A Mágus és a Tündérkisasszony - Hazel&Cosimo

     

Wester nem a legbölcsebb boszorkánymester, ha csak így itt hagy. Persze, az sem lenne bölcs döntés, ha minden egyes munkájába beavatna, akármennyire is meg szeretném tudni a titkait. Ám sajnálhatja, ha anélkül hagy itt, hogy megkérdezze: Mi okból kerestem fel? Nincs könnyebben kifaggatható nép, mint a tündérek, igaz, kell egy kis gógyi hozzá, de nem lehetetlen, sőt! Wester talán képes lenne rá, főképp ha ennyire különleges és fontos a munkája. Nem is értem miért nem tér ki rá, és miért is ugrik olyan konklúziókba, amelyek nem tükrözik a valóságot. Talán túlságosan is megbízik az ösztöneiben, amelyek talán nem is hazudnak - a királynő még ajánlhat fel szövetséget neki, miután visszamegyek hozzá jelenteni. Nem tudom, mennyire értékesek számára a munkái, mennyire hasznosíthatóak, de ha úgy érzi megéri őket valamilyen formában a tulajdonunkban tudni, akkor kétség nélkül meg kell szereznünk. Erre pedig magam volnék a leginkább képzett tündér, ha én elbukok, akkor nem egy könnyű piskótáról beszélünk - bár a dolog sosem annyira egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Már nem tévesztenek meg a rózsaszín ködben csillogó pónilovak, mert tudom, ezek mind-mind szürke ködben vágtázó vadlovak - a felismerésükhöz tapasztalat kell.
Természetesen nem akarok vesztesen távozni ebből az összetűzésből, bár úgy tűnik, ez elkerülhetetlen. A boszorkánymester oldalát nem fúrja a kíváncsiság, még annyira se, hogy találkozónk valódi céljára és kiindulására fényt derítsen, pedig ebben reménykedtem, erre építettem a taktikámat. Nem akarok kifogásokat keresni - talán túl rámenős voltam, talán túl magabiztos, de maga a  szituáció, a körülmények sem könnyítették meg a dolgomat, az az igazság. Át kellett volna hidalnom a nehézségeket, s ezt csúnyán elmulasztottam, nem tagadom. Nem akarom magam mentegetni, nem kenyerem. A lényeg, hogy majdnem üres kézzel távozom, vagyis inkább hagyom, hogy Wester hagyjon magamra a kávézóban. Legalább úriember módjára állja a teám, bár sosem mondta ki szóban, hogy meghívna. Latinul köszön el, csupán a nyelvet ismerem fel, az értelmét nem tudom megfejteni, így lemondóan meghúzom a vállam. Ilyen ez. Ha most kisétál azon az ajtón, akkor elkeseredetten kell visszakullognom a királynőm színe elé; Ha marad, akkor folytathatom ezt a végere nem érő párharcot, amelyben egyikünk sem szeretne engedni, habár tudjuk, így sosem lesz nyugalmunk.
Az előbbi lehetőséget választja, még látom, ahogyan teste egyre távolabb és távolabb sodródik tőlem.
- Viszlát! - kiáltom utána, hangomat elnyeli a magányom üressége, arcomról lerohad a mosoly, amely eddig képemen időzött.

     

