobban csökkenő pulzusát. Elérem, hogy megnyugodjon. - Figyelj, tudom, hogy ideges vagy és sajnálom. Nagyon sajnálom. Hülye voltam, tudom, hidd el, tudom. Mire kinyitom a szemeim, Lia már elenged, sőt mi több kissé hátrébb is lép tőlem. Fájón hiányzik az ölelése. A kezemből szüremlő fény kihuny és rá tekintek az ezüskék mélyen átható íriszeimmel. Nem tetszik az, amit reagál, hiába jogosan hiszi hogy haragszom. - Ugye nem esett bajod? Az Istenért, ugye nem?! Kiáltásom égbekiáltó, szó szerint. Szinte sosem szoktam Atyámat a nevén emlegetni, csak... nem, soha. És most még ez a pillanat is eljött. Itt van, és szimplán nem érdekel. Csak egyetlen egyvalami. Mégpedig hogy Cornelia épségben legyen. Még csak haragudni sem tudok rá úgy igazán jelen pillanatban. Sose tudok igazán, rá különösképpen sem valószínű, no de tény, ami tény, hülye volt, már ha az ő szavaival akarok élni. És igazából megdorgálhatnám, mert megérdemelné. Ám inkább csak a kezéért nyúlok, míg a másikkal az álla alá nyúlok és szelíden visszahúzom magamhoz. - Ha egy hajad szála is görbült... - kezdem el vészjósló hangon és tekintettel mondani neki, centikre tőle. Esélyesen azt hihette csókot kap, de jelen pillanatban nem ezzel a lehetőséggel akarok élni. - ... azt megkeserülik. Elintézek egy randevút nekik a bátyámhoz. És biztosíthatlak Luci közel sem annyira elnéző, mint mi. Hát igen, Lucifer minden csak nem kegyes. A Pokol Ura mondjuk joggal érdemelte ki a nevét és az évszázados rettegést. Káoszt teremtett de ez is számára csak ócska gyermekjáték. Lia nem is tudja mekkora mázlista, amiért soha nem fog találkozni vele. Már persze ha rajtam múlik. És immár csak rajtam múlik. De ez evidensen nem érvényes másokra, mint azokra a vérszopókra, akik megtámadták. - Kik voltak? Szavaim kissé dühösek, de azért egyben szelídek is. Nem akarom őt megrémíteni, sőt... Szeretném ha beszélne. Jobb nem bezárkóznia. A kérdés csak az, képes-e erre?
Minél több idő telik el annál inkább kezdek el ideges lenni, és egyre több aggodalmat érzek. Minél inkább belegondolok a dolgok súlyosságába, annál inkább kezdek el félni, és annál inkább kezdem úgy gondolni, hogy tényleg hiba volt eljönnöm a penthouse-ból, de egyszerűen csak kiakartam mozdulni. Elakartam felejteni a sok rossz dolgot ami velem történik, akartam egy sima és egyszerű napot. Nem akartam semmi rosszat. Kezemet gyöngéden a hasamra teszem amikor megérzem, hogy a baba rúgott egyet. Biztos érzi, hogy valami nagyon nincs rendben, hiszen amit én érzek azt ő is érzi. Jelen pillanatban pedig én hatalmas nagy félelmet kezdek el érezni. Nem akarok meghalni, nem akarom, hogy így érjen véget, főleg úgy, hogy ha engem megölnek akkor a kicsinek is baja esik, ő pedig még semennyit sem élt még, nem halhat meg. Élnie kell, élveznie kell majd az életet, meg kell tapasztalnia milyen az, ha az ember szerelmes, meg kell tanulnia csókolózni, meg kell tapasztalnia, hogy milyen, ha az embernek szerelmi bánata van, milyen aggódni valakiért. Aggódni valakiért úgy, ahogyan most én aggódok érte. Az, hogy megéreztem őt csak még jobban felnyitotta a szememet és rávilágított arra, hogy többé nem tehetem azt amit jónak látok, nem nézhetek csak is a saját érdekeimet, hiszen most már nem egyedül vagyok, a kicsiről is gondoskodnom kell, védenem kéne