Eltudnék jutni taxival is a kollégiumig, de valamivel kényelmesebb dolog volna, ha elvinne épp ezért túlzottan sokáig nem akadékoskodtam. És bár amiket mondott leginkább azt hiheti, hogy Ő egy alapjáraton rossz ember. Mintha egy verekedésből vagy egy véletlen balesetből meg lehetne ítélni valakit. Én még mindig úgy gondolom, hogy bár Ő okozta a bajt akkor is megtehette volna, hogy ott hagy, de nem tette, azonnal segítséget nyújtott és talán ennek köszönhető, hogy még mindig itt vagyok. Kicsit megmosolyogtat ahogy kicipel a kocsiig. El is pirulok a figyelő tekintetektől övezve, de végül elérünk az autójáig. Odabent a kocsiban kellemes idő fogad minket, aminek örülök, mert bár nem mondtam, de nagyon fáztam. A kórházak valamiért hűvösebbek vagy csak egyszerűen annyira irtózom azoktól a zöldes fehéres falaktól, hogy már mindent beleképzelek a dologba. Vártam, hogy elinduljunk, felé pillantottam és akkor olyan dolog történt amire végképp nem számítottam volna soha. Azt nem mondhatom, hogy nem tetszett volna az elképzelés, na, de hogy megtörténjen. Megcsókolt, futó, gyors csók volt, semmi tapintat sem ismerkedés, egyszerű csók volt, aminek túl hamar véget vetett. Megérintettem az ajkamat és hitetlenkedő pillantást vetettem rá. De ő még csak rám se nézett csak elindította a kocsit és elindultunk. A gondolataimba merülve bámultam ki az ablakom. Mégis mi volt ez az egész? És miért vetett véget neki olyan hamar? Igen, ha már így alakult legalább ne ért véget volna olyan hamar, már ennyiből és megtudhattam, hogy remekül csókol, szinte kitörölte azoknak a csókoknak az emlékét is amiket ezelőtt kaptam. Pedig szinte csak hozzám érintette az ajkait. Milyen lehet, ha valódi, igazi csókot ad? Megborzongtam. -Hogy hogy? Akkor mégis hová viszel? - néztem rá ismét és a tekintetem több kérdést is lövellt felé. De nem is nagyon számítok válaszra, már észre vettem, hogy a szótlanság oszlopos elnöke. Imád nem válaszolni a kérdésekre és nekem ezzel kell beérnem. Nem sokára megállunk egy családi ház előtt. Békességet áraszt így látszatra. -Nos és hová is érkeztünk meg pontosan? - kérdezem miközben elfogadom a felém nyújtott kezet és belehelyezem a tenyerem az Övébe. Kiszállok én is az autóból és jobban megnézem magamnak a környezetem. Szép, csendes, nyugodt. - Itt laksz? - kérdezem, mert ha éppen nem ez a helyzet akkor valószínűleg itt fog eladni vagy kereskedni a szerveimmel. Haha, micsoda mókamester vagyok.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Nappali ↠ Csüt. Aug. 17, 2017 8:08 pm
wolfy & porcica
Nagyon is rosszul hitte, mikor a gondolata vezérelve szóba hozta a kollégiumot. Majd jó nagy hülye leszek ha odaviszem, mikor a kórházban lenne a helye. Talán azt kéne igen. Az is lehet, hogy el sem kéne vinnem, én különben sem ilyen vagyok. De a fenébe is, bajba jutott és ennek csakis én vagyok az oka. Ez a minimum amit megtehetek, hogy még kedve se legyen abba bele gondolni, miszerint jól állnának-e azok a rusnya narancssárga ruhák vagy a rácsok előttem. Fujj még a gondolatba is beleborzongok, hogy előttem rácsok legyenek..mondjuk Teliholdkor. Biztos hogy bediliznék és hamar a zárt osztályon kötnék ki. Bár ahogy ebbe belegondolok távolinak tűnik, hogy ez a lány rosszat akarjon nekem. Valóban elhiszi, hogy én vagyok a hős megmentője, ami bevallom