Rozsdás játszótér

Eltökélten bólintok a lány már-már parancsnak nevezhető kijelentésére, ami igencsak tekintélyparancsoló lenne, ha nem lenne éppen ilyen gyenge állapotban nyomában a halállal. Azonban éppen ez az az eshetőség, ami annyira megijeszt, hogy eszembe sem jut szórakozni vagy akárcsak egy pillanatra is hagyni, hogy lankadjon a figyelmem. Hiszen ha valamilyen hibát vétek, legyen az tudatlanságból vagy bármilyen más októl, elképzelhető, hogy a kezeim alatt kell végignéznem, ahogyan kiszáll belőle az élet, amit pedig sosem bocsátanék meg magamnak, akkor sem, ha nem ismerem.
Sara neve édes dallamként visszhangzik az elmémben annak ellenére, hogy a fájdalmas, szinte nem is hallgató nyöszörgései el kellene, hogy nyomják. Az arcáról lerí a kín, de amilyen jól bírja összeszorított fogakkal meg minden, biztos lehetek benne, hogy már nem először szembesül ilyen fájdalommal. Amikor a lány elereszti a kezemet és elengedi magát, jelezve, hogy kész a mű, megkönnyebbült sóhaj hág utat magának az ajkaim közt, és elnyílt szájjal nézem, ahogyan a nyakán lévő két sebhely fokozatosan szívódik fel, mintha visszahúzódna a bőrébe. Máskor elsütnék egy “baró” megjegyzést, de most csak ámulva nézem, ahogyan ez a rajzolgatást ennyit segített rajta.
Talán az adrenalin teszi, de a dzsekim nélkül sem fázom, és Sarának amúgy is nagyobb szüksége van rá, mint nekem. A lány bár még piheg, kimerültnek tűnik és az álom határán súrlódik, kiküzdi magából a hálás szavakat, melyeket soha nem vártam volna el tőle. Elvégre is ki ne tette volna meg ezt? Persze lehet, hogy egy sima halandó, aki sosem hallott az Árnyékvilágról, fejvesztve menekült volna egy ilyen helyzet elől, de nekem eszem ágában sem volt.
- Én… - nyögöm ki erőtlenül, nem egészen biztosan abban, mit is mondhatnék, amikor a lány kinyitja a szemeit, és karamellszínű szempárját rám szegezi. A levegő is megakad a mellkasomban, ahogyan őt hallgatom.
Anyától tudom, hogy az Árnyvadászok nagyon komolyan veszik az esküiket, és azt, ha tartoznak másnak, hiszen az egész életük egy orosz rulett, bármelyik küldetésen meghalhatnak, így számukra az effajta bizalom rendkívül fontos. Mégis ez az első alkalom, hogy ezt így, szemtől szembe megtapasztalom.
- Nem tartozol semmivel - rázom meg a fejemet, és komolyan is gondolom. Meg amúgy is, mennyi esélye van, hogy megint találkozzunk? - Én csak örülök, hogy segíthettem.
És hogy megbíztál bennem, teszem hozzá gondolatban, de ki nem mondanám hangosan. Helyette inkább térdelésből guggolásba küzdöm magamat, de a lány gyenge alakját mustrálom továbbra is. Nem lenne szívem magára hagyni ilyen állapotában, míg nem tudom, hogy biztonságos helyre került.
- Hazakísérlek - ajánlom fel ellenkezést nem tűrő hangon, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Sara egyébként utál tartozni, főleg egy hozzám hasonló alaknak, és nem akarná növelni a listát, de szó sem lehet, hogy egyedül hagyjam. - Mit gondolsz tudsz járni, ha segítek? - kérdem, mert ezúttal nem akarom az engedélye nélkül a hátamra kapni, mint legutóbb, így amint megkapom a válaszát, a válla alá nyúlok, és segítek neki a lábaira állni. Az egyik karját átvetem a nyakamon, és hagyom, hogy a súlya egy jelentős részét a testemnek támassza, ahogyan sétálunk.