őt. Védenem kéne őt, most pedig miattam vagyunk életveszélyben. Meg fog halni csak azért, mert túl makacs voltam és nem hallgattam Gabe-re. Gabriel… Ha megtudja, és valamilyen csoda folytán a vámpírok nem ölnek meg, biztos vagyok benne, hogy hatalmas fejmosást és lecseszést fogok kapni tőle. Nem akarok veszekedni vele, de biztos nagyon ki fog akadni. Bár még ennek is örülnék, hiszen ha hallgathatom a lebaszását az azt jelentené, hogy túléltük az elrablást. Fel-le járkálok, nem tudom mihez kezdhetnék, nem tudom hogyan szabadulhatnék innen ki, hiszen az ajtót már vagy százszor megnéztem, de zárva, az ablakok szintúgy felejtősek, hiszen be vannak deszkázva, így csak várhatok a csodára. Felkapom a fejemet amikor meghallom, hogy valami folyik lent a földszinten. Oda megyek az ajtóhoz, de amikor hallom, hogy megnyikordul valaki alatt a padló, és az a valaki az ajtó felé jön, hátrébb lépek jó pár lépést, szinte az ablakig hátrálok. Istenem, biztos az egyik vámpír lesz… Nem, nem akarok meghalni, élni akarok! Amikor meglátom, hogy Gabriel az, hatalmas kő esik le a szívemről és oda sietek hozzá, hogy megölelhessem. Istenem, olyan jó, hogy itt van. El sem hiszem, hogy tényleg itt van és nem csak a szemem játszadozik velem. Pár pillanat után végül elengedem és hátrébb lépek annyit, hogy a szemeibe tudjak pillantani. Oh ne, ideges. - Figyelj, tudom, hogy ideges vagy és sajnálom. Nagyon sajnálom. Hülye voltam, tudom, hidd el, tudom. – akkor ébredtem rá a dolgokra amikor Lexi figyelmeztetett, hogy ő is itt van ám.
Nehéz szívvel indulok el az irodába. Sose szerettem igazán, igaz mindig pazar a kilátás. Ám a tudat hogy Lia védtelenül marad a lakásba, mindig aggasztó. Még így is bennem van a félsz hogy Cosimo varázslata erős. Még annak ellenére is bennem motoszkál hogy mostanra azt hiszem megértette milyen veszélyben van. Ha már másért nem is, legalább a gyerekért azt hiszem nyugton marad. Így hát kissé ezzel álltatva félig nyugodt szívvel indulok el be. Unottan vezetek és dobolok a kormányon a New York-i délutáni dugóban. Igazság szerint fél óra alatt végezhetnék is a papírmunkával, de mire beérek a fehér márvánnyal borított épületegyüttesbe ahol az Apple Inc székel, máris letámad Samantha, az asszisztensem. Rögvest egy halom jegyzet és papír kerül a kezembe és nem győzi hadarni a dolgokat. Nevetve kiáltok rá hogy lassabban! Egyrészt így semmit nem értek, másrészt ha így folytatja, tutira oxigénhiányban fog elhunyni itt nekem. Ennyire hamar pedig nem várom a találkozást Daimonnal, aki a lelkéért jönne. Mire észbe kapok már a nagy hosszú mahagóni asztalnál ülök és a statisztai diagrammokat nézem magam előtt. Peter a vezető marketinges a legújabb ötletét promotálja de én csak szórakozottan bambázok. Hol rá pillantok fel le magam elé. Az biztos hogy nem igazán izgat a dolog. Akárcsak a social media egyéb elágazó részlete sem. Pedig mintha Joseph kifejezetten haragudna rám. A bosszús pillantásából erre következtetek legalábbis. Elmosolyodom mert ez a kis gesztikuláció is Liát juttatja eszembe. A meeting abszolúte utolsó utáni pillanatba jött létre. Már rég otthon kellene lennem, de hát a miután Peter rám rontott az irodába esélyem sem volt indulni. Talán többször kellene bejárnom mert azt hitte lassan szellemet lát. Fél perc elég