Vivian Avery Salomon

Hátat fordítok ezeknek az ignoráns embereknek, szélsebesen kivonulok a nagyteremből. A cipőm visszhangot ver az üres folyosón, de az sem nyomja el, ahogyan hitetlenkedve beszélnek rólam. Nem tudom meddig vagyok még a Klávé tagja, a pozíciómmal játszom jelenleg, de nem viselném jó szívvel, ha a tehetetlenség miatt halnának meg még többen. Feleslegesen, elkerülhetően. A legrosszabb esetben Valentine a kehely segítségével olyan dolgokat művelhetne, amire senki nincsen felkészülve.
Valaki utánam indult. Gyorsítok, kihúzom magam, lássa, nincs értelme erről tovább beszélnünk. Ők nem értik meg, hogy cselekednünk kell! Nem halhatnak meg még többen értelmetlenül!
Befordulok a sarkon, már majdnem a bejárati ajtónál vagyok. Mögöttem felgyorsít az, aki követ, azonban én előbb lököm meg az ajtót, ami minden gond nélkül kitárul előttem, és kilépek a kellemes napsütésbe. Ha jól gondolom, ide nem fognak már követni.
Az utcák fájdalmasan ismerősek, Alicante minden kis elrejtett zugát betéve tudom, itt nőttem fel. Itt tanultam meg mindent, amit ma hasznosítani tudok, itt tanultam harcolni, itt tanultam meg megvédeni magamat. Itt ismertem meg életem szerelmét, itt hoztam világra mindhárom gyermekemet.
Azonban nem itt vesztettem el majdnem mindenemet.
Anyukám már évek óta nincsen közöttünk, megörököltem tőle a házát. Alicante egyik legszerényebb lakjáról beszélünk, de én mindent megpróbáltam, hogy otthonossá varázsoljam a családom számára. A lányom, Avery, a nyakamba ugrik, mikor hazaérek, látja rajtam, hogy van valami, de sosem firtatja. Gyakran leráztam, hogy ez a felnőttek dolga, s bár már 16 múlt, ő még mindig kimarad ebből. Érzi, hogy ha rajtam múlik, örökre az a tíz éves kislány marad, aki sírva bújt hozzám minden este.
Még most is szoktam vele álmodni. Éppen Haitin voltunk az ottani Intézetben, volt egy nehéz helyzet, amit muszáj volt elintéznünk. Máig nem értem, miért vittük a gyerekeket magunkkal, én ellene voltam. A férjem akarta mindvégig, a legidősebb akkor volt 14 éves, és sose látott harcot élesben. Az én megboldogult férjem olyan felelőtlen, könnyelmű volt, de szeretem. A mai napig ő érte dobog a szívem, de ezt azóta se tudtam megbocsájtani neki.
Nem szeretek arra gondolni, ami ott történt. Nem szabadott volna a gyerekeknek elhagyniuk az Intézetet, főleg nem a két kicsinek, de egyszerűen csak a csatatér közepén termettek, és mindent megzavartak. Megpróbáltuk megmenteni őket, minél előbb eltávolítani őket onnan, de csupán nekem sikerült elmenekülnöm Avery-vel a karomban. A férjemet és a két fiamat elmarták a démonok. Próbáltam őket elrángatni az Intézetig, hogy segítsenek rajtuk, de nem ment. Egy sokkos állapotban lévő nyolc éves kislány volt csak mellettem, az Isten szerelmére!
Az ágyam szélére rogyok, a lepedőt markolom. Nem, nem élhetem ezt újra s újra át. Nem származik belőle semmi jó. Nem azért lettem Klávé tag, hogy hisztérikusan megtörjek minden egyes esetben, mikor felhozzák ezt előttem. Nem lehet gyenge pontom, főleg akkor nem, ha valóban változtatni akarok. Most, hogy a Kör a kelyhet akarja, nem a szemünket kell behunynunk, és minden árnyvadászt apró „neveletlenségek” miatt megfednünk, hanem valóban hasznos lépéseket tennünk az ügy érdekében. Kit érdekel, hogy egy vadász megszegett valami apró-cseprő szabályt? Miért nem arra figyelünk, hogy Valentine valószínűleg ki akar irtani minden nephilimet, kezdve a Klávé tagjaival? Ki fogja megvédeni a gyermekeinket? Ki fogja megakadályozni, hogy ne haljanak meg feleslegesen?
A polcomhoz lépek, és leveszem a férjem fotóját. Megcsókolom az arcát, úgy, ahogyan minden este, és suttogok hozzá.
- Jake… Segíts nekem! Adj tanácsot! Bizonytalan vagyok, kétségek gyötörnek. Jó ember vagyok-e? Vajon mi vár ránk? Félek. Félek magamtól. Félek, mert ha megkeresne valaki a Körből, lehet, nem mondanék neki nemet. Túlságosan csalódtam a Klávéban! Semmit nem tesznek! A maguk szűk látáskörük megbénítja őket! Tehetetlenek. Minden eszközük meg van, de csak tökölnek, így a szabályok, úgy a szabályok! Rugalmatlanok, és ez fogja megölni őket. A Kör tagjaként legalább megakadályozhatnám, hogy túl sok nephilim veszítse az életét! Lehet, meg tudnám győzni Valentine-t, hogy ne bántson minket. Legalábbis a lányunkat. Hiányzol neki. – csuklik el a hangom.
Egy árva könnycsepp legördül az arcomon.
- Nekem is hiányzol, minden nap minden percében. A fiúk is nagyon hiányoznak. Hiányzik a családunk. Szeretlek.