Az út csendes, csak akkor szólalunk meg, amikor útbaigazítást kérek, Sara pedig elirányít. Hogy meggyorsítsuk a dolgot, felszállunk egy szinte üres buszra, de csak a hátsó ajtón, hogy ne legyen túl feltűnő mindkettőnk zilált kinézete és a vér a lány ruháján. Szerencsére megússzuk anélkül, hogy bárki ránk hívná a rendőrséget. Amikor végül megállunk, a lány legalábbis elcsöndesedik, a fejemet a mellettünk lévő épület felé fordítom. Az evilágon túli látvány miatt leesik az állam.
- Ez lenne a… - Londoni Intézet? bukik ki belőlem majdnem, de még időben eszembe jut anyám megjegyzése arról, hogy ezek a helyek a halandók elől rejtve vannak és általában romos épületeknek vagy hasonlóknak látják őket. Mivel nem akarom, hogy Sara megtudja, mi vagyok… vagyis mi nem, mert azzal mindkettőnket bajba sodorhatna ezért a csodálatomat igyekszem gyorsan meghökkenéssé alakítani, és csak remélem, hogy Sara nem látta a szememben a felismerést. Megköszörülöm a torkom. - Ez lenne az?
Kérdem inkább a lányra nézve, készen a búcsúra.

Sara drága 

A külvárosi kápolna félhomályában a tekintetem aggódva fut végig a lány izzadtságtól nedves arcán, mely a fényben éppen úgy csillan, mintha a hold az ujjaival végigsimogatta volna lány vonalait, melyek a láztól vonagló testétől megremegtek, és maga mögött hagyta volna az univerzum tejfehér krémjét. Szemeibe rejtette a mindent elnyelő fekete lyukak szépségét, melyek magával rántottak engem is. Homályosságuk azonban megijeszt, így minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ébren tartsam, és magamra vonjam a figyelmét. Már azt sem tudok mit beszélek, de a lány úgy látszik, érti minden szavamat, mert a válasza helyénvaló, és a kérdésre, ami a nevét illeti, készségesen felel.
- Rendben, Sara, engem Nate-nek hívnak - erőltetek magamra egy könnyed mosolyt, mintha holmi ismerkedős esten lennénk, netán rapidrandi, és azért olyan hadarósak a szavaim, mintha sietnék valahová. A lány neve úgy gördül le a nyelvemről, ahogyan egy klasszikus regény oldalai peregnek az ember ujjai között: sikamlósan, finoman, értékesen.
A kezembe vett szenteltvizes váza épp hogy csak megremeg nem merek vele semmit sem csinálni igazán anélkül, hogy megvárnám a lány utasítását, mert még a végén képes lennék tönkretenni mindent. Ki tudja, mit tehet a szenteltvíz a rúnáival? Mint ahogyan képes lettem volna sima vizet venni neki egy 24-órás boltban.
Amikor megkapom az utasítást, összeszorított fogakkal döntöm meg a vázát, félve várva, hogy mi fog történni. Bár a lány első ránézésre határozottnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mire számítson, a sikoltás, ami kitör belőle hátborzongató. Ahogyan a hangja elcsuklik és a tiszta rettenet kitör belőle, megremegtetve a kápolna kis üvegablakait, libabőrt varázsol a karomra, és nagyot nyelve rohanok a következő adag szenteltvizért. Van egy olyan érzésem, hogy ennél sokkal több kell ahhoz, hogy kimossa belőle a mérget. Ám még ez is sokkal jobb, mint amit kígyóharapásoknál kell csinálni. Ha ki kellene belőle szívnom a vérrel együtt a mérget az nem csak hogy undorító lenne (nem mintha nem csinálnám meg), de valószínűleg mindkettőnknek kellemetlen is, hiszen nem ismerjük egymást elég jól ahhoz, hogy az ajkaim bármilyen kapcsolatba is kerüljenek nyakának puha bőrével. Percek alatt annyira beleszokok a rutinba, hogy csak megyek megtöltöm a vázát, majd öntöm is Sara nyakára, mintha nem lenne holnap, és a sikolyai a kopolyámba verik magukat, onnan visszhangoznak, míg annyira meg nem szokom a nyöszörgését és a fájdalmas nyögéseit, mintha a sajátjaim lennének. Összeszorult torokkal hallgatom, és azt kívánom, bárcsak segíteni tudnék rajta, mármint úgy igazán jobban, de tudom, hogy épp csak ennyit tehetek. Így nem csoda, hogy meglepődök, amikor a lány megragadja a csuklómat. Mivel hosszú ideje ez az első igazán tudatos cselekedete, automatikus megállok, és visszafordulok hozzá. Elkerekedett szemekkel ereszkedem térdre előtte, hogy jobban rálássak, és kiengedem a kezemből a vázát, ahogyan a tekintetem újra végigköveti a vonalait. A lány csapzott és vizes, szinte az egész fölsője átázott a sok szenteltvíztől, de legalább a vér eltűnt a bőréről és sebek tisztának tűnnek, legalábbis külsőleg. Még mindig remeg, de már nem vagyok biztos benne, hogy a hidegtől vagy a láztól.
