Egy Új Világ hajnala - Lívia&Cosimo

Ilyen a természetem, nem tudok elfordulni azoktól, akik segítségre szorulnak. Nem is akarok megváltozni, mert az a helyes, ha az elesetteken, bajbajutottakon segítünk. Ha az volna a biztonságos, hogy nem teszünk semmit, hát akkor szeretek veszélyesen élni.
-Egyetértek. - bólintok mosolyogva.
Bár tény, ami tény, hogy ezzel nem egyszer kerültem veszélybe, de a ma esti volt a legrosszabb végkimenetel, ami csak történhetett. Vagy nem? Ennél bizarrabb talán már csak nem eshet meg az emberrel. Tanúja voltam egy szörny megölésének, aki előtte még engem akart megölni.
Látom rajta, hogy a nevem meglepődést kelt benne. Nem Ő az egyetlen, akinek fura a nevem. Roman is eleinte úgy nézett rám, mint egy másik bolygóról jött szerzetre. Igen, magyar vagyok és ez erre fele igen kis létszámban előfordult nemzetiség.
Emlékszem, hogy ideérkezésem után nem sokkal egy étteremben voltunk Romannel és rendelnem kellett magamnak desszertet, aminek az lett az eredménye, hogy véletlenül dupla adag libamájat kaptam. Ugyanis a kiejtésem annyira furán csengett, hogy a pincér az egyik desszert nevét összekeverte a libamájjal. A helyzet kínos volt, nem is kicsit.
-Köszönöm! Ösztöndíjat nyertem, egy évig idekint tanulhatok, ami hatalmas lehetőség. - mosolyogtam boldogan. Eleinte féltem ettől az úttól, az ismeretlentől, de hamar átvette a kalandvágy a sok negatív érzést. És ez a hely lenyűgöző, a nyüzsgés, az épületek, a sok újdonság. Merőben más, mint otthon. De persze megvan bennem a honvágy érzése is.
-A mai után szerintem jobb, ha minél többet tudok, mert az ismeretlennél nincs veszélyesebb.
Ezt a régi magyar tanárom mondta. Hogyha ismerjük azt, ami veszélyes felkészülhetünk rá, de ha nem tudjuk mire számítsunk, akkor annál nem létezik veszélyesebb. Igazat kell adnom neki. A mai este végződhetett volna rosszabbul is, csak mert felkészületlen voltam. Igaz, nem tudom, hogy mire számítsak, mit rejt még a város, vagy egyáltalán az egész világ.
-Saját ügy? Nem akarlak faggatni erről, de miféle ügy lehet egy ilyen lénnyel? Ártott neked? - kérdezem kíváncsian.
Közben pedig azon gondolkodom, hogy ugyan kik lehetnek azok, akik ilyen lényeket ölnek. Valamiféle fegyveres különítmény? Esetleg Ők is varázslók? Milyen érdekes.
-Kik azok akik ilyen lényekre vadásznak? - teszem fel az újabb kérdést, mert képtelen vagyok magamban tartani, pedig még az előzőre sem válaszolt.

Kislány koromban hittem a tündérekben, a csóktól királyfivá változó békákban, sárkányokban, lovagokban. Mint minden kislány, én is hittem, hogy van egy mesevilág, ami el van rejtve és csak a nagyon szemfülesek láthatják a titkokat. De ahogy felnőttem úgy vesztek ki belőlem a gyermeteg képzeletek. Most viszont szembesülhettem a gyermeki világgal. Szörnyek és varázslók. Vajon még mit rejt a város szíve? Talán tündérek és sárkányok is vannak? Meseszép nimfák és sötét titkok? Megmentőmre tekintek, a férfi sötétséget sugárzik mégsem érzem magam veszélyben a közelében. Azonban bármi is történt, biztos vagyok benne, hogy ezek után semmi sem lesz ugyanaz, mint eddig volt. Vajon Roman tud bármit is? Nem csodálkoznék rajta, ha tudna, titokzatos fiú és bár ismerem pár hete, még nem mondhatnám, hogy ki is ismertem, a kapcsolatunk túl bonyolult.