volt összehívni a kistanácsot, akik most is körülöttem ülnek félig unottan félig idegesen. Hiába volt minden ellenkezésem. Na igen a mutatószámok és az igények nem mindig egyeznek. Mondjuk ezen sem lepődöm meg. Inkább csak lehunyom a szemem és koncentrálok. Atyámra összpontosítok s csakúgy mint Liánál most is szétárad körülöttem a béke. Nem bírom ha ennyire idegesek az emberek körülöttem. Joseph arca is kezd kisimulni, igaz én ebből semmit nem látok. - Szóval ott tartottunk hogy kellenek az újítások. Ha belemegy mindenki holnap elkezdhetjük az új kampány szervezését. Kell sajtófotós meg egy pr-os részlegcsoport aki elősegíti a dolgokat. Februárra meg is lehetne. Gabriel? A nevemre felkapom a fejem. Mi van? Arcomról süt a meglepettség. Nem figyelek oda fél percre és én vagyok előszedve. Nofene! A szemeim lassan nyílnak fel és unottan bólintok csak a felém forduló kérdő de immár nyugodt embereknek. - Tedd ahogy jónak látod, én.... Elakadok. Valami erős lökést érzek a mellkasomon. A szívem megugrik és tudom, semmi nincs rendben. Cornelia! Az első gondolatom rögvest ő. Haza kell mennem, most. Meg kell tudnom jól van-e. Hogy nem ő e az, akivel érzem hogy gond van. A baj csak az hogy ő az egyetlen jelenlegi védencem aki vészjelzést adhatna le. Tudat alatt persze. - Mennem kell! Állok fel nyomban olyan gyorsan hogy mindenki más visszahőköl. Egy tizedmásodperc kell mire a bent lévők realizálják mi történik. Mindenki egyszerre ront nekem, Peter pedig az utam próbálja állni. Szelíden de határozottan kerülöm ki és ellentmondást nem tűrően távozom. Nem foglalkozom a lifttel inkább leszaladok az emeletekről. Van jópár, melyet köztük át is ugrok. Mire nem jó az angyalvér? Igazság szerint még szárnyak nélkül is leugorhatnék a negyedikről, akkor sem lenne bajom. Évezredek ruganyossága van bennem, testem minden porcikájában és lássuk be, több ezer kilométert kell esni ahhoz hogy valaki lebukjon. És az is túlélhető nekünk, angyaloknak. Lucifer az élő példa. Mikor a kocsinál vagyok felbőgetem a motort és a sorompó szinte épphogy centikre nyílik fel már kiszáguldok alóla. Nem érdekelnek a dudálók nem foglalkozom a piros lámpákkal, meg sem állok hazáig. Futva félig csúszva érkezek a lakáshoz, ami kong az ürességtől. Hiba kiáltozom, Lia sehol sincs és hangos káromkodás hagyja el a számat. Ritka pillanatok egyike és még jó hogy senki nem hallja. Dühösen túrok a hajamba miközben lehunyom a szemem. Rá összpontosítok. A szőke hajfürtökre a mosolyára, az égszínkék tekintetére. Látni akarom amit ő, érezni amit ő. Percek alatt aranylóan érzem őt magamban és körülöttem. Egyszerre vagyok ott vele és távol tőle. Mire kinyitom a tekintetem, tudom merre van. Az épület elhagyatott büdös és undorító. A lépéseim hosszúak és sietősek. Hangosan visszhangoznak a külvárosi morajban. A sötétség nem gond nekem fél perc alatt szokja meg a szemem. Kezemben már ott is van a penge. Finoman markolok rá s az lágyan izzik fel kéklő aranylóan a sötétben. A vámpírok már tudják hogy itt vagyok. Feltételezem holmi ócska árnyvadásznak néznek. Az egyik felbukkanva vicsorogni kezd. A szemfogain vér csöpög. Nagyon ajánlom neki hogy ne Corneliáé legyen. A dühöm egyre erőteljesebb és egyre nehezebben tudom visszafogni. Leginkább magamra haragszom. Nem kellett volna egy