- Persze - nyelek egyet a lány kérdésére, és az oldalához csatolt eszköz felé nyúlok. Bár anya mesélte, mi ez, és persze hallottam már, hogy mire képes és mire használják ezt az eszközt, de még sosem fogtam a kezemben, és meglep a súlya. Egy másodpercig hagyom a tekintetemet a szépen formázott tollon időzni, majd felpillantok Sara csillagszemeibe. - És most?
Esetlennek és szerencsétlennek érzem, hogy egy félájult, halál torkából szabadult lány segítségét kérem abban, hogy gyakorlatilag megmentsem, de hát én megteszek minden tőlem telhetőt, nem mintha utána tudnék Google-zni, hogy mégis mit kellene ezzel az irónnal kezdenem. Ám valószínűleg erre a lány maga is számított, mert a tenyere meleg, amikor az eszközt fogó kezemre helyezi azt, és parányit remegő mozdulattal a seb fölé igazítja annak hegyét. Csak ekkor veszem észre a sápadt bőrén sorakozó hegeket, melyek testének számtalan felületét betöltik, épp mint ahogyan azokat anyán láttam. Egy pillanatra elbizonytalanít, de ahogyan elkapom a lány tekintetét, és meglátok benne egy átsuhanó érzelmet - talán bizalom lenne? -, veszek egy nagy levegőt és a bőrére nyomom az irónt. A sistergő hangra és az égő bőr illatára nyelek egyet, de mivel Sara csak összeszorított fogakkal tűri az érzést, és a kezemet mintákat rajzolva irányítja, úgy gondolom, nem okozok neki a kelleténél nagyobb fájdalmat. Mégis hosszan kifújom a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam, amikor a lány elereszti a kezemet, én pedig rácsodálkozom a tetoválásként festő formára a nyakán, mely alatt a lyukas bőre szépen lassan elkezd a szemeim láttára összeforrni.
Ekkor kapok csak észbe a lány remegésére emlékezve, és kibújok a dzsekimből, majd óvatosan a lány hátára borítom azt, bár a bőr amivel érintkezem közben inkább forrónak tűnik, mint hidegnek, de épp ugyanez történik láznál is, ezért nem akarok kockáztatni.
- Jól vagy? - kérdezem, és rögtön utána fejbe akarom csapni magamat, mert milyen ostoba kérdés már ez? Mégsem jut jobb eszembe, ahogyan a még mindig ziháló lányt figyelem, és le sem veszem róla a tekintetemet.

Sara drága  

Nem hittem volna, hogy valaha megélem a napot, amikor a lány, aki olyan vagánynak és legyőzhetetlennek tűnt első találkozásunkkor, az eszméletvesztés szélén, lázas izzadtságban fürödve alig kivehetően képes csak szavakat kimondani. Hiába a helyzet iróniája, hogy évek képzése után éppen én találok rá. Én, akit először szimpla, tehetetlen embernek, vagy ahogyan ők oly nagyzolón hívják: mondénnak hitt. Azonban ennek ellenére egy csepp kárörvendés sincs bennem, mert eszem ágában sincs hagyni, hogy meghaljon, ha tehetek valamit, bármit annak érdekében, hogy segítsek rajta. Még a francos Klávét is előkeríteném, ha tudnám, hogy Londonban éppen hol tartózkodnak, pedig az egyet jelentene a lebukásommal és a születésnapomkor várt eldöntendő kérdéssel, amire egyelőre nem akarok gondolni. Egy félájult lánnyal a hátamon semmiképp. Van egy olyan érzésem, hogy időnként nincs is magánál, de mivel a lehelete a nyakamat és fülemet csiklandozza, így legalább tudom, hogy még küzd. Elvégre is egy harcos, nem? Nem adhatja fel egyetlen vámpírharapás miatt.