Ha azt hiszi Wester, hogy ebből a beszélgetésből ő távozhat nyertesen, akkor nagyon is téved. Azt hiszi - mint a legtöbb alvilági, akinek ilyen könnyen kiadom magam - tudja, hogy miért jöttem. Mindegyik arra vár, hogy a hátába döfjék a kést, van amelyik tőlem várja a hideg fém csókját, van aki mögém bújna, hogy elkerülje ezt a sorsot. Én csak egy egyszerű kém vagyok - nem szövetséget jöttem köttetni, sem életeket elvenni. Én információért jöttem, és nem adhatok érte cserébe semmit, csupán azt, amit a királynőm üzen, ha egyáltalán tesz ilyet. Ilyen ez a feladat, kikerülni a kérdéseket, de az enyémekre választ kapni. Sokszor végigcsináltam már ezt, és elég kevés hibaszázalékkal távoztam egy-egy küldetés helyszínéről. Vannak nehezebb esetek, amely mind az időkerettől, mind a helyszíntől, mind a célszemélytől válnak nagyobb erőt igénylővé, de ezek valahogy mindig jobban vonzottak. Az egyszerű feladatok már untatnak - Wester pedig minden értelemben különlegesen, kiemelkedően nehéz feladat. Maga a boszorkánymester is megér egy misét, ahogy mondani szokás a mondének körében, de a gyakorlatilag nem létező időintervallum, s maga a környezet sem a legmegfelelőbb - legfőképpen mert nem ismerem a helyet eléggé, nem volt időm felmérni kik vagy mik járnak ide, s legutolsó sorban, a teájuk nem valami finom.
Wester mosolya az arcán eléggé, nos... Irritáló. Persze nem vagyok én ünneprontó, hogy azonnal letöröljem a képéről a vigyorát, de igyekszem szépen lassan elkedvteleníteni. Az őszinteségét értékelem, és örülök neki, hogy nyílt lapokkal játszik, így nekem is megkönnyíti a dolgom, habár így kevesebbet is szórakozhatok - ámbár nincs is sok időm rá, sajnálatos módon. Mondandója nem lep meg, valami ilyesmire vártam, a mosolyára ebből következtettem. Szemeim ravaszkásan csillognak, ahogyan hátradőlök, karjaimat magam előtt összefonom.
- Ó, nem, Mr. Wester, maga félreértett engem. - magyarázom könnyed hanggal. - Nem segítségért jöttem ide. Csak csevegni. - Ha elhiszi, ha nem, gyakorlatilag nem a segítségére vagyok kíváncsi. Nincs semmi konkrét ügy, amiért a királynőnek szüksége lenne a tudására, vagy legalábbis nem osztotta meg velem azt. Egy szóval sem mondta, hogy szövetségesnek szeretné maga mellé a boszorkánymestert - valószínűleg a tudását akarja eladni valakinek, akit méltóbb szövetségesnek talál; Több emberrel, nagyobb hadi erővel. A királynő amúgy sem szokta megosztani a miérteket velünk, ezáltal elmaszkolhatjuk a tevékenységeink valódi célját. Természetesen nem meghalni küld ide minket az uralkodónőnk, szüksége van ránk, jobban, mint bárki másra. Az információnak hatalmas értéke van, s a mi esetünkben az igazság nem ismerésének is. Így a szavak könnyen siklanak ki a fogaim közt, nem hazugságok. - Nem vagyok érdekelt abban, hogy szövetséget kössünk. Maga nem hiszi el, hogy valaki a munkája után érdeklődik, mert szimplán érdekesnek találja? - kérdem kissé felháborodottan, de a mosoly ott bujkál az ajkamon továbbra is.

     

Sokszor mondták már nekem, hogy ha a halál tokából is integetnék vissza nekik, akkor is ravaszkásan mosolyognék. Nevettem, bár sosem hittem, hogy ennyire ostoba lennék, hiszen félem a halálomat. A munkám oroszlánrésze akármennyire is a háttérben zajlik, az a néhány veszélyes beszélgetés, küldetés, mind nagyon rizikós. Óvatosan kell táncolnom, egyensúlyoznom, mit hiszek el, én mit mondok el, mit teszek s mit nem. Mikor vészek el a homályba, mikor jelenek meg. Bárhol el lehet bukni, s annak az ára hihetetlenül magas - az életem. Nem fizethetem meg soha. Nem érek el vele semmit, ha megöletem magam, de a királynő bízik bennem, én vagyok a legjobb kémje. Westerrel nem volt sok időm dolgozni, nem figyelhettem meg a rutinját, hanem azonnal mozgásba kellett lendülnöm, ami – valljuk be – eléggé megnehezíti a dolgom. Mégsem esek kétségben, hiszen biztos vagyok a fölényemben, mindenre tudok valamivel felelni. Eleget gyakoroltam már, nem tegnap kezdtem. Már nem is emlékszem milyen régen volt, hogy nem én voltam a legügyesebb. de szerintem a királynőm sem emlékszik már.
- Maga szerint én véletlenül botlottam magába? Ha engem megöl, jön a következő, s a következő. - reagálom le a kicsinyes fenyegetését, és egyáltalán nem érzem maga feszélyezve. Tudni akarja miért vagyok itt, tudni akarja hogyan találtam meg – mindent. Nem fogja megölni az egyetlent, aki válaszolhatna ezen kérdéseire. Persze azt nem mondtam el, hogy magam is nehezen találtam rá, hetekbe került, míg a nyomára bukkantam, és mivel az idő szorít, nem tudtam tovább követni, kielemezni a szokásait, cselekvéseit. Sajnos a sürgető királynőnek elég nehéz alapos jelentést vinnem ilyen esetekben, így minden eszközt be kell vetnem, hogy valamicska információmorzsához jussak hozzá, mint egy éhező koldusgyermek.
A bő szavak kifejezéstől nevetnem kell, és egy halk kuncogást ki is engedek. Nyers és modortalan ez a boszorkánymester, nem tudja letagadni. Nem is baj, a kendőzetlen igazságra vagyok kíváncsi. A félrebeszéléshez, kitalált történetekhez láthatóan nem ért, ami csak jó hír lehet számomra. Sok „ügyfelem” igyekszik engem átverni, de ő talán meg sem próbálja, értékelendő dolog.
Kissé elfintorodom, hogy a nevemet kérdezi. A név hatalom, s aki tudja a nevemet összeköthet a tevékenységeimmel – habár kevéshez adtam hozzá a háromtagú megnevezésemet. Mégsem szeretem ha az udvaron kívül használják. A mondénok világán nem tudom rajta tartani a szememet, és bármit kezdhetnek az itteniek ezzel a tudással.
- Hazel Sage. - nyögöm ki végül kelletlenül, de a vezetéknevemet nem árulom el neki. Nem kell mindenről tudnia. A második kérdése viszont mulattat, ennyire könnyen kikerülhetőt rég tettek fel nekem. - És egyik sem vagyok. A tündérek nem barátkoznak, nem ellenségeskednek. Avval szövetkeznek, akivel nyernek a háborúban. - mondom, bár jól tudom, nem állunk jelenleg háborúban. Cosimo nem tűnik csatározós típusnak, sőt, igazán falka-tagnak sem, ha szabad így fogalmaznom, szóval egyedül az az opció marad, hogy a háttérbe húzódik mikor a világot elözönli a káosz. Nem hiszem, hogy a figyelem középpontjában szeretne lenni, inkább láthatatlanul tevékenykedni, békében és nyugalomban.
Nem akarom nagyon megzavarni a lelki világát, csak amennyire szükséges.