-Nem csak magam miatt aggódom, egy ilyen lény mindenkire veszélyes volna. - sóhajtok aggódva. Ha egy volt belőle, akkor van több is. Hogy lehet, hogy mind ez idáig ennyire vak voltam? A világ nem változott csupán én jártam csukott szemmel. Emlékszem valamire gyermekkoromból, alig lehettem négy éves, a szüleim pszichiáterhez járattak, mert azt állítottam, hogy nekem az igazi anyukám egy tündér. Persze mint mondták idővel ki is nőttem a dolgot.
-Úgy éreztem tennem kell valamit, nem sétálhattam csak úgy el. - minden ember azt tette volna, én azonban erre képtelen lettem volna. Ha csak úgy elsétálok akkor nem tudtam volna megbékélni a lelkiismeretemmel.
A mosolyára kissé megnyugszom, talán ostobán viselkedtem, de emberségesen.
-Köszönöm, hogy meggyógyított, hálás vagyok érte. - mosolygok én is. Ha nem segít akkor önerőből valószínűleg nem jutottam volna el megfelelő kezelést szerezni. Romant pedig nem tudtam volna elérni, hiszen a mobilom csődöt mondott.
-Farkas Olívia a nevem, örülök, hogy megismerhetem Cosimo. - elfogadom a felém nyújtott kezet és felállok a piszkos földről. Leporolom a ruhámat és mosolyogva fordulok a férfihez. Az igazság az, hogy roppant kíváncsi lány vagyok.
-Gyakran találkozik ilyen lényekkel? Mégis mik ezek? - érdeklődöm. Ahogy jobban lettem, a kíváncsiságom is visszatér teljes erővel.

Miután végig néztem a szörny haláltusáját, ami bár nem volt véres részletekkel tarkítva azért mély nyomot hagyott bennem. Minden amiben hittem vagy teljesen ellenem fordult, vagy egyszerűen csak annyira bevertem a fejem, hogy azóta is a sikátor kövezetén fekszem kiterülve. Ezt sem tartom kizárt dolognak, mert amilyen szerencsétlen vagyok az utóbbi időben az ilyesmi bármikor megeshet velem. Na de hogy két alkalommal is a fejem verjem be, ehhez azért már tehetségre van szükség jó nagy mákkal megszórva.
-Visszajöhet? - kérdezem, némi félelem vegyül a hangomba bármennyire is igyekszem ezt nem kimutatni miután irdatlan nagy hülyeséget műveltem azzal, hogy csak úgy hős lovagot játszva betévedtem ide.
Örültem volna, ha a válasza annyiban kimerül, hogy "persze, véglegesen megmurdált, sose jön vissza, vége, Capise" vagy bármi. De a bizonytalanságomat csak növelte és az sosem jó.
-Tisztában vagyok vele, nem Ön az egyetlen aki ezzel a jelzővel illet, mindig előbb cselekszem, mint gondolkodom. - vállat rántok, de erre a fejembe éles nyillalást érzek, csodás. Ha megint kórházba kell mennem akkor inkább házilag varrom össze a sebet. Nincs az a pénzmennyiség amiért én újra visszamennék a kórházba.
Szerencsére aznap is mikor először megsérültem viszonylag hamar szabadulhattam, bár nem örültek neki az orvosok. Hát nem is nekik kellett örülni, elég volt nekem, hogy elmehettem.
-Tudom, de segíteni akartam, ami persze nem mentség a hülyeségemre, de ilyenkor nem gondolkodom.
Nos ez velem a probléma, mindenbe előbb beletenyerelek, mint, hogy azt szabad volna és átgondoltam volna. Ami aranyos, meg cuki, de ilyen esetben orbitális nagy hiba és veszély.
Mindig is ilyen voltam, elég nehéz lenne most változtatni magamon. Hát ha az a sorsom, hogy rövid életem legyen, akkor ez van, így jártam.
A kérdésemre nem válaszol, de mormolni kezd és lassan érzem, ahogy a fájdalom enyhül. Gyógyító, na nem a szó legnemesebb értelmében, de gyógyító és segít rajtam. Csodálattal, vegyes meghökkenéssel bámulok rá. Mikor végez megtapogatom a fejem, ahol nem rég még meg voltam sérülve és nyoma sincs a hegnek.
