Pince

- Ej, ej, mihez kezdjek most veled? - Szabad kezét, amelyik épp nem a vadászkést szorította, holdkóros mozdulattal simította a lány állára, hogy megemelje a fejét és biztosra menjen abban, hogy halott; persze az nem úgy volt, hogy nem tudta, hogy a szőkeség már rég eltávozott az örök vadászmezőkre, mert ha valaki, akkor Abbadon már messziről megérezte a halál szagát; de ezúttal csalódott volt, hogy a lányka csak ennyit bírt ki, idő előtti unalomra ítélve a halál angyalát. Igaz, még mindig ott volt neki a kis barátja; a székhez kötözve nyüszített, tehetetlenül harapta a rongyot, ami a szájába volt tömve, de mozdulni nem igazán bírt. Nevetséges, szánalmas látványt nyújtott; a halál angyala még emlékezett rá, mennyivel harciasabb volt, mikor követte őket ide, az elhagyatott Renwick-kúria portól és penésztől szagló pincéjébe, abban a reményben, hogy majd visszacsalogatja magával csalfa, románcokra vágyó párját és megbünteti a gaz csábítót, aki pár szép szóval és pár pillantással rábírta az állítólag hűséges lányt, hogy kövesse őt, isten tudja hova. Emlékezett még rá, milyen kis vérpincsi volt a fiú; talán egy átlagos emberrel el is bírt volna, de egy bukott angyal túl nagy kihívás volt számára és pár perc alatt egy székhez kötözve végezte, valahol a fény és árnyék határán, ahonnan kitűnően látott mindent, ami a gyéren megvilágított pincehelyiségben történt.
A por és penész szagú terem sarkaiban megnyúltak az árnyak, mikor a plafonról lógó, piszkos villanykörte megrezzent az angyal szárnyainak mozgásától; úgy emelte fel az élettelen testet a padlóról, mintha csak egy zsák burgonyát emelt volna fel és átvitte a helyiség közepén álló asztalra. Nem sok mindent tudott kezdeni egy hullával; valamiért még az sem elégítette ki a vérszomját, hogy a székhez kötözött fiú arcán már szinte patakokban folytak le a könnyek, a rettegése pedig tisztán érezhető volt a levegőben is; más esetben ennyi talán már elég is lett volna ahhoz, hogy Abbadon arcára elégedett mosoly üljön ki, de most valami hiányolt; talán magát az időt, amit rászánhatott volna a lány megkínzására... Akitől most meg kellett szabadulnia. Nem tudott mit kezdeni egy élettelen testtel; igaz, még langymeleg volt, még emlékeztetett arra az élettel teli lényre, aki előző éjjel volt, de már korántsem volt olyan gyönyörű, mint a szórakozóhely neonjainak kereszttüzében; szép vágású arcát vágott sebek és zúzódások tarkították, ruhái pedig cafatokban lógott karcsú testén és inkább véres rongyokra emlékeztettek mint elegáns koktélruhára, amit korábban viselt. Nem volt ebben semmi méltóságteljes vagy gyönyörű; ő is csak ugyanolyan, közönséges hulla volt, mint a többi, ami az útját keresztezte, amióta csak az eszét tudta. De egyetlen jó tulajdonsága volt még: hogy elég friss volt még ahhoz, hogy vére ne alvadjon meg az ereiben, hogy ne legyen undorítóan dögszagú; nem reppentek fel legyek a testéről, mikor megfosztva őt ruháinak maradékaitól nemes egyszerűséggel felvágta hóka bőrét, kulcscsontjaitól egészen a csípőjéig, vadászkésnek stilizált szeráfpengéjének hegyét mélyen a puha szövetekbe vágva. Szerette ezt a fegyverét; még évtizedekkel, talán évszázadokkal korábban szerezte, mikor valamelyik arab országban múlatta az idejét és különös szentimentummal fosztotta meg az ottani árnyvadászokat az utolsó lélegzetüktől; igaz, az évek során rájött, hogy a kés minden esztétikai értékének ellenére nem volt alkalmas arra, hogy hullákat boncoljon vele, ráadásul ő sem volt egy profi patológus, aki hibátlanul fel tudott volna vágni egy testet; talán a valamivel több figyelmet szentelt volna az efféle témában írt könyveire az erotikus regények helyett, most nem kellene könyékig gázolnia a vérben és azon morgolódnia, hogy fehér ingének anyagába lassan beleivódott a vörös, életadó nedű, nehéz, fémes szaga pedig betöltötte a pincehelyiséget; a vér lassan, cseppenként hullott a földre, majd egyre intenzívebben, ahogy a bukott angyal újra és újra az élettelen testbe vágott, hogy könnyebben lefejthesse róla a bőrét és utat találjon magának a bordáin át egészen a szívéhez.