     

A boszorkánymester karján éktelenkedő kötés felkelti az érdeklődésemet, s tekintetemet odavillantom egy fél pillanat erejéig. Vajon így fedi el a démoni ismertetőjelét, vagy történt vele valami? Mindkettő eshetőség roppant mód kíváncsivá tesz, nem tagadhatom le. A boszorkánymesterekben néha a legérdekesebb a megkülönböztető jelük, a démoni örökségük. Mi magunk is rendelkezünk ilyennel, de ez az agyafúrtságunkban mutatkozik meg leginkább. Kívülről nehéz észrevenni a jeleket, ha ügyesen eltakarjuk. A mondénok sosem jönnének rá. A boszimesterekét már nehezebb eltakarni, az való igaz.
Nem hülye Wester, nem számítottam arra, hogy az lenne. Több száz éves, talán nálam is idősebb, és ilyen hosszú éveken át volt ideje a tapasztalatnak koszként ráragadni a bőrére. Óvatos, elővigyázatos. Ismeri az alvilágiak legtöbb trükkjét, és eligazodik a világban valahogyan - ha nem így lenne, már nem láthatnám az életet a szemében. Ezt a szituációt azonban nem ő uralja, hanem én, nem adom meg neki az örömet, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan szeretné, akármennyire is okosnak hiszi magát. Az emberek irányítani akarnak, még a démoniak is, s ezért mindenüket odaadnák. Jó, talán azt a könyvet azért nem.
- Igen? - kérdezem öntelt mosollyal. - Kire gondol? Vagy mire? - államat a két kezemen pihentetem, úgy nézek a szemeibe a férfinek. Tényleg érdekel, vajon megfejtette-e már a nagy rejtélyt, hogy ki is zaklatja őt "munka" közben. Először ideges, de most már inkább tűnik bosszúsnak, aki mindjárt felrobban. Tökéletes nekem.
Bal kezével felém kap, bár külső szemmel inkább egy gyengéd mozdulatnak tűnik - magam is bevetem néha az érzéki álarc mögé bújtatott trükkös érintéseket - s fülemhez nyúl. Nyilvánvalóvá válhat így számára, hogy tündér vagyok. A fülem hegyes, mint minden tündérnek, félvérnek, s nem húzódom hátrébb, amint megérint. Nem félek tőle.
- Maga pontosan tudja, hogy a tündérek képtelenek blöffölni. - mondom neki elszánt tekintettel, végig az ő eszelős szemeibe nézve. Igaz, a tündérek képtelenek hazudni. Az angyalok tették nyelvünkre ezt az átkot, ők evvel járultak hozzá a fajunk megteremtéséhez. Szerencsére a démonok ajándéka értékesebb volt, mintsem az angyalok átka ellehetetlenítsen minket. Hasznot is húzunk belőle - nem kételkednek a szavunkban mások.
- És egyértelműen azért hagy maga engem életben, Mr. Wester, mert tudni akarja, miért jöttem. - mondom kéjesen. A mosolyom csak szélesedik, de nem lankad, tudom, hogy nem ölne meg nyilvánosan. Tudom, hogy tudni akarja, miért küldtek engem rá. Ha én meghalok, hát jön más, egy erőszakos hadsereg, akik nem a leggyengédebb módon vennék el tőle az átkozott könyvét.