pillanatra sem magára hagynom. Tudom hogy hibáztam és ez megőrjít. Ezer év óta az egyik legmakacsabb és legerősebb tudatú mondén is nekem jut. Hihetetlen! - Hol van?! Üvöltöm el magam. Hangomban semmi kedvesség nincs csak türelmetlenség. A vámpír velem szemben csak elvigyorodik és megnyalja a szája szélét. Ennyi épp elég ahhoz, hogy tudjam, nem fog beszélni. Mikor nekem esnek egyszerre ketten is, könnyeden kel életre a kezemben a penge. Egyetlen suhintás elég hogy a vérszívót meghátrálásra kényszerítsem. Egy másik pedig hogy egy forgás kíséretében keresztül döfjem. Úgy porlad el, mintha sosem létezett volna. A másik felé fordulok, de mire felé lépek már elmenekül. Hallom, ahogy az épület távolabbi részében a többi is kereket old. Igazság szerint utánuk mehetnék, sőt talán kellene is. Ám nem foglalkozom jelen helyzetben velük, mert van egy égetőbb problémám. Mégpedig a lány. A súlyos fa ajtó, ami ott tornyosul előttem fekete gombkilinccsel semmi jóval nem kecsegtet. Ahogy lépek a vértócsák mellett meg megnyikordul a padló. A fa ezer éves és tele van porral meg kosszal. Nem épp idilli randevúhelyszín. Kezem a kilincsre siklik de zárva. Sejthető. Ujjaimat ráfonom és mély levegőt veszek. Fél pillanat kell hogy kiürítsem a fejem és kezemben felizzon a fém. A rúna aktiválásának hatására megadja magát nekem az ajtó. Egyetlen erős lökéssel nyomom be és lépek be közvetlen utána lélekszakadva, aggodalommal. - Lia?
A hozzászólást Gabriel Sinclair összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 15, 2017 2:43 pm-kor.
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: Padlás ↠ Szer. Aug. 16, 2017 9:57 pm
Gabriel & Cornelia
to my angel
Elegem van már a folytonos bezártságból és abból, hogy lassan 3 hete csak a négy fal közt lehetek, ebbe már szabályszerűen kezdek beleőrülni, muszáj kimozdulnom, mert már azt is elkezdtem képzelni, hogy a falak elkezdtek közeledni, pedig sosem voltam klausztrofóbiás, de most már nagyon nehezen viselem a folytonos bezártságot. Olyan ez, mintha valami túsz vagy fogoly lennék akit nem engednek el. Kell a szabadság, szükségem van most már egy kis térre. Ma Gabrielnek be kellett mennie az irodában szóval úgy döntöttem, hogy ha van megfelelő alkalom a házból való kislisszolásra akkor ez az lesz, bár jócskán megkönnyítené a dolgomat, ha az orromra kötötte volna, hogy kb meddig marad ott, stb, mert úgy én is megfelelően tudnám kalkulálni a saját időmet, de így csak kockáztatni tudok, de még így is megéri a szabadságomért cserébe. Hiába mondom Gabrielnek, hogy mennyire zavar ez a folytonos bezártság, nem érti meg, és csak azt tudja szajkózni, hogy így legalább biztonságban vagyok és így megtud védeni. Nem értem, az utcán megtámadhatnak a démonok és a többi alvilági lény, mi a garancia arra, hogy ide nem jutnak be? Hm? Jó persze nem mertem neki feltenni kérdés formájában, inkább csak megtartottam magamnak. Vártam úgy kb negyed órát miután elment, majd bementem a szobámba, gyorsan felöltöztem majd lifttel mentem le a földszintre. Elkábulva néztem körbe az épületben, olyan régen mozdultam ki, hogy szinte már el is felejtettem, hogy hogy néz ki az ahol hetek óta lakom, mert csak a lakosztályt volt szerencsém jól szemügyre venni. Azt viszont már egész jól ismerem, minden centijét, fogjuk rá.