Abbadon nem volt egy gyakorlott boncmester; általában egy darabban hagyta hátra a testeket, amikre nem volt szüksége, vagy elégette őket, mint annak idején, a középkorban, mikor boszorkányság vádjával nők ezreit, hacsak nem tízezreit küldte a máglyára önmaga szórakoztatására; lelkek ezreit vitte magával a pokolba, de abban már akkor sem volt semmi dicső, és főleg nem volt most, mikor végre sikerült felnyitnia a lány mellkasát és késének élét végighúznia a hófehér csontokon, a bordáin. Észre sem vette, mikor kezdett el dúdolni egy ismeretlenül ismerős dallamot, talán Wolfgang Amadeus Mozart Lacrimosa-ját, de nem mert volna esküdni rá; keze alatt roppantak a csontok, mikor áttört a lány bordáinak börtönén és undorodva dobálta félre a csontdarabkákat a földre, nem törődve a helyiség másik végéből hallatszó nyüszítéssel, ami minduntalan arra emlékeztette, nincs egyedül.
- Nem értem, miért kell ennyire látványosan szenvedned. - Teátrálisan megforgatta a szemeit, mikor a foglyul ejtett fiúra nézett; eszelős vigyorral az arcán pöckölt felé egy csontdarabkát; valami bűnös, perverz elégedettség töltötte el attól, ahogy látta őt szenvedni, hogy tudta, szíve vadul zakatol bordái fogságában, miközben a bukott angyal darabokra törte benne emberségének utolsó darabkáit is; hiszen tudta, aki egyszer végignézett egy gyilkosságot, az utána már sosem tudott visszatérni a normális életéhez, amit korábban élt; főleg, ha a gyilkos felfedte előtte igazi kilétét, megmutatva neki ébenfekete hattyútollakkal borított angyalszárnyait, bukásának emlékeit; Abbadon élvezetét lelte abban, hogy alig egy éjjel alatt lerombolta a mondén eddigi világképét, darabokra törte a lelki világát és keringőt járt elméjének épségével, amit a fiú lassan kezdett elveszíteni. Vajon meddig lett volna képes elmenni, hogy megmentse a nőt, akit szeretett, és akit a halál angyala olyan nemes egyszerűséggel darabolt most fel, mintha csak egy csirkét akart volna ízeire szedni. - Egyébként sem szeretett, nem lett volna egy sikeres kapcsolat a tiétek.
Ajkai közül szórakozott kacaj szakadt ki; az utolsó borda is édesen reccsent kezei alatt, majd halkan koppant a padlón, a vér egy sűrű, koszos tócsájában; a piszkos villanykörte fényében az angyalnak meg kellett erőltetnie a szemeit, hogy az igénytelenül felvágott testben és összetört csontok közt ráleljen a lány szívére, hogy rákulcsolhassa karcsú zongoristaujjait és kitéphesse azt az élettelen testéből; egy halottnak úgysem volt már rá szüksége, nem igaz? Egyébként is, tervei voltak még vele; addig akarta gyalázni a testet, míg meg nem látná a székhez kötözött fiú szemeiben az őrület első szikráit, mikor már biztos lehetne abban, hogy ha kiengedné őt innen, a nyomdokaiba lépne, csak hogy emlékei között megőrizhesse a lányt, aki őt sosem szerette; erre gondolt akkor is, mikor végre rálelt a lány szívére és kiszakította azt a szétroncsolt mellkasából, nem törődve azzal, hogy vérének langymeleg, ragacsos cseppjei szanaszét fröcsköltek a sötétben, beleivódva Abbadon ingének anyagába, beleragadva a szemébe hulló, kócos hajtincsekbe és megpihenve arcán, mintha csak vadállat módjára, a fogaival marcangolta volna szét a lányt, vagy legalábbis azt, ami maradt belőle. Igaz, ez nem állt volna távol az igazságtól; elvégre is nem bírta megállni, hogy fogait ne mélyessze bele a kezében tartott szervbe, hogy ne szakítson ki belőle egy apró darabot, csak azért, hogy vérét még viszonylag frissen megízlelhesse; tekintetét mindvégig a lány egykori párján tartotta, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve odalépett hozzá és egy halk kacaj kíséretében az ölébe helyezte a megharapott, élettelen szívet.
- Fogd csak meg, azt hiszem, hozzád tartozott... - Ragadózóra emlékeztető, hűvös vigyorral meredt a fiúra, igyekezve elméjébe vésni rettegésének képét, de nem folytathatta tovább ezt a játékot; elméjébe betört egy újabb hang, aminek nem volt joga ott lenni, mintha csak valaki lábai alatt megnyikordult volna a pincébe vezető lépcső, és amennyiben a bukott angyal nem tévedett, ez azt jelenthette, társasága akadt; rá kellett ébrednie, hogy a játéka itt bizony véget ért és ideje volt legalább részben elfednie igazi kilétét; szárnyait kelletlenül húzta össze és szemeinek feneketlen sötétségét is elfedte, mielőtt behúzódott volna az árnyékba, a székhez kötözött fiú mögé; észre sem vette, hogy ujjai szorosabban kulcsolódtak a saját szeráfpengéjének markolatára, ahogy azt várta, hogy a kis játékának megzavarója beljebb lépjen, a piszkos, gyenge fény körébe, ahol láthatná, ki volt az; bár abban biztos volt, hogy nagyon is életben volt, méghozzá nagyon rosszkor egy nagyon rossz helyen.
Cicc-cicc, gyere csak.., Nem foglak bántani...