Michael; A harcos

- Tudod... nekünk valójában egyazon oldalon kellene állnunk. - a szavait önelégült mosoly követte, de én csak rezzenéstelen arccal figyeltem, nem mozdultam, nem mutattam jelét semmiféle érzelemnek, még úgy sem, hogy mindketten pontosan tudtuk, miért vagyok itt. Ő is tudta, már abban a pillanatban, hogy meglátott. Arcára a felismeréssel elegyedő belenyugvás ült ki. Tudtuk, hogy eljön ez az idő. Ami engem illet, csak Atyám szavára vártam, s már szálltam is alá, amint azt megkaptam.
- Gondolj csak bele... - folytatja. - Nem is különbözünk ám olyan sokban mi ketten. -  arcomon még mindig nem figyelhető meg érzésre utaló rezdülés.
- Mindkettőnk létének része a harc, különbözünk a legtöbb társunktól a természetünk miatt, és mindketten halálosztók vagyunk. Kemény ítéleteket hajtun. végre és bevégezzük azt a piszkos melót, amit aztán a többi angyalnak nem kell megtennie.
Ahogy halad előre beszédében, úgy árad egyre jobban aurájából is a harag, belelovallja magát és az érzések, melyek megfertőzték, szépen lassan eluralkodnak rajta.
- És mindeközben Ő... - mutatóujját ezen a ponton az égre szegezi, mintha holmi fegyver lenne, amit Atyánk ellen használhat. - ... nem tesz semmit, csak higgadtan, a maga szadista, nemtörődöm modorával végignézi, amint a mi kezeinkhez egyre több vér tapad. Mindezt miért?
Kérdését már szinte mérgében ordítva teszi fel. De én csak nyugodtan állok vele szemben, figyelem minden mozdulatát, míg én nem teszek semmit. Csak várok. S mikor nem kapja meg tőlem a várt választ, közelebb lép és fogai között préseli ki azt felém, szemében ott lobog a tűz, mintha a Pokol égetné a bensőjét, miközben megformálja a szavakat.
- Azért, hogy a kedvében járjunk, amit Ő le se szar! - sziszegi, de én csak egy mély levegővétellel reagálok.
- Befejezted? - kérdem hűvösen, elutasítón, tán még angyaltársaim között is lenne olyan, ki most zordnak titulálna. Talán van, amelyik már meg is tette.
- Nem hallottad, amit mondtam, testvér? Nem kell ezt tennünk! Hiszen, ugyanaz a célunk!
Csak hallgatásom jelezte felé csupán de ez is kimondta, amire gondolok: Ez nem igaz. Ahogy az sem, hogy testvérek volnánk. Ő ugyanis elárulta mindazt, amiért egykoron együtt küzdöttünk, amiért valóban egyazon oldalon álltunk. De Sammael eltévelyedett. Azért kezdte az emberek életét elvenni, hogy a Pokolra kárhoztassa őket, a halál egykori angyala, a testvérem, ki szintén harcos, arra kezdte erejét használni, hogy azt Atyánk ellen fordítsa. Ő és Lilith... a démonok szaporítása... a Föld védelmének gyengítése. Olyan tetteket vitt végbe, melyekért felelni kell. S erre eljött az idő. Kapott ezer esztendőt, lejárt a türelmi idő.
Ő pedig, mintha csak tudat alatt, puszta lényében érzékelné a ki nem mondott szavakat, arca elsötétül, tekintetében keserű megvetés és csalódottság csillan, amint hátrál egy lépést.
- Hát így lesz? - szólalt meg most már halkabban, majd leszegte fejét. - Mindig is felnéztem rád, tudtad? Te mindig oly' könnyen cselekszel. Véghezviszed, amit kell, erőd lesújt, hogy érvényesítsd az Úr akaratát. Töretlenül, meginghatatlanul. - emeli fel lassan rám a tekintetét, ökölbe szorulnak a kezei.
- A csata angyala. A hadvezér. A Mennyei herceg! - köpi felém a jelzőket megvetően. - A nagy Michael arkangyal! Isten imádott kardja! - közelíteni kezd felém.
- Hát hadd mondjak neked valamit... én is öltem Isten nevében! S amit kaptam, megvetés volt csupán! Mikor azt látta, hogy nem értek egyet Őnagysága "kifürkészhetetlen" útjaival, letaszított, ahogy tette azt más testvérünkkel is. - tekintete izzani kezdett.
- És te... te nem tettél semmit! Csak végrehajtottad az ítéletet. - undor fintora költözött ezen a ponton arcára. - Be akarod végezni? Csak rajta! - tárta szét a karjait.
- De nem fogom megkönnyíteni! - azzal felém lendült. Gyorsan, kíméletlenül, és egyetlen tört pillanat erejéig bánat költözött belém. Annak gondolatára, hogy újabb valakit veszítek el, akit egykoron a testvéremnek tartottam. De nem tétováztam. Sosem teszem. Csak szélesre tárva szárnyaimat lendültem én is és hagytam, hogy az Univerzum felsírjon az ütközetünktől. Sammael nem hazudott, nem fogta vissza magát, de nem tettem én sem, így miközben kíméletlen erővel sújtottunk le egymásra újra és újra, miközben csapásait hárítottam, hogy mindegyik után kétszeres erővel vágjak vissza, eszembe jutott, amint eónokkal ezelőtt a Mennyország is beleremegett egy hasonló csatába. Életem legnehezebb csatájába.
