Roman Portingham

„Volt egyszer egy fiatal hölgy, aki rossz útra tévedett és egy farkas áldozatává vált. Balszerencséjére nem halt meg, hanem átalakult, valami teljesen mássá, mint odáig volt. Nem tudta magát kontrollálni, de egy bizonyos Victor Aldertree megpróbált neki segíteni. Azonban ez a hölgy ennél többet akart, szerelmes lett. A többi már csak megtörtént, senki sem tudja hogyan, de teherbe esett. Erről Aldertree semmit sem tudott, mert a hölgy eltitkolta szerelmük gyümölcsét. Félt hogy ha kiderül, elveszíti a férfit. Mindennap úgy ment haza, hogy tudta, a kisfiúnak apára van szüksége, de nem tehet mindent tönkre s rombolhatja le azt a bizonyos kártyavárat. Még a nagy nap előtt – mikor bevallotta volna ezt a 'kis’ titkot – rátámadt Aldertree-re, elborult az agya. A harc során a hölgy meghalt, megölték. A kisfiú egyedül maradt és a vadon nevelte fel. Már korán jelentkeztek rajta anyja vonásai, így a vadon élő farkasok is hamar befogadták és családjaként tekinthetett az állatokra, és otthonaként az erdőre. Azonban a fiú elkezdett cseperedni, már nem akart többé csak egy 'nyamvadt farkas’ lenni. Többre vágyott és ezért kész volt tenni is. Kilépett az erdő életéből és akkor megváltozott az élete gyökeresen. „
Én egy..egy félvér vagyok. De ez az én életem, efelől senki sem dönthet! A szabályokat én diktálom. Nem fogok úgy élni mint az anyukám, aki meghalt mert olyat szeretett akit nem kellett volna. – kijelentésem agresszív, de annál szívfájdítóbb. Sosem lehettem igazán önmagam. Az állatok közt számkivetett voltam, az árnyvadászokhoz eddig nem fordulhattam. Mondénnak sem voltam jó és az életem a feje tetejére állt. De úgy érzem, ha nagyon akarom, akkor rendbe jöhet. Hiszen van egy házam, egy saját házam. Vannak barátaim és ellenségeim, mint minden átlagos diáknak. Az egyetlen bökkenő az minden hónapban a Telihold. Hiába nem vagyok teljes mértékben vérfarkas, a Hold rabja vagyok.

Egy nyilvános wc-ben vagyok, éppen ellenfelemet püfölöm. Hogy mi a bűne? Csupán nála gyengébbeket molesztált és ez nekem pont elég is volt, hogy ne legyen több vagy éppen nyomósabb ok a szétverésére. Nyugtázom magamban szép lassan, hogy a szája szélén folyik le vére, mely az öklömnek köszönhető. Már egy jókora monokli is ott éktelenkedik a szeménél, ami csak nőni és nőni fog idővel. Elvesztettem a fejemet és nem tudok arra koncentrálni, hogy csak móresre tanítsam. Őszintén? Meg akarom ölni, a vérét akarom a kezemhez tapadva látni és érezni a bosszút. Végre úgy élni ahogy azt senki nem várta volna el előttem. Azonban meggyengülök, hirtelen nyílik az ajtó és még csak nem is igazán tudom észlelni. Nem állok le a férfi verésével, közel sem zavartatom magamat, hogy ki vagy egyáltalán milyen nemű illető tette be a lábét és voltaképpen bámul ahogy szétverem az előttem állót. Az illető megkapaszkodik, de én felrángatom a ruhájánál fogva. Rámordulok és eltaszítom, nem figyelem merre, csak lökök rajta egy erőset.