Már néhány sarokkal a belvároshoz közelebb vagyunk, ám még nem találtam egy 24 órás boltot sem, ami egyre kétségbeesettebbé tesz. Amikor meghallom a lány erőltlen nyögéseit, lassítok, hogy megkönnyítsem a helyzetét, és a fogásomon is javítok. Amint az árnyvadász elpihegi, amit a tudtomra szeretne hozni, erős késztetést arra, hogy fejbe vágjam magamat, és csak azért nem teszem meg, mert mindkét kezem foglalt. Hát persze, hogy nem sima vizet akart! Szenteltvíz, miért is nem gondoltam erre?
- Oké, oké, máris - motyogom szégyenteljesen, amiért ennyire ostoba voltam, és tudattalanul csak közelebb sodortam a véghez. Az egyetlen az, aminek örültem, hogy Isten háza állítólag mindig nyitva tart, tehát elég egyetlen egyet találni, és ha minden jól megy, meg vagyunk mentve. Isten biztosan értékelné a kedvező fordulat. Már ha létezik…
Egy pillanatra megállok, körbenézek a külváros házak kertjei környékén, és a tekintetemmel megkeresem a környék legmagasabb pontját, az ég felé törő templomtornyot, mely fémharangját megcsillan a derengő holdfény. Habozás nélkül annak irányába futok, és amikor meglátom a templom oldalában elhelyezett  formás kis kápolnát, mely ablakában még világít az örökmécses, még gyorsabbra veszem a lépteimet. Szinte megkönnyebbülök, hogy az ajtaját is nyitva találom, magát a helyet pedig üresen, és úgy érzem, a legrosszabbján már túl vagyunk, de nem, közel sem. Igyekszem a lehető legfinomabban, amennyire csak bírom, leültetni a földre, az egyik pad tövébe. Nem bízom abban, hogy a lány ne ájulna le, ha a padra próbálnám meg fektetni, így az a legbiztosabb, ha a földön hagyom. Legalább a kápolna padlója szőnyeggel takart, ám a lány ettől függetlenül remeg, mint a nyársfalevél, pedig a homloka forró, mint a katlan.
Kapkodva felkelek mellőle és a szenteltvizes márványtálhoz sietek. Egy pillanatig eljátszom azzal a gondolattal, hogy kézzel merem ki onnan a vizet, de azzal csak elfecsérelném a folyadékot. Úgyhogy fogom az egyik üres virágvázát az ablakból, és megtöltöm azt a szenteltvízzel, majd sietek is vissza a tudatvesztés határán súrlódó lányhoz.
- Hé… - mozgatom meg finoman a vállát reakciót várva. - Beszélj hozzám! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Felőlem szidhatsz is, csak ne aludj el. Kell a segítséged - hadarom kissé kétségbeesetten, miközben ott térdepelek mellette. igazságtalannak tartom, hogy még homlokához tapadt hajjal, verejtékkel bőrrel, holtsápadtan is szépnek tartom. A gondolataimat azonban nem tudom megállítani akkor sem, ha sokkal sürgősebb dolgunk van.
- Mondd, mit csináljak? Csak öntsem a sebre a szenteltvizet? Vagy bele kell dörzsölni? - kérdezem, mert eszem ágában sincs további fájdalmat okozni neki. Közben finoman egyik kezembe veszem a lány arcát, és miután leteszem a vázát az oldala melle, arrébb fésülöm a haját a vértől tapadós nyakától, mely a gyertyafényes kápolnában ijesztő pirossággal ragyog, és vértől festett ujjakkal újra felveszem a vázát, majd megkeresve az árnyvadász tengermély tekintetét, veszek egy nagy levegőt, és megdöntöm a vázát.