     

Hamar rájöttem, hogy a rámenőseket az emberek nagyon nem szeretik. Frusztráltak lesznek az erőszakosságtól, a nyomulástól, s abból, hogy nem értenek a szép szóból. A frusztráció pedig figyelmetlenséghez vezet, amit én szépen és egyszerűen ki tudok használni. Csodálkozom, hogy a mester még nem jött rá, hogy tündér vagyok, vagy ha rá is jött, nem osztotta meg velem ezt az észrevételét. Igaz, füleimet elfedi a hosszú, selymesen aláhulló hajzuhatagom, de a boszorkánymesterek mellett egyedül mi rendelkezünk mágiával - bár leginkább tárgyak megbűvölésére, magunk álcázására használjuk eme erőt. Jó magam növények gondozására is, felélesztésére is, bár ez mellékes információ. A virágok iránti páratlan szenvedélyemmel nem megyek most semmire.
Az előnyömre válik, hogy nem is sejti, talán a tündérek meg akarják szerezni a birtokában lévő információkat. Nem gondolnám, hogy óvatlan lenne alapjáraton, ám ha valaki sejti, hogy keresik, üldözik őt, akkor nagyobb hangsúlyt fektet a titkolózásra, a biztonságra. Én magam élvezem az ilyesféle játszmákat, a manipulálást, a bizalom megszerzését, a kedvenc hobbijaim közé tartozik. Öröm feltörni egy kemény diót, és látni, hogyan roppan össze az olajos bele.
Gyermeteg kioktatására nem reagálok, csak bólintok egy nagyot, hogy értem én, hogy nem szeretne itt tudni engem ő, de ő meg értse meg, hogy nem fogok innen távozni egyhamar. Akár még meg is ismerhetnénk egymást, cseveghetnénk egy keveset, hogy kellemesebben repüljön az idő.
A pincérnő mosolygva felveszi a rendelésemet, és magunkra is hagy. Szóval egy név - álnév vagy sem - már meg van, lehet ezzel tudok majd valamit kezdeni. Minden felhasználható információra szükségem lehet.
- Mr. Wester... - bájosan elmosolyodom a kérdésére. Egy tündér csak az igazságot mondhatja, legalábbis amit ő annak hisz, így arcomra kiül a fölényesség halovány mimikája is. - A valóság az, hogy valóban a tevékenységei érdekelnek engem. - búgom, s csalódottan tekintek arra a helyre, ahol az előbb még a könyv pihent. Megértem, hogy óvni próbálja a benne lévő sorokat, de azért hagyhatta volna, hadd levegőzzön még egy kicsit a kötet.
A pincérnő ki is hozza a teámat, amibe hálásan belekortyolok. - Érdekelnek a különleges könyvek. Tudja, a régiségek lenyűgöznek engem. A misztikus nyelven íródott könyvek, pergamenek, a csodálatos kastélyok, a régi illemszokások. - hangom halk, mintha egy súlyos titkot fednék fel előtte.

     

