Cerviel irodája

726

A megjegyzésére csak felhorkantok. Mi az hogy kifogás mindig van? Nevetséges! Még akkor is ha igaz! Tény, hogy lehetne ez kifogás, de jelen esetben pont nem az volt. Igaz, Lia semmi fontossal nem zaklat csak éppen unaloműzésként küldhette az üzenetet, abban is csak annyi állt hogy ugyan kényszeresen kapcsolgatja a tv csatornákat de ne aggódjak, nem szökik el és maradjak nyugodtan, ameddig csak úgy érzem szükséges. Azért vicces hogy még e mögött is könnyen kiérezhető mennyire magányos és mennyire igényli a társaságomat. Elhitethetném magammal hogy tényleg csak az enyém kellene neki, de attól tartok ez fatális ostobaság lenne a részemről. Amúgy is, a naivitás valahol az ókor elején kiveszett már belőlem. Habár... tény, ami tény, néha nagyon is jó ostoba illúziókba ringatnia magát az embernek. Hát még az angyalnak!
Igazság szerint ez is amolyan aprócska mellékvágány, ami vicces. Akárcsak a porcelán gyűjtés. Bárhogy is nézem, Ceriről nem tudnám azt feltételezni hogy otthon törölgeti a giccses csecsebecséket. Persze meglehet ettől még hogy súlyos tévedésben élek, de inkább képzelek mellé és köré valami otthon tiszta helyet. Akár a kocka modern stílust... de kellően kuckósan összevegyítve.
- Otthon kinek nincsenek vackai?
Halkan nevetek fel vele együtt. Ritka pillanat. Szinte sosem kerültünk eddig még egy hullámhosszra. Nem tudom miért is van ez, meglehet az a fajta különös kényszeredett érzelemvilág, amit ő teremt maga körül... Mondénok esetében ritka ez, hogy ennyire intezív aurát érezzek. Persze Cornelia ott is más volt, de ő nem is az egyszerű kategória. Tudom, hogy nem lehetetlen ez sem, akadnak kivételek, mert mindig ők erősítik meg az általános szabályokat.
Nem gondoltam volna hogy felveszi a labdát és élből visszakérdez a szemtelenül pimasz kérdésemre. Hozzászoktam hogy elvörösödő legyintgetésekkel elintézik a szavaimat, pláne azért mert a nők többsége szinte sosem vagy egyáltalán nem az a fajta, aki kezdeményezzen, esetleg belemenjen. Az hogy Ceri visszakontrázik rögvest érdeklődést von magára. Kihívóan csillanna meg a tekintetem ha éppen abban a helyzetben lennék, aki megengedheti magának a dolgot. Ám, minekután most még az angyali kötelességeim is alaposan bekavarnak nemhogy az emberi létsík problémái így esélytelennek tartom a dolgot. Pláne úgy hogy a munkahely az... hát... jobb ha munkahely marad. Mert még ha egy titkárnő lenne, aki kirúgható és pótolható, hát még csak-csak. Honnan a büdös fenéből akasztok le egy másik területi igazgatót? Pláne huszonnégy órán belül? Ráadásul egy ennyire elhivatottat aki ha kell a telefonjával kel meg fekszik. Jó, szó mi szó, kellő mennyiségű gázsi mellett (mint amit ő maga is kap) biztos bevállalná valaki, már csak a presztízs miatt is. De nincs kedvem keresgélni vagy Pete-el veszekedni ilyenek miatt. Azt meg pláne nem akarom, hogy ebből rendszer legyen. És amúgy is... lássuk be, épp elég Cornelia meg a vele való kusza érzelemvilág. Mert egy dolog hogy nem tanácsos a munkahelyen bármiféle bensőbb kapcsolatot létesíteni (kivéve Sam-et aki az ügyeletes anyámmá lép lassan elő, hisz napjában negyvenszer ellenőriz kb le) na de a védencemmel? Mondhatom hogy öngyilkosság. Még akkor is ha csak egy csók volt... hiába ez még a kimagyarázható kategória...
- Talán valami jó drága kaviárt, ha már így megkérded.
- Hogy mi? - bamba pislogással térek magamhoz és zökkenek vissza a való világba. Oda, ahol Cerviel kislányosan somolygó arca és csillogó tekintete méreget. Kell egy pillanat, hogy rájöjjek, arra válaszolt, amelyet én magam kérdeztem.
- De ha már így rákérdeztél, akkor most egy olaszt ennék szívesen. Remélem tudsz is jó helyet hozzá.
Elfintorodok, miközben a zakómat is felveszem és megigazítom magamon.
- A fránya ízlésedet! Hát... a kaviárt kihagyom, de az olasz jöhet részemről. Már kellően hozzászoktam, mert rendszerint azt főzök.
Hát igen, Cornelia is kellően megszerette az utóbbi napokban (hetekben) miután túl sok választási lehetősége nem maradt. Amúgy meg az olasz az jó. Tartalmas de könnyed és gazdag ízvilággal dolgozik. Igazából tökéletes a nap bármely szakában mert nem igazán megterhelő.
Amint a nő hátat fordít nekem és elindul a lift felé követem. Halkan húzom be magam mögött az iroda ajtaját és követem őt pár lépés lemaradásban.
- Ó ne aggódj! A parkolóban már várnak ránk.
Igaz hogy nem szóltam Taylornak, de ismerve mindig menetkészen vár rám. Már megszokta hogy nincs kifejezetten amolyan napi rutinom, hanem többnyire spontán indulok útnak, mikor a szükség úgy kívánja. Ez a szép ebben az életstílusban. Mindig kihívásokkal teli.
S ahogy kinyílik a liftajtó, érzem hogy egy újabb elé nézek. Igaz az csak pár pillanatig tarthat. Minden esetre a kezemmel intek neki, hogy övé az elsőbbség.