kicsit még tetszik is. Ami pedig azt illeti Olívia nem tűnik buta lánynak, nem hiszem, hogy azért hisz a hősének, mert buta lenne. Talán a jót akarja valóban mindenben és mindenkiben meglátni. Ami mondjuk bennem elég nehéz lehet, hiszen én minden vagyok csak nem jó ember, még ember sem igazán. De ez mégis tetszik benne, egyszerű és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Beülök a vezetőülésbe, majd behúzva az ajtót pár pillanatra a kormányra helyezem a kezeimet, mintha csupán erőt gyűjtenék ahhoz amit tervezek. Majd az erőgyűjtésemet követően a bal kezemet a hőmérséklet szabályzóra helyezem és ott támasztom meg magamat. Livvie felé hajolok s mikor nem érkezik az arcomba a keze egyből, nem húzom tovább az időt, hanem lesmárolom ahogy azt csak tudom. De inkább csak egy rövid puszinak ígérkezett, hiszen hamar elszakadtam a szájától, meg sem várva, hogy viszonozza-e vagy elhúzódik vagy esetleg képen töröl. Elhelyezkedve az ülésen bekötöm magamat és elfordítom a kocsikulcsot, ami ennek köszönhetően beindul és a meleget kezdi el kibocsátani magából az imént tett kézmozdulatnak köszönhetően. Kiengedem a kéziféket, majd lábaimat a pedálokra helyezve lépek a gázra, aminek köszönhetően felbőg a motor, mint akit bántanak. - Eszem ágában sincs egyedül hagyni egy kollégiumban - Jegyzem meg egy vigyorral az arcomon aminek köszönhetően a fogaim is kivillannak. De nem teli szájas mosoly ez, sokkal inkább egy kacsintós -féle kaján vigyor. – Az autó engedelmeskedve gurul végig egyik utcáról a másikra és így tovább, míg be nem kanyarodok abba az utcába ahol lakom. Ott lelassítok a sarkon, hogy felmérjem a terepet, nincsenek-e kint az éhes oroszlán szomszédjaim, hogy csámcsogjanak a magánéletemről. Mikor senkit nem látok már kint, leparkolok az utca közepe tájékán a bal oldalra, ahol egy viszonylag közepes méretű családi ház ácsorog magányosan. Kiszállva belebizsergek az időbe és megsúrolom a vállaimat melegedést provokálva a testhőmérsékletemnek. Átmegyek a kocsi másik oldalára és kinyitom az ajtót, majd benyújtom a kezemet, hogy megfogjam Livvie-ét. - Megérkeztünk - Halványan elmosolyodok, de nem viszem túlzásba, hamar lekopik arcomról.
-Már hogyne volna? Nem fogok gyalogolni hazáig. Mondom és elkezdek közben öltözködni háttal neki. Kicsit merevek a végtagjaim és fáj minden porcikám, az is, amit be se ütöttem, biztos szolidaritást vállaltak a fejemmel. Míg öltöztem Roman elhagyta a szobát. Először azt gondoltam szimplán itt hagyott, de nem ment volna el köszönés nélkül, nem? Gyanúm be is igazolódott, amint visszaért. És egy új arcát mutatta meg, amitől felnevettem. Nem is tudtam, hogy ennek a morgós medvének van humora is. -Nos a karjaidban kényelmesen utaztam. - mosolygok rá és a szempilláim rebegtetem, hogy aztán ezt az egészet elnevessem. A vigyora meglepően szexis és azt veszem észre, hogy az ajkain felejtettem a tekintetem. Gyorsan elkapom a fejem és a ruhám igazgatásával foglalatoskodom. -A nyakadba is vehetsz, szeretem a magaslati levegőt. - mondom komoly arccal mintha ez az egész komolyan a fejemben lenne. Nehezen bírom ki, hogy ne nevessem el magam, de sikerül megállnom. Amint eltűnik a lappal én nagyon sóhajtok. Nem nézek azokba a kék szemekbe, de nem ám, olyan, mint egy örvény, ijesztő, de szexi. Nagyot sikkantok amikor