Abba, melyet öcsém ellen kellett vezetnem, s végül saját erőmet fordítanom az ellen, akit oltalmaztam, vehemensen. De nem védhettem meg. Nem tudtam megmenteni. Lucifer megvetése az emberek irányába erősebbnek bizonyult a kettőnk kötelékénél, még úgy is, hogy ami közte, köztem és Gabriel között van, erősebb, mint azt bármely angyal vagy halandó fel tudná fogni. Ám végül e kötelék ellenére intézkednem kellett. Akkor is, ha nem akartam ellene harcolni. A Sárkány ellen, A Kísértő, ki Kígyóként jelent meg az Édenben. Az öcsém, kit el kellett hajítanom. Végignéznem az otthonából való zuhanását. S azóta nem engedek érzelemnek, mióta azt az ítéletet fájdalommal telve hajtottam végre. De meg kellett tenni.
Szólt az Úr, Atyám akarata irányomba, miközben figyelemmel kísértem testvéreim, Lucifer, Gabriel és Raphael oldalán, amint létrejön az emberek által ismert világ. Csodáltuk és őriztük azt, mígnem a Gonosz végül szeretett fivérem lett. S az Úr szavára küzdöttünk. Legyőztem, és alávetettem őt a mélybe. A Pokolba. Utána pedig könyörtelenül sújtott le fegyverem mindarra, ki vele tartott és aki őt követte. Bukottak, démonok egyaránt vesztek oda ellenem és a Mennyek seregei ellen. Biztosítottuk a Föld védelmét, mígnem az meggyengült Sammael és Lilith rituáléja által. S az Úr szava szólott megint, cselekednem kell újra.
Sammael már-már megsemmisülten rogyott térdre. Nem tudta túlszárnyalni az erőmet. Sem Isten akaratát.
- Sajnálom! - szólaltam meg halkan. Bármennyire is el akartam nyomni eme hangot, tudnia kell, hallania, hogy a fájdalmakat nem csak ő élte meg. De mi lényünknél fogva nem engedhetünk a fájdalomnak. Nem engedhetünk semminek, mi elgyengíthet.. mi eltávolíthat Atyánktól.
De szavaim nyomán nevetés tört fel Sammaelből. Még egyszer elrugaszkodott, egykori angyali aurájából eddigre már nem éreztem semmit, ezért szenvtelen arccal mozdultam. Kardom villant, pengéje megállíthatatlanul szelte át a levegőt, hogy egy ponton megállapodva épp az előre nyomuló bukott angyal mellkasát döfje át játszi könnyedséggel, megállítva ezzel a lényt a mozgásban. Ujjaim magabiztosan szorultak rá a markolatra, s erejénél, erőmnél, illetve természetünknél fogva pengéjén fellobbantak a fehér lángok. A Glorious megidézve a Mennyei tüzet, mely egyaránt jár át engem és fegyveremet, véget vet Sammael létezésének, személyében elpusztul a Pokol egyik legerősebbnek számító Nagyobb Démonja.
Én pedig, fivéremmel együtt eltemetve a veszteség érzését, visszatérek a Mennybe.




Szerk.: Egy pár useri hozzáfűznivaló: A történet egy kiragadás a múltból, ezért nem tartalmazza a jelenbéli sztorivonalat Ádám és Éva reinkarnációjáról.
Bár egyazon személyként is szokták őket azonosítani (mint pl. a Lucifer című sorozatban), a kiragadott jelenetben szereplő Sammael alakja nem megegyező Luciferével/a Pokol uralkodójáéval. Ebben a kis részletben a két név (mint ahogy Luciferről a történet folyamán később külön is szó esik) két különböző személyt is takar. Sammael a halált képviselő angyal volt (ezért nevezi magukat Michaellel a párbeszédben "halálhozónak" - a történet Michaelt a Halál Jóságos Angyalaként ábrázolja, Sammaelt pedig a Halál Gonosz Angyalaként, az egyikük ugyanis a Mennyhez segíti a lelkeket, a másik a Pokolra küldi őket), aki bukottá vált (beleszeretett Lilithbe) és démonokat hozott a Földre. A jelenet középpontjában álló "találkozás", csata az első ezredév legelején játszódik, mikor is Isten Sammael után küldi Michaelt, aki megküzd, majd végez vele. De a legfontosabb: Sammael nem Lucifer! (Bár Michael vele is megküzdött az Úrtól való elfordulásakor és ő lökte érte a Pokolba.) Tehát a történet végén sem a Pokol Urát öli meg. ^^
Az in medias res kezdésért bocsánat, de gondoltam, a tűz elemét képviselő arkangyalhoz jól passzolna. - Gino