Alapvetően nem vagyunk kedves faj. Hiába szólnak a mesék jóságos tündérekről, a valóságban másképpen léteznek mindezek. A bajkeverés a vérünkben van, a lételemünk, s bár tagadtam, hogy én is a megszokott vonalat képviselném, 190 év után mégis rá kellett jöjjek: semmivel sem vagyok jobb, mint bármelyikünk.
Történt ugyanis, hogy beleszerettem a mondénok világába. Nem volt szándékos, így sikerült. Sose vágytam közéjük, mégis évekre a rabukká váltam, eljátszva azt, hogy egy egyszerű lány vagyok telve a kamaszok minden szertelenségével és világfájdalmával olykor. Iskolába jártam, voltak szüleim akik sokat dolgoztak és sosem értek rá fogadóórákon megjelenni (Bár igaz, egy alkalommal bevontam a játékba egy tündérlovagot, ő lett az apám egy apja-lánya focimeccsen. Mondanom sem kell, hogy mekkora blama volt. Ő még annyit se értett a mondén sportokhoz, mint én magam. De visszakísérve az Udvarba őt igencsak gyümölcsöző módon tudtam megköszönni neki a közreműködést.), s volt egy hamis múltam is. Lenyomozhatatlan, ám mágiával megsegített. Hiszen ugyan már! Ki akarna nyomozni utánam, ha egy kis bűbájjal eltérítem őt?
Eleinte csak játék volt, nem akartam én a mondénektől semmit. Unatkoztam az Udvarban, amióta Hazel királynő lett, hát kikapcsolódni vágytam egy kicsit. Csak akkor kezdődtek el a gondok, amikor túl mélyre merültem a mondénok problémáiban. Súlyosabbnak bizonyultak és nagyobb falatnak, mint amekkorát jó szívvel le akartam volna nyelni és egyébként is ott volt az a srác, akinek nagyon nem kellett volna ott és úgy lennie.
Egyszerűen akartam lelépni. Az álcát magamra kapva nem lett volna nehéz visszatérni az Udvarba és örökre magára hagyni a Columbia High-t és vele együtt az összes „barátomat”. Épp csak arra nem számítottam, hogy meglátja azt, aki az emberen túl vagyok.
Menekülnöm kellett, mert figyelmetlen voltam, mert elpuhultam és mert féltem attól, hogy megvet majd. Könnyedén játszottam el az öngyilkos fiatalt, mind elhitték és mind zokogtak a búcsúüzeneteimet nézve. Nem terveztem, hogy ennyire beléjük mászok, de mégis sikerült viszályt szítanom, s rá kellett döbbenjek, hogy kívülről figyelve őket boldog izgalommal dobolt a szívem, látván szenvedő vívódásukat.
Nem vagyok jó ember, mert nem vagyok ember. De nem vagyok rossz tündér sem, csak átlagos. Még mindig csábít a mondén világ, de már nem merek a közelébe menni. Mert félek attól, hogy egyszer eljönne az ideje annak, hogy magunk közé kívánjam őt is. S azzal bizony ártanék neki.
Tíz éve nem láttam már, nem tudok semmit róla. Tíz éve, hogy inkább ismét Hazel mellett, őt segítve élem a mindennapjaim. Az egykori gyenge csecsemőből erős tündér lett, fizikálisan mindenképp. Lelkileg viszont maradt ugyanaz a gyöngécske kis semmi, ami volt. De ez még változhat, nem igaz? Hiszen még csak a 200-at töltöttem be az idén..