felkap a karjaiba. -Nem gondoltam ám komolyan, hogy cipelj, tegyél le szépen szőke herceg, mert nem a királylány vagyok hanem a sárkány. - játékosan megütögetem a vállát, de hamar felhagyok vele, mert komolyan gondolta, hogy elvisz. A nővér a recepciós pult mögött a fejét csóválja, de mintha mosolyogna. A kocsi előtt két talpra állok végre. Nem szoktam én hozzá, hogy cipelnek. A kabát a hátamra kerül és mosolyogva köszönöm meg a gesztust, bár nem fáztam, egyelőre. A kocsi kívülről is eszméletlenül nézett ki,d e belülről sem volt semmi. Ámuldozva néztem végig rajta. -Szuper kis BMW. - fordultam felé őszinte mosollyal. Apának is BMW-je van otthon bár egy kicsit lepusztultabb kategória. Mikor megszereztem a jogosítványt vezethettem, bár ritkán, mert az apa szeme fénye, talán még nálam is jobban szereti. -A koli innen pár sarokra van, azt hiszem. A szobatársam nem lesz otthon pár napig, remélem a kulcsom nem hagytam el. - sóhajtok. Érzem ahogy a fejemben dobolnak, nem egy kellemes dolog. Remélem fájdalomcsillapítóm akad.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Nappali ↠ Kedd Aug. 08, 2017 10:14 pm
wolfy & porcica
Nem hagynám, hogy hazamenjen, azt meg pláne nem, hogy taxival. - Szó sincs róla, nincs szükség taxira. - Míg a ruháival bíbelődött, addig visszamentem a mai nap kiinduló pontjához, a Mayfair Clubhoz, ahol a fekete BMW-met parkoltam le. Szerencsével nyugtáztam, hogy nincs betörve az övege és egy horpadás vagy karcolás sincs rajta. Nem a legbiztonságosabb ez a környék, így ez nagy szám. Mire végzett Olívia, a kocsi a kórház előtt állt, mintha mindig is ott lett volna. - Mondtam, hogy hazaviszlek, mit gondoltál, taxival megyünk. Vagy esetleg a karjaimban utaznál? - Bevallom most talán én is humorizáltam egy kicsit és ajkaimat szélesre húztam, úgy vigyorogtam el teljes pofával. Majd még idegesítve egy kacsintást is felé biggyesztettem. - Ha gondolod a kocsiig vihetlek kézbe - Folytattam a szófordulatot, majd komolyra fordítva a szót elvettem az aláírt papírt és elindultam vissza az orvosi szobához. Karommal invitálva Livviet, hogy ne mozduljon. Visszaérve pedig a karjaimba kaptam és horuk kíséretében és elindultam kifelé az ajtón, amit később a lábammal löktem be. Még biccentettem a recepciós felé és távoztam a túlontúl is fertőtlenítő szagtól bűzló helységből. A kocsihoz érve Livviet megállítottam magam előtt és levéve a kabátomat a hátára terítettem egy jókora kirázást követően. - Hűvös van - Jegyeztem meg hozzátéve, majd már nyitottam is a központi zárat és az anyósülést. Míg Olivíára vártam gyorsan végig vizslattam a lábtörlőt és annak közelét, hogy nincs-e telehányva szeméttel. De szerencsémre nem voltam disznó mostanság. A BMW ahogy a Hold és a lámpák fényében megcsillant kísérteties volt, de mégis megadta azt a biztonságot nyújtó személygépkocsi hangulatát. A kényelmes bőr és szövet felületek belül, amelyek vajszínben pompáztak, ezzel is hangsúlyozva a kocsi éjfekete matt színét. Sosem dicsekedtem ezzel a járgánnyal, pedig minden jogom meglett volna. Gyönyörű, az én igaz szerelmem. Az első alkalomadtán megvettem, mikor kaptam egy kis plusz pénzt a szüleimtől, persze akkor még csak a garázsban pihent, de nem rég kigurult helyéről, mikor is letettem a vizsgámat és hivatalosan is megszereztem a jogosítványomat.