-Bár nem mondta, de kitalálom, maga egy varázsló vagy valami olyasmi, egy gyógyító. - mosolygok rá egy nagy, széles, őszinte mosollyal

Nem vagyok egy harcos alkat és nem is buzog bennem a küzdelem iránti vágy. Persze szeretek olvasni kalandorokról és harcos gladiátorokról, de ezt aligha tudnám magam is megtenni tizennyolc évesen és körülbelül ötven kilóval.
és lehet vakmerő vagyok, de kimondottan bátor nem, ha tudom mi vár rám nem vetem be magam a sikátorba természetesen, de mivel halvány fogalmam sem volt megtettem. Ez a különbség a bátor és vakmerő között, az egyik tudja mi vár rá, a másik nem és úgy cselekszik.
A fejem irdatlanul fáj és majdnem el is nevetem magam. Idejövetelem első estéjén és épp úgy találkoztam Romannel, hogy bevertem a fejem egy mosdókagylóba és a sürgősségire kerültem agyrázkódással és egy szép nagy púppal a fejemen.
Hirtelen cselekszem mikor a lényhez vágom az üveget, amitől felordít, de legalább elveszíti a célpontját egy pillanatra, aminek elégnek kell lennie a férfinak.
A köszönömre csak bólintok felé és a betonon fekve próbálok nyugton maradni, hogy ne akadályozzam a küzdelemben. Ijesztő amit néhány szóval művel és ahogy lángra kap a szörnyeteg majd porrá ég a szemem láttára. A férfi nem egyszerű ember, ezt eddig is sejtettem, de fogalmam sincs mi lehet, egy varázsló, mint Harry Potter? Lehet. De annál sokkal sötétebb, erősebb és veszedelmesebb. Félnem kellene, de egyelőre nem tudok. Hol csodálattal, hol ámuldozva tekintek rá, az erejére.
-Meghalt? Biztosan..? - kérdezem bizonytalanul. Mert az a szörny felülmúlta minden horrorba vetett hitemet.
Felültem ismét a férfi karjába kapaszkodva. A fejem lüktetett, de valahogy semmisnek tűnt a tény mellett, hogy valami olyanba csöppentem bele, ami megváltoztathatja, sőt, meg is fogja változtatni az életem.
-Mi maga? - teszem fel az udvariatlan kérdést, de ezek után valahogy mégis jogosnak érzem, hogy ezzel tisztában legyek. Hogy hogy fogok ezután az este után ezzel a sok mindennel megbirkózni, fogalmam sincs. Az is lehet, hogy hisztériás sokkba esem és kikürtölöm a sárga taxik között rohangálva, hogy szörnyet láttam...Szürreális az egész este és ezután minden amiben hittem fogalmam sincs, hogy igaz-e.

Az összezavarodás enyhe kifejezés arra, amit éreztem. A fejem immár nagyon fájt és ez csak szép lassan jutott el a tudatomig. Az adrenalin segít a fájdalmat nem érezni, de amint az szép lassan kifolyik belőlünk, a fájdalom utat tör magának. A vér a kezeimen a saját vérem, tudom, hogy a fejem megsérült, de felfogni még képtelen vagyok. Ahogy ezt az egész szürreális estét sem tudom. Még is mit gondoltam? Hogy majd egyedül besétálok egy sikátorba Wonder Womant játszani? Igen, pontosan ezt képzeltem, de nem kellett volna, nagyon nem. Ha most itt lenne Roman, akkor...de nincs itt, nem tud segíteni és alapjáraton sem támaszkodhatom rá.
Megpróbáltam felülni, de a fejemben mintha gyors vonat zakatolt volna végig, kellemetlen érzés.
Néztem a férfi és a lény küzdelmét, nem mertem volna fogadni rá ugyan melyikük nyeri a csatát, valahol azért mélyen reménykedtem, hogy a férfi, mivel egyelőre Ő az egyetlen, aki nem akart ezidáig megölni.
A kérdése nem hangzott sem kedvesnek sem szánakozónak, semminek, olyan volt mintha minden érzelem nélkül tenné fel a kérdést.
-Látlak igen...azt hiszem nem vagyok jól.
Minek hazudjak, a vak is látja, hogy remekül elintéztem magam. Nem tudom mekkora lehet a fejsérülésem, de talán nem akkora, hogy azt össze kelljen ölteni. Különben is, amíg magamnál vagyok és a gondolataim sem olyan kuszák, addig nem lehet gond. Kár, hogy nem orvosira járok, mint Roman, talán akkor tudnám, hogy mekkora a kár.