Nem illetődöm meg a férfi cinikus modortalanságán. Magam is gyanakvóan fogadnám a kíváncsiskodó alakokat. Ráadásul éltem már eleget, hogy ráébredjek, a sértődöttségnél nincsen feleslegesebb és borzalmasabb érzés. Időpazarlás az egész. A csípős megjegyzések nem érik meg eme könnyelmű pazarlását az időmnek, így fel sem veszem, a bájos mosoly az arcomon élesebbé válik, de semmi több. Leülök a székre, akármennyire is ellenkezik. - Valóban, eléggé foghíjas ez a hely. - nézek körül az elszórt kis csoportokban ülő mondénok között, de pár pillanat múlva tekintetem az asztalra fektetett, csukott könyvre szegeződik. Gyönyörűnek és ősinek tűnik, szinte érzem, mekkora erő árad belőle. - Magának igazán különleges családja lehet. - merengek. A királynő nem tett említést a származásáról, úgy vélem, ő maga se tudja melyik démon nemzhette ezt a mestert. Talán a mester is tudatlan ebben a kérdésben. Nem mindenki találkozhat a démoni szülőjével. Mindenesetre hatalmas lehetett, hiszen a királynő szerint erős boszorkánymesterrel ülök most szemben. Kinézetre nem tűnik legyőzhetetlennek, leginkább egy ijesztő, pszichopata mondénnak tűnik, amelyik csendes, a társadalom többi tagja lábtörlőnek használja, ám éjszaka ő az úr - ő választja meg ki élhet s kinek kell távoznia az élők sorából.
Persze nem vagyok ostoba, s nem a külleméről ítélem őt meg. Gyakorlott vagyok, így nem játszom a saját életemmel. Nem most akarom itt hagyni az udvart.
- Ő, ne haragudjon, nem terveztem megzavarni Önt. Egészen érdekesnek tűnik a munkája, régiségekkel foglalkozik? - kérdésemet rázúdítom, szemeim a könyv borítóját vizsgálgatják. Megvárom a válaszát, s magunkhoz intem a szőke, szeleburdinak tűnő pincérnőt. - Egy jeges teát kérnék. Ön esetleg valamit, Mr. ...? - várakozóan tekintek az arcára. Talán nem lesz annyira modortalan mások jelenlétében, vagy legalább kicsikarhatom belőle a nevét, vagy legalábbis amit használ. Fontos tudni a célpontjaim álneveit.

     

Egy a sok küldetésem közül. Odamegyek, beszélgetek, barátkozom. Nem is igazán tulajdonítottam neki nagy jelentőséget; egészen egyszerűnek hangzott, midőn királynőm megosztotta velem ezt tervet. Persze, mint minden küldetésben, ebben is volt valami pikáns különlegesség - egy boszorkánymester, aki ritka varázsigék tulajdonában áll. Természetesen a legjobb kém kapta a megbízatást, aki magam volnék, így hamar kideríthetem e warlock motivációit, akár még a varázsigéit is. Népünk megveti a boszorkánymestereket, s ez valószínűleg kölcsönös, de néhányuk egészen kivételes képességekkel rendelkezik, melyeknek hatalmas hasznát vehetjük. Akár más mestereknek eladni a tudásunk, akár magunk kovácsolni belőle előnyt, a tudással hátrányt még nem szereztünk, így meg kell próbálnunk. Előrehaladásunkhoz meg kell teremteni a legmegfelelőbb feltételeket, és nem szabad egy lábon állnunk. A mi fajunknak kell uralni a helyzeteket, megválasztani a szövetségest, az ellenséget, a nyertest, s a vesztest minden háborúban. Én játszom a szerepem, engedelmeskedem a parancsoknak, evvel járulok hozzá a sikerünkhöz, más erőszakkal, harccal, fegyverekkel éri el ugyanezt. Én nem kételkedem, bízom a vezetőnk bölcsességében, más néha kételkedik, de sosem hátrálunk meg, ó, nem ám! Végül mindig az Ő szava győz. Ha a királynőnk nem tartotta feleslegesnek ennek a férfinak az ellenőrzését, nem küldött volna engem ide. Egy tőle távoli asztalnál ülök éppen, körülöttünk forognak a mondénok, jönnek-mennek, mintha semmi gondjuk nem lenne. Szánni valóak, ám nem miattuk vagyok most itt, tekintetemet mindvégig a férfin tartom. Kimerültnek tűnik, mint aki az idők kezdete óta nem tért volna nyugovóra, s bár csendesen bújja az előtte elterülő lapokat, egy űzött vadhoz hasonlítanám; egy rebbenés, s már menekül is. Nem akarok én magam lenni a rebbenés, de le kell őt szólítanom, haladnom kell, szorít az idő.
Elhessegetem a pincérnőt, aki harmadjára jönne ide felém, s lassan felemelkedem a székemről. Odalépdelek a férfi asztalához, s megállapítom magamban, közelebbről még nyúzottabbnak tűnik. Nem baj, a fáradtság az éberség hiányát jelzi, amelyet remekül ki tudok használni. Hangtalanul megsimítom az asztalt, amelynél ül, majd közelebb hajolok a boszorkánymesterhez.
- Szabad ez a hely? - kérdem lágyan, miközben bájosan mosolygok rá, s ha az asztalnál nincs még egy üres szék, a legközelebbitől odahúzok egyet. - Tudja, felkeltette az érdeklődésemet az olvasmánya. Olyan... Különlegesnek tűnik. - magyarázom, tekintetemet végig a lapokon tartva, melyeknek tartalma - egyelőre - titok előttem. Homály fedi, ahogyan ennek a kimerült férfinek az elméjét is, így talán könnyű lesz beférkőznöm oda.