Szokásom humorba ölni a dolgokat, mert nem szeretek komor dolgokon gondolkodni, sem így érezni, a humor jó, a hangulat kellemes lesz tőle, már, ha valaki érti a viccet, ha nem, az kínos. Persze tudom, hogy a sérülésem komoly dolog, de nem halálos és feleslegesnek tartom ezt cifrázni. Túlaggódja a dolgot, ami egyrészről nagyon aranyos, másrészről felesleges, mert két lábon fogom elhagyni a kórházat, nem ragadok itt napokra, mert muszáj engem kezelni. Néha kicsit sok vagyok az embereknek, mert alapvetően szeretnek szomorkodni, sajnáltatni magukat vagy keseregni a bajukon, velem ellentétben. Sosem kesergek, mert nincs szükségem erre, a rossz dolgok megtörténnek anélkül is, hogy várnám őket. Inkább igyekszem ezen túllépni. Nem mondhatnám, hogy ez ennyire hivatásszerűen nálam, de miután a nagymamám egy kórházban halt meg, és mindig annyira pozitív volt, igyekszem úgy élni ahogy Ő és tartózkodni a kórházaktól is. -Ugyan, erre semmi szükség, hívok egy taxit vagy találok egy buszt és hazamegyek, így is többet tettél értem, mint mások tettek volna. - mosolygok rá. Bár érzem felesleges vitába szállnom vele. Túlságosan makacs és az a komor fajta, az ilyennek nehezebb vitába szállni, mint egy teknősbékának esélyt adni, hogy nyerjen a derbin. De mire még hozzá fűzhetnék valamit, hogy meggyőzzem semmi szükség, hogy egy koloncot vegyen a nyakába már el is ment orvosért. Hát kényelembe helyezem magam, amíg még megtehetem és várom azokat a papírokat. Már majdnem elalszom mikor visszatér Roman a papírokkal, orvos sehol, érdekes, tehát akár egy végtagok nélküli ember egy golyóval a fejében is bármikor kimehetne? Vicces. -Hmm, köszönöm, hogy segítesz. - mondom és kézbe veszem a papírokat és a tollat. Elég sok mindent ki kell tölteni, amit meg is teszek, de a fejem a végére rendesen fájni kezd. -Ezzel meg is volnánk. - mosolygok, mert ez a szabadulásomat jelzi. - Ha megbocsátasz, felöltözöm valahogy, ha megtennéd utána lekísérsz amíg taxit hívok? Meg sem várom a válaszát, már keresgélem a holmijaimat, amik ugyan néhol vérfoltosak, de nincs más ruhám és most ez is teljesen mindegy. Gyorsan, amennyire csak lehet felöltözöm és indulásra kész vagyok.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Nappali ↠ Kedd Aug. 08, 2017 8:34 pm
wolfy & porcica
Nem tetszik ahogy elviccelgeti, de talán tényleg nem komoly. Talán nekem nem kéne ennyire véresen komolyan vennem. Bár az is tény és való, hogy nem vagyok egy viccelődő típus. Ha hangulatrombolóról van szó, akkor a lista élén tartózkodom. A humorom is szörnyű, a vicceket sem igazán értem. Pontosabban megértem, csak rosszul mutatom ki. Persze ez az ajándékozásnál is megvan. Egyszerűen belül ugrálok az örömtől, kívül meg alig megy egy mosoly. Ez már sokszor okozott gondot, de nem igazán törődöm vele. Ami azt illeti pont letojom, ki mit gondol rólam vagy a viselkedésemről. A köszönet nyilvánítására csupán elmosolyodok, nem is igazán tudom mit kéne mondanom. Vagy hogy ilyenkor mit szokás mondani. Ráadásul az Ő kultúrájával kapcsolatban még ennyire sem vagyok tisztábban. Fogalmam sincs, hogy náluk hogy szokás vagy hogy nem- Igazából az is lehet, hogy kezdettől fogva egy faragatlan bunkónak néz, vagy ami rosszabb, az ellenkezője, hogy bunkó vagyok de ezt nem látja bennem. - Nem, az kizárt! - Nem is értem hogy gondolta, hogy hazamehet saját felelősségre. - Ha annyira el akarsz menni, akkor hazaviszlek, Ott el tudlak látni, bármi van. - Voltaképpen ez az egyetlen ok, ugyanis ha beengedem a házamba, Ő lesz az első ember, méghozzá női személy, aki beteszi a lábait a küszöbömön. Mióta meg van a házam, még a szüleim sem látogattak meg. De míg náluk laktam, addig sem mutattak felém érdeklődést. Úgy őszintén