- Mi a fene... – dünnyögöm amikor kinyitom a szememet. Nem emlékszem arra, hogy mi történt, a legutolsó emlékem az az, hogy az előcsarnokban vagyok, de utána valahogy minden kiesett, a kép elsötétült a szemem előtt és...pontosan hol is tértem magamhoz? Fogalmam sincs. Feltápászkodok a földről és körbe nézek. Még is mi ez a hely? Leginkább egy lerobbant épülethez hasonlít. Oda sétálok az ablakhoz, de az be van deszkázva és jó sok szöggel van oda biztosítva. Még is hol a fenébe lehetek? Tekintetem az ajtóra siklik. Pár pillanatig még figyelem, majd sikerül elég bátorságot vennem magamon és oda sétálok, viszont legnagyobb csalódottságomra nem nyílik, olyan mintha be lenne szorulva. Gondolom bezárták kívülről, hogy ne tudjak megszökni. Nah, de itt a kérdés, még is kik zártak be? És miért?
A szeráfpengémet továbbra is szorosan magam előtt tartom mindaddig, míg az egyik legjobb barátnőmet meg nem látom, akkor leeresztem magam mellé, de továbbra is bennem van, az izmaimban, hogy ha kell, akkor tudom hirtelen is használni, hiszen bárhogyan is nézzük; a Renwick's-ben vagyunk ahol a démonok előszeretettel rejtőzködnek el az árnyvadászok elől, ahova szeretik hozni az áldozataikat, és ahol régen Valentine is bujkált, de aztán lebukott és isten tudja, hogy hova ment. Jace-ék megállás nélkül őt keresik, meg Clary mamáját, a Kehely szerencsére már meg van, így azzal is előrébb vannak. Vagyunk, akarom mondani, hiszen lehet, hogy ez Clary személyes ügye is valamilyen szinten, másrészről viszont az egész árnyvilágra, mondénekre, vadászokra kihatással lenne/lesz, ha Valentine megtalálná a Kelyhet, ha ő irányíthatná a démonokat. Még csak belegondolni is rossz. - Hé, ketten vagyunk, csak nem vagyunk olyan bénák, hogy ha ránk támad egy démon akkor ketten ne tudjuk legyőzni azt. - mondom nevetve, de a nevetéssel igazából azt próbálom leplezni, hogy nagyon is tanácstalan vagyok és kétségbeesett. Viszonylag már rég belecsöppentem ebbe a világba és még sem sikerült felhoznom magamat arra a szinte, mint amin a velem egykorú árnyvadászok vannak, túlságosan is le vagyok maradva hozzá és ez igen, kikészít. Ezért is jó, hogy Zephyvel most eljöttünk ide, mert ha sikerül megölnünk ezt a bizonyos démont akkor ha másnak nem is, de magunknak legalább bizonyíthatunk, hogy nem vagyunk mi olyan reménytelen esetek. - Ha nem is vagyunk felkészülve meg kell csinálnunk, mert elegem van, hogy megálltam egy pontnál és nem tudok tovább fejlődni... - válaszolok kérdésére úgy, hogy a kérdésre még sem adok tiszta és pontos választ. Gondolataimból a porfelhő ragad vissza, és reflex szerűen emelem a pengémet magam elé. - Jobb. - fogalmam sincs, hogy miért pont ezt választottam, valahogy ez jutott legelőször az eszembe, és anya mindig azt mondta, hogy az első megérzés az amire hallgatni kell, mert az a biztos, így hát én most hallgatok a megérzésemre.