∎ ◣ ◥

702

 

Akarod mondani vetkőzni?
Akarhatnám mondani. Mégis jobbnak látom szó nélkül elhagyni a teremet. Mindössze egy kínos somolygást ejtek meg. Már csak maga a szituáció kellemetlensége is ott nyomaszt nem elég a gondolat, hogy pillanatokon belül olyan esik meg, amit nem kellene látnom.  Szóval jobbnak érzem elhagyni azt a bizonyos süllyedő hajót. Annál is inkább mert minél tovább húzom az időt, annál rosszabb lenne úgy is. Így legalább van egy kevéske időm lenyugodni, átgondolni a dolgokat és nem utolsó sorban átöltözni.
Még így hogy mindeközben megzavarnak is jobb kedvre derülök. Ehhez pedig elég Lia üzenete. Végre az elrablása óta normalizálódni látszik a viszonyunk. Maximálisan elfogadó lett, noha azért a szemtelenkedő vadócságát továbbra is megőrizte. Mondjuk ez csak néha bosszantó (mikor épp nem fogad szót) de alapvetően mulattató. És én egész jól tűröm is, mert valamilyen félig meddig nevetséges oknál fogva tetszik ez a fajta heves jellemvonása. A temperamentuma. Belegondolva hogy ha Michael kapta volna meg... hát megnézném a testvérem arcát, mikor Lia egyszer kétszer beolvas neki csuklás nélkül... Mondjuk az is tény, Mich sokkalta szigorúbban venné a dolgokat. Én sem vagyok a babusgatós elpuhult piskóta fajta de angyaltársam azért a vasszigor mintapéldánya. Nem tudom mondjuk Corneliának ez annak idején mennyire esett le (már hogy velem ezerszer jobban járt) de igazából talán nem is számít. Végre most már elkezdte tényleg felfogni és értékelni a szavaimat és törekvéseimet. Nekem ennyi pedig épp elég.
Mosolyt is csal az arcomra a gondolat és ahogy felidézem magamban őt, a tekintetét, a szavait, az arcvonását, a gesztikulációját. Máris elfog a vágyakozás hogy mindent sutba vágjak és azon nyomban elinduljak haza. Mégis tudom, hogy hagynom kell neki teret akárcsak magamnak. És van, amit jobb még itt megejtenem így biztosan a délutánt is az irodaépület falai közt fogom tölteni.
Miután a titkárnőm nagy sebbel-lobbal elvonul, s én már ezt inkább csak sejtem semmint látok tekintve, hogy már épp a hátam mutatom az ajtónak a mosolyom vigyorrá szélesedik. Valószínű megéri a mondén testet izzasztani a konditeremben ha már így reagálnak rá a nők, noha nem különösebben a hiúság vagy bármi efféle hajt. Mégis csak jobban mutatja magát és veszi ki a részét a címlapokon hogy az egészséges életmód híve vagyok. Kellően ösztönzőnek hathat a mai modern világban. De persze... azért jó az elismerés ezen formája is. Nincs ebben semmi bűnös és én is mindössze kajánul mosolygom meg a szekrénynek a dolgot miközben egyetlen határozottan elegáns mozdulattal akasztom le az inget és az ujjába csúsztatva a kezem kanyarítom magamra.
- Tovább öltözködsz, mint egy nő.
A felkiáltásra hátrasandítok. Már épp a gombokkal babrálok hasközépig elérve, mikor a területi igazgatom úgy dönt, neki is belül tágasabb semmint kívül. Újra mosollyá csitítva arcvonásaimat fordulok felé.
- Bocs, feltartottak. Van egy sürgős projektem, ami nem tűr időnként halasztást.
Mindössze egyetlen pillanatra akadok el a mozdulatsorban, míg felnézek rá aztán lefele pillantva folytatom és már mondanám hogy hát pedig nem vagyok nő mikor megelőzve közbeszúr.
- Mondjuk az irodád olyan, mint egy férfié.
Ekkora már a nyakam utolsó gombjai maradnak amik beengedést kínálnak még a nyakam alsó vonalának ívéhez, de úgy döntök ezzel bár nem babrálok. Inkább rátérek az ingujjra egyikre a másik után.
- Hát még jó! Csúnya is lenne, ha rózsaszín porcelánelefántokkal és egyéb marhaságokkal lenne tele... Habár, a tiéd sincs. Hmmm, meglepő... nő vagy te egyáltalán? - kérdezek vissza zsigeri pimaszsággal. Cerviel sem az a gyűjtögetős mondén öreg hölgy típus, akinek a nyolc macska liheg a nyakába. Igazából furcsállom a megjegyzését, sőt... nem is tudom hova tenni. Én mint nő? Abszurd. És mennyiben is másabb az én irodám mint az övé? Max kevésbé... belakottabb. De hát ez annak a hátránya ha csak ritkán és elvétve kerülök ide, hogy aktívan dolgozzak. A home office előnye hogy legalább csak akkor zaklatnak az emberek (és csakis azok akiket és) amikor én akarom. Szóval ha így nézzük, inkább üresnek mondanám a helységet semmint férfiasnak. Minden iroda egyenhatású semmivel sem több vagy kevesebb. Még a bútorok is azonosak mondhatni. (Kivéve az én székemet de hát az más kérdés).
- Tudod már mit akarsz enni? Akarom mondani mit akarsz rám borítani?
Ezüstkék íriszeimben a jókedv csillan meg miközben az órám kapcsával babrálok pár pillanatig, hogy aztán amint  elkészüljek felkapjam a zakómat, jelezve én is készen állok az indulásra.