-Talán orvos? - kérdezem, bár hülye kérdés, inkább néz ki egy sámánnak, a varázslataival meg a mormogásával. Bár, nem is tudom, hogy hiszek-e a sámánokban vagy varázslókban. Hagyni szeretném, hogy segítsen rajtam, de van bennem azért egy kis félsz is, hogy talán ártani fog nekem.
Ekkor pillantottam meg a szörnyű lényt, aki a sámán mögött sétált felénk megfontolt, gonosz ábrázattal.
-Vigyázz, ott van mögötted!! - kiabáltam, ahogy a torkomból kifért. Rettentő volt a látvány és nem tudtam most mi lesz.
A lény ugrott egyet egyenesen a férfi felé, hosszú, kampós nyelv lógott ki a száján, mint valami lasszó. Életemben nem láttam még ilyen csúnya lényt, a horrorfilmek meg sem közelítik ezt. Talán csak álmodom?
Segíteni akartam, magam mellett találtam egy nagyobb üvegdarabot, éles volt és volt súlya, megragadtam és a szörny felé dobtam, szerencsére softballoztam pár éve, a karomban van az erő a dobáshoz. Az üveg a lény hasába fúródott amitől olyan hangon üvöltött, hogy összerezzentem, de sikerült eltérítenem a tervétől, egyelőre...

Egy nagyon elcseszett lány vagyok, feltételezhetné bárki, hogy talán nem volt gyerekszobám sem, közlöm volt, de ettől még úgy látszik a hülyeség belém szorult, mint nagyiba a puncsfagyi.  Ez az egész kis magánakció semmire sem jó, igaz nem tudtam volna hívni a rendőrséget, de bizonyára találtam volna valakit, akinek van mobiltelefonja, hiszen ez már az a világ, ahol akinek kajája sincs is mobiltelefonnal lófrál. De nem, én úgy döntöttem elindulok egyedül megváltani a világot és megmenteni egy nőt. Arra számítottam, hogy szembe találom magam egy férfival, nagy ballon köpenyben, fegyverrel, rambó kalappal és napszemüveggel, a földön pedig egy ártatlan nő hever majd. Ennek ellenére a férfi semmiben sem hasonlított a kitalációmhoz.
aztán minden hirtelen felgyorsul, a nő már egy eltorzult kinézetű szörny én pedig nem sokára a betonon koppanok beverve a fejem, rajtam pedig ez a szörny. A sikoly belém fagy és csak meredten bámulom a szörnyet mindaddig, míg le nem repül rólam a férfinak köszönhetően.
Fogalmam sincs mi ez, hogy ezt valóban látom-e vagy csupán csak képzelem, ugyanis a fantáziám kiskorom óta szárnyal egyre magasabbra.
Félelem áramlik belém és remegek. A férfi ismét padlóra küldi az ellenfelét én pedig nem tudom becsukni a szemem, minden egyes mozzanat a fejembe ég. Arra sincs elég lélekjelenlétem, hogy megmozzanjak és futásnak eredjek. A fejemhez érintem a kezem és nedves folyadék színesíti be a kezem. Vér..
-Mi..mi volt az... - utalok itt továbbra is a lényre amiről le sem vettem a pillantásom azóta sem. A remegés alább hagy, de a félelem alattomos lény, tudom, hogy még itt tartózkodik velem és arra vár, hogy újult erővel törjön rám.

Én világéletemben igyekeztem kerülni a bajt. Anyáék igazi mintaszülőnek bizonyultak, de ha csak egyszer is bajba keveredtem volna biztos belerokkantak volna. Túl jól ismerem őket, ők valahogy hisznek a tökéletességben, azt gondolják én is tökéletes vagyok. Pedig nem, tudom, hogy olyan nem létezik. Ha létezne, akkor most nem éppen egy tökéletesen sötét sikátorba tartanék lemerült telefonnal és egy apró kulccsal a zsebemben, ami egy plüss állat megsebzésére is kevés. De a sikoly az rosszat jelent én pedig hogy tudnék azzal a nyugalommal tovább sétálni, hogy talán megakadályozhattam volna valamit rosszat? Még ott az esély, ha gyorsan futok elmenekülhetek és talán az is, aki bajba került. Csak ne lenne bennem sötét félelem.