Biztosan nem az a megszokott a kezdőknél és a még gyakorlatlan árnyvadászoknál, hogy önálló akciókba fognak, mint én, és önként rohannak a hallba. Illetve jelen esetben egy önkéntes démonüldözésbe. Hozzá kell tennem, hogy az egész kicsit dac, kicsit bizonyítás és egy egészen kicsit elégtétel is akar lenni. El se tudom képzelni, hogy gondolják, még csak lehet bezárnak, akárhányszor ki kell menni valahova, vagy maximum néha elvisznek könnyebb csalinak, mert az mennyire jellemfejlesztő? Igazából az is a történethez tartozik, hogy az egyikük piszkálódása különösen forgatja a kést a szívemben, de inkább bele sem gondolok jobban. Nem barátkozni kerültem ide, ebben igaza lehet anyukámnak, lehet én látom teljesen máshogy sajnos. Mély levegőt vettem, miközben még egyedül szeltem az épület lépcsőit. Paranoiásan tekintettem jobbra és balra folyamatosan, kezem a kibiztosított nyílon pihent és íjamon. Igazából ezzel sem vagyok ász, ahogy a pengékkel sem, viszont ezt örököltem aputól és mindig igyekszem emlékeztetni ezzel magam, miért is csinálom. Ha ő nem lett volna, ha nem úgy ér céget az élete, ahogy, lehet ma itt sem lennék. Lehet igazuk lenne a többieknek és csak egy alvilági lennék, akivel sosem kell találkozniuk. Elszomorodom, miközben belül remegek. Beharapva alsó ajkam figyelek, és ahogy lépcsőrecsenést hallok, fordulok is arra. Persze eszembe sem jutna a magam mögötti részre fegyvert szegezni. Csak ledöbbenten bámulok: megjött Cissy. - Bátorság… bátorság… Ez remélem később is ezt jelenti majd. - Ízlelgetem a szót, miközben egy mosoly kíséretében nézek körbe. Olyan rossz előérzetem van, de fogalmam sincs még, hogy ez miként jött elő. Miért vagyunk itt? Állítólag itt bujkál egy gyenge, nagyon alsórangú démon, aki nemrég egy nő halálát okozta a Central Park környékén, egyik éjjel. Az intézetben nem tulajdonítottak nagy jelentőséget végül neki, hiszen el is tűnt, nem szedett több áldozatot: azonban nekem ez nem volt elég. Az a nő is valakihez tartozott, megérdemli a családja, hogy száműzzek valami rosszat ebből a világból. Bár kezem-lábam remeg most már, ahogy egyre sötétebb van a padláson, és már a saját leheletem hangja is borzongat. - Egy egytől tízig terjedő skálán, ahol az egy a semennyire, mennyire készültél fel? Pillantok hátra, nem is értem magam miért suttogok. Felemelem az íjat, miután egy porfelhő száll fel a semmiből nem messze tőlünk. Jó helyen keresgélünk. Aztán felteszem a nagy kérdést és a válasz függvényében haladok majd. Hangom megremeg, nagyot nyelek a végén, biztos jó ötlet volt ez? - Cissy, bal vagy jobb?
Mióta itt vagyok az Intézetben azóta nem is nagyon voltam kint terepen, vagy ha kint is voltam, akkor is csak sima gyakorlás volt és kész, de démonokkal még sosem találkoztam, eddig még sosem volt alkalmam harcolni velük. Jó, persze, értem én azt, hogy először minden technikát el kell sajátítani és magabiztosan kell harcolni, ez mind szép és jó, de ha sosem mehetek ki igazán terepre és szállhatok szembe az ellenséggel akkor sosem fogok tudni megtanulni igazán harcolni. Szinte már-már unalmasnak számít egész nap a harctéren lenni és a bokszzsákot püfölni, vagy az egyik tanárral gyakorolni különböző fegyverekkel, mert oké, hogy javít a kondimon, de még mindig azon az alapelven vagyok, hogy ha végre éles helyzetbe kerülnék, vagy bedobnának a mély vízbe akkor hamarabb megtanulnám használni a rúnák használatát, a harcnak a művészetét is jobban eltudnám sajátítani. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak nagyban a fejemben amikor a zsebemben megrezzen a telefonom. Előveszem és mosolyogva nyugtázom, hogy Zephy írt nekem arról, hogy menjünk el kideríteni valamit a Renwick házba, ami évek óta elhagyatott, senki nem lakik ott, félig már le is van omladozva. Nem szólok senkinek csak átöltözöm, elveszek pár fegyvert amikre rúnát rajzolok és el is indulok a megadott cím felé. Amikor oda érek a szeráfpengét magam elé tartva lépek be a házba, majd mikor lent alaposan körbe néztem, a lépcső felé veszem az irányt. Fhu, hogy én mennyire gyűlölöm az ilyen helyeket és helyzeteket, a hideg is kiráz tőle. Veszek egy mély levegőt, majd elindulok fel a lépcsőn, ami eléggé rozoga már azt meg kell hagyni, de kibírta amíg felmentem. Amikor felmentem az emeletre, felmegyek még egy szintet, egészen a padlásig ahol meglátom Zephyt. - Meg kell hagyni, csak neked van olyan bátorságod, hogy sötétedés után itt kezdj el kutakodni. - mondom mosolyogva, üdvözlés képpen.