volt kiktől örökölnöm, hogy ekkora f*sz vagyok. Mondhatni, nem estem messze a fámtól, vagy hogy is szokás mondani. Viszont ami fontosabb, nem hagyhatom, hogy aláírja a papírokat és minden szó nélkül hazamenjen, fene se tudja hová. Az is lehet, hogy egy teljesen rossz környéken lakik, vagy haza sem találna. London nem kicsi és a kórházak még véletlen sem esnek közre az otthonoknak. Ami mondjuk a szülő nők szempontjából, vagy a súlyos sérültekéből nem a legelőnyösebb. Leginkább felháborító. Elmentem a bejáratig, hogy a recepción kérdezősködjek és szerencsémre még bent van egy orvos. Egészen pontosan még 11 percig. Az órámra pillantottam és elindultam az orvosi szoba felé, amerre a recepción irányítottak. Nem járok itt sűrűn, ugyanis az egyetem amire járok, más kórházhoz van kötve, így oda szoktunk átjárni gyakorlatra, nem ide. Itt talán egyszer járhattam, mikor 8 évesen felfáztam és a szüleim nem tudták levinni a lázamat. – Elérve a szobához bekopogva invitálom ki az orvost, aki mintha már várt volna, a kezembe is nyomta a papírt, egy biccentés keretében. Gondolom vissza kell adnunk neki, de azért pontosabb utasításokat is adhatott volna egy tollon kívül. Mindegy is. – Visszaérve Olívia-hoz – Mint megtudtam, ez a teljes keresztneve, ami eléggé elárulja, hogy magyar származású – a kezébe nyújtom a papírt és a tollat és visszaülök mellé az ágyra. Meghalnék ha vissza kéne ülnöm arra a szerencsétlen székre. Az valami kínzás, komolyan. És van aki bent alszik a szerettével ezen a kínzószéken...
Kezdőlap
Re: Nappali ↠ Vas. Aug. 20, 2017 2:46 pm
Nagyon is rosszul hitte, mikor a gondolata vezérelve szóba hozta a kollégiumot. Majd jó nagy hülye leszek ha odaviszem, mikor a kórházban lenne a helye. Talán azt kéne igen. Az is lehet, hogy el sem kéne vinnem, én különben sem ilyen vagyok. De a fenébe is, bajba jutott és ennek csakis én vagyok az oka. Ez a minimum amit megtehetek, hogy még kedve se legyen abba bele gondolni, miszerint jól állnának-e azok a rusnya narancssárga ruhák vagy a rácsok előttem. Fujj még a gondolatba is beleborzongok, hogy előttem rácsok legyenek..mondjuk Teliholdkor. Biztos hogy bediliznék és hamar a zárt osztályon kötnék ki. Bár ahogy ebbe belegondolok távolinak tűnik, hogy ez a lány rosszat akarjon nekem. Valóban elhiszi, hogy én vagyok a hős megmentője, ami bevallom kicsit még tetszik is. Ami pedig azt illeti Olívia nem tűnik buta lánynak, nem hiszem, hogy azért hisz a hősének, mert buta lenne. Talán a jót akarja valóban mindenben és mindenkiben meglátni. Ami mondjuk bennem elég nehéz lehet, hiszen én minden vagyok csak nem jó ember, még ember sem igazán. De ez mégis tetszik benne, egyszerű és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. 
Nem tetszik ahogy elviccelgeti, de talán tényleg nem komoly. Talán nekem nem kéne ennyire véresen komolyan vennem. Bár az is tény és való, hogy nem vagyok egy viccelődő típus. Ha hangulatrombolóról van szó, akkor a lista élén tartózkodom. A humorom is szörnyű, a vicceket sem igazán értem. Pontosabban megértem, csak rosszul mutatom ki. Persze ez az ajándékozásnál is megvan. Egyszerűen belül ugrálok az örömtől, kívül meg alig megy egy mosoly. Ez már sokszor okozott gondot, de nem igazán törődöm vele. Ami azt illeti pont letojom, ki mit gondol rólam vagy a viselkedésemről. A köszönet nyilvánítására csupán elmosolyodok, nem is igazán tudom mit kéne mondanom. Vagy hogy ilyenkor mit szokás mondani. Ráadásul az Ő kultúrájával kapcsolatban még ennyire sem vagyok tisztábban. Fogalmam sincs, hogy náluk hogy szokás vagy hogy nem- Igazából az is lehet, hogy kezdettől fogva egy faragatlan bunkónak néz, vagy ami rosszabb, az ellenkezője, hogy bunkó vagyok de ezt nem látja bennem.