Beljebb lépek és meglátok két árnyat, egy női alakot és egy határozottan férfi alakot. Megdermedek és egy kuka mögé bújok, hallgatom a szóáradatot, amit a férfi zúdít a nőre és összezavarodom.
A szeráfpenge...annyira furán hangzik, de a maga a szó nyelvemre áll és könnyeden legördül róla. Mindig is érdekeltek a különböző fegyverek, erről azonban még soha nem hallottam.
Az utolsó mondata a férfinak nem tetszik nekem és kilépek az árnyékból. Ott állok a sérült nő és a harcias férfi előtt. Az ötlet, hogy bukkanjak elő a semmiből, addig volt jó terv, míg meg nem valósítottam.
-Nem..nem engedem, hogy bántsa. - mondom remegő hangon, de ettől még magam sem ijedtem meg, nem hogy a férfi.
Ekkor a nő tekintete felém villant, a szemei vörösen világítottak és a következő sikolya inkább volt dühtől átitatott, mint sem félelemtől remegő. Hirtelen megmozdult és már felém tartott, rám vetette magát és a földre taszított. Minden levegő kiszorult a mellkasomból, időm sem volt azon gondolkodni mi történik éppen.
Mindig is annyira naivnak tartottak a barátaim és a világmegváltó nevet ragasztották rám, nem álltak távol a lényegtől, azonban amit ma este tettem, lehet egyrészről az utolsó tettem volt, másrészről az egyik legostobább, amit valaha is cselekedtem.

Még mindig nem sikerült megszoknom a nagyvárosi nyüzsgést, Magyarországon maga Budapest sem ennyire forgalmas és elég nehéz hozzászokni a változáshoz. Bár már megérkeztem egy ideje és kezdem felvenni a ritmust az állandó pörgéssel még akadnak dolgok amikkel nehezen boldogulok. Egyik helyről a másikra nehezen sikerül eljutnom, mert a taxik bár rengetegen vannak és sárgára festik az utakat, szinte mindig mind foglalt. Ez az átka a rengeteg embernek. Az iskola könnyebb, mint elsőre számítottam és barátokra is leltem. A kiejtésemen sikerült csiszolnom és már nem úgy hangzom, mint egy macska akinek ráléptek a farkára. Roman...na igen, Ő az a személy, akivel nem tudom mit kezdeni. A városba érkezésem napján viharos ismerkedésbe kezdtünk, na nem önszántunkból, és azóta is valahogy köze van az életemhez. Több körülötte a titok, mint egy Kokain maffia főnöke körül. Egyszerre félek tőle és szeretek a társaságában lenni.
Most épp a kávéházban dolgozom, ahol sikerült állást találnom, bár ösztöndíjjal vagyok kint, a dolgok nem olcsóak és nem akarom a szüleimet anyagi csődbe juttatni.
Elköszönök zárórakor a munkatársaktól is kilépek a csípős, hideg éjszakába. Nem kimondottan szeretek este a koliig közlekedni, de mivel ezúttal Roman nem ért rá, hogy hazakísérjen magamnak kell megtennem az utat. A sikátorok sötétje és az az émelyítő szag, ami belőlük árad egyszerre rémiszt meg és kelt bennem undort.
Összehúzom magamon a kabátom és sietős léptekkel indulok meg a még nem kihalt útszakaszon. Neon fényekben pompáznak a szórakozóhelyek, táncos klubbok és még pár éjjel is nyitva tartó bolt. New York sohasem alszik, a fények olyanok mintha a napot váltanák. Ha nem lenne annyi félelmetesen kinéző alak ilyenkor az utcákon magam sem félnék ennyire.
Az egyik sötét kis épület mögötti utcácskából egy rövid sikítás hallatszik ki, egy pillanatra megtorpanok, remélve rosszul hallottam, hogy talán csak a szél volt, ami játszott a hallásommal. De újabb sikítás hangzik fel, nem tévedtem. Előkapom a mobilom, hogy tárcsázzam a rendőrséget, de látom lemerült a készülék. Mit tehetne egy magam fajta fiatal lány? Természetesen tesz egy ostoba dolgot, amit meg fog bánni később... elindultam, hogy magam nézzek utána a dolognak. Bátor és botor tett egyben.