Nem szeretem azt, ahogy velem bánnak sokszor itt, az Intézet falai között. Mostanában egyre többet térek haza az Udvarba, és inkább ott gyakorlok technikákat, vagy éppen tanulmányozom a rúnákat. Hajszínem és viselkedésem ellenére nagyon fogékony vagyok erre, de így, hogy szinte senki nem lát bennem semmit, és magamra is vagyok utalva nem egyszerű. Újra és újra lapozom az előttem heverő füzetem, amibe a legfontosabb gondolataim vésem tanulás közben, aztán a táskámból kilógó papírokra téved a tekintetem. Azért kaptam őket, hogy majd a többiekkel megvitassuk én vigyem el. A tündértársaimnak is vannak kapcsolataik, meg kell hagyni, és ha komolyabb fenyegetettségről hallanak, azért annak híre megy. Maguktól és a saját büszkeségükből eredően ezt a tanács is vonakodva beszéli át, de az árnyvadászokkal egyedül én kommunikálok. Most azonban? Említettem ugyan, de mielőtt a számat jobban kinyithattam volna, elhajtottak. Ezen felbuzdulva elfintorodom, majd dühösen húzom magam elé a táskám. Kiveszem az iratokat, és elkezdem átfutni a helyszínt, a pontos infókat, a tényeket keresve. Nem telik el sok idő, talán csak tíz perc az egész, mire kitágulnak pupilláim, majd összeszaladnak homlokomon a ráncok. Összeszedem a holmikat, amikre szükségem lehet, majd egyből az átjáróhoz indulok. Rutinosan szelem az utat és rövid időn belül a parkban találom magam New Yorkban. Veszek egy mély levegőt, majd előkeresem a telefont zsebemből. Lehunyom a szemem és magamban minden létező segélykérést elmormolok, de csak egy embernek üzenhetek. Cissy. Mikor ide kerültem, akkor találkoztam vele is, bár nagyjából egy idősek vagyunk és ő tényleg árnyvadász, egy szinten is állunk lassan, illetve én ezt szeretném. Talán már egy kicsit több a tapasztalata, erősebbek az ösztönei, de lényeg a lényeg ő is frissebb és vele jól megtaláltam a hangot. Tudom, hogy ő az egyetlen lehetőségem, aki segítene ebben. Bizonyítani akar ő is, én is. Hát itt kiderülhetne, mit is tudunk igazán. Ujjaim gyorsan járnak a betűk fölött, elküldöm neki a címet, az időpontot, és hogy számítok rá. Na meg persze odabiggyesztettem, hogy felfegyverkezve jöjjön. Most vagy megrémül, vagy veszi a lapot, mindenesetre időt nem akarok hagyni, hiszen ki tudja mennyim van még, így mielőtt nemleges választ kapnék egy kérlelő üzenetet is csatolok, emlékeztetve, hogy egyszer nekünk is saját lábra kell állni. Igen, itt talán némi ravaszság és rosszindulat egyszerre vegyül a szavaimban, hiszen azzal jövök, hogy még sehol sincs ő se, bár nem bántás, csak tudjátok: tündér vagyok, nem füllentgethetek csak úgy; nem megy. Lezárom a telefont, a zsebembe csúsztatom és a legrövidebb úton indulok meg a Renwick’s felé. Borsódzik a bőröm az egésztől, nagyokat is nyelek, miközben a helyszín közelítve nézek körbe újra és újra, Cissy vajon eljön-e.
Kezdőlap
Re: Padlás ↠ Szomb. Szept. 30, 2017 8:08 pm