Sara drága  

Valljuk be, hogy a folklór vámpírjairól vajmi keveset tudnak az emberek, mióta olyan elterjedt lett az a bizonyos nyálas, csillogó vámpírhapsis történet. Nem mintha én személy szerint sokat tudnék róla, de azért lehetetlen volt nem hallani róla, és azért mégsem élek egy kő alatt. Az olyan történetek, mint Dracula, Underworld és Odaát már egy icike-picike fokkal közelebb járnak az igazságról, de ezeknek az alkotóknak valószínűleg még mindig nem volt tapasztalata valódi vámpírokkal. Nekem se sok, de azért sok éjszakai járőrözés közepette az ember lát mindenfélét, és például ott volt az a Bloody Mary-t szürcsölgető Havannai vámpír az egyik klubból, aki egy egész estét képes volt végigbeszélni a Marylin Monroe-val való találkozásáról. Szóval igen, ezek alapján nem vagyok kifejezetten otthon, ha a hegyes fogú lényekről van szó. Annyit tudok, hogy léteznek és igen, vannak olyanok, akik megszegve a Törvényt, ártatlan embereket támadnak meg. Azonban még sosem volt dolgom velük, sem vámpírharapással...
Aggodalomtól lüktető mellkassal és adrenalintól lüktető érrel hajolok a lány felé, aki mámoros állapotban homályos tekintettel néz fel rám. Nem úgy fest, mint aki képes lenne bármit is csinálni, még annyit sem, hogy hívja az Árnyvadász-barátait segítségért, ami hihetetlennek tűnik az alapján, amit múltkor láttam. Ugyan nagy volt a szám, de azt még én is kénytelen voltam elismerni, hogy nagyon vagány a csaj. Ahogyan rávetette magát a démonra, és egyetlen támadásból végzett vele, az igazi profizmusra vallott, és ha ennyire kivett az erejéből egy harc, akkor annak nagyon durvának kellett lennie. Vagy ezek a vámpírharapások olyan méregként hatottak, melyekről még eddig nem volt tudomásom.
Az Árnyvadász lány szempillái megrebegnek, mint aki nem tudja nyitva tartani a szemeit, és a száját olyan erőtlenül hagyják el a szavak, hogy közelebb kell hajolnom, hogy kivehessem a lágy mássalhangzók közül a szó értelmét, mire homlokráncolva húzódom hátra.
- Oké, víz, király. Szerzek vizet - bólogatok gondolatban jegyzetelve a teendőim listájára, a legtetejére, hogy mégis mit kellene tennem, ám fel nem tudom fogni, hogy mégis hogyan lehet számára fontosabb a szomjúság, mint a tény, hogy egy nyílt seb ragyog a nyakán, közel az ütőeréhez, ami hevesen pulzál. A lány izzadtságtól nedves homlokára helyezem a kézfejemet, de azt szinte azzal a lendülttel el is rántom. Forró, akár a gyertyaláng, ha megsimogatod. Olyan lázas, mint a halálos betegek, és ettől pánik járja át a testemet. Igaz, hogy nem ismerjük egymást jól, de eszem ágában sincs hagyni, hogy meghaljon.
- De figyelj, nem hagyhatlak itt - mondom gyengéd, megértő hangon, de egy kis siettetéssel a lágy tónusok közt. Felegyenesedek, és a térdeimet leporolva a lány hónalja alá nyúlok, hogy megemeljem. Hála az erőnléti edzéseknek, viszonylag könnyen megy, de ahogyan a lány szinte összecsuklik a karjaimban, rájövök, hogy ez cseppet sem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. - Kapaszkodj belém, gyerünk, ez az.
Segítek a delíriumos állapotú lánynak megkapaszkodnia a nyakamban, majd a hátamra veszem, mint ahogyan a kisgyerekeket szokta az apjuk. A lány fekete bőrnadrágba bújtatott lábait a derekam két oldalán egyensúlyozom, miközben érzem gyenge pihegését a nyakamnál, ami ha nem élet-halál helyzetről lenne, lehet zavarba hozna.
- Hé, ne aludj el! Figyelj rám, a hangomra! Víz… veszek, jó? Csak mondd meg, mi kell a vámpírharapás ellen. Kell, hogy legyen valami - próbálom felkelteni és fenntartani a lány figyelmét, miközben elindulok a belváros irányába abban a reményben, hogy itt a külvárosban is találok előbb-utóbb egy szerencsétlen 24-órás boltot, ahol vehetek neki vizet.

Sara drága  

Ilyen nincs. Ez nem történhet meg. Lehetetlen.
Biztos vagyok benne, hogy statisztikailag kevesebb esély volt erre, minthogy megnyerjem a lottót. Akkor meg hogyan?
Ha hinnék a Sorsban, akkor azt mondanám, hogy szánt szándékkal hozott minket össze újra, de mivel annak a híve vagyok, hogy mi alakítjuk a saját végzetünket, ezért csak a véletlenre tudom fogni a dolgot. Már egy teljes hét eltelt az Árnyvadász-lánnyal való találkozóm óta, és a varrat szépen gyógyult, így fölöslegesnek láttam, hogy továbbra is otthon lógassam a lábamat. Még ha a szaltókat nem is kockáztathatom még meg, mert felszakadhat a seb, bármilyen felületi is legyen, attól még nem akarok kijönni a gyakorlatból. Ezért döntöttem egy átlagos járőrözés mellett, hogy megnézzem, minden rendben van-e az utcákon. Felpattantam a buszra, és leszálltam a legkülső zónában, ahonnan visszafelé sétálva egy régi rock nótát dúdolgatva hangolódtam rá az estére.
A bogarak ciripelése, a hold átsütő, derengő fénye, a meleg nyáridőben kellemes szellő és csend alapján egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármi is felzavarná a helyiek nyugalmát, ami bár gyanús volt, örültem neki. Talán a lány jelezve a szeretett Klávéjának, hogy elkellne több ember az utcára, és a távollétemben is gondoskodtak a biztonságról.
Vagyis majdnem.
Amikor meglátom az összeroskadt alakot a játszótéri ringlispíl tövében meg sem fordul a fejemben, hogy egy részeggel lenne dolgom. Sehol egy üveg, a közelben meg egy kocsma sincs, csak raktárhelyiségek a Temze e külvárosi részének partján. A fekete öltözékű lány beazonosításában a Hold segít, ahogyan közelebb lépek, és a számat önkéntelenül is elhagyja egy meglepett felszisszenés.
- Hé, mi….  Mi történt? - bukik ki belőlem a kérdés azonnal, ahogyan térdre ereszkedem a az eszméletvesztés határán táncoló lány mellé. Elsőre úgy néz ki, mint aki a jelenlétemet sem venné tudomásul, ezért a két kezem közé fogom bársonyos tapintású, de most hideg izzadtságtól nyirkos arcát, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.
- Emlékszel rám? - kérdezem a rebbenő szempilláit figyelve és a rosszulléte okát keresve. A sötét ruhától szinte semmit sem látni, ezért az egyik kezem lejjebb csúsztatom, de már a nyakánál megakadok a nedvesség érzetére. A tenyeremet karmazsinvörösre színező folyadék láttán hirtelen megcsap a vér szaga, és páni félelemmel nyílik tágra a szemem, ahogyan a seb után kutatok, hogy megállapíthassam a komolyságát. - Egy démon volt vagy… - igyekszem szóra bírni a lányt, de abban a pillanatban, ahogyan a hosszú, dús fürtjeit átdobom a másik vállára, a vérrel borított sápadt hattyúnyakán megpillantom a jellegzetes fognyomot.
- Jaj, ne - szakad ki belőlem a kétségbeesés, mert lehet, hogy nem ismerjük egymást, de eszem ágában sincs hagyni, hogy elvérezzen vagy vámpírrá változzon. Hosszú éjszaka áll előttünk, az biztos.

Sara drága