∎ ◣ ◥

778

bocsika a késésért    

Nem mintha kötelező lenne lecserélnie. Ez is olyan javaslat és erőterjesztés volt a részemről mint az összes többi. Praktikussági tanácsadás mert... hát igen, lássuk be, nem lenne jó erről, épp erről cikket olvasni. Ahogy az sem lenne célszerű ha szárnyra kapna holmi ostoba pletyka. Sajnos a sajtó ilyen. Pénzéhes. A pénzt pedig a nagy sikersztorik adják. Lehet hogy a tizede nem igaz annak, amit mellé mögé és még köré is körítenek, de ha csak egy morzsa valóságot tartalmaz, máris eladható. A szalagcím, miszerint az Apple Inc igazgatója és területi képviselője összeszűrték a levet aljas rágalmazás lenne. No de hibáztatni lehetne bárkit, amiért azt szűri le az előbb látott jelenetből (a betévedő titkárnő mondjuk csak a példának okáért) hogy több is van köztünk semmint holmi véletlen magassarkús-elgémberedőlábas-kávés történet? Igazán nem, s mégis... erre a részvénytőzsde és a piac olyan karizmatikus hektikussággal vádolna hogy menten megállna Peterben az ütő és a hiszti még tovább is fokozódna semmint az elvárt lenne.
Hát igen... üdv a mondén nyüzsgő való világban!
Hála az mennyekre már kellő rutint szereztem ebben és manapság már a sajtó is tudja, jobb ha elkerül. Ceri pedig... nos ő sosem kavart sok vizet, noha azért biztos lehozott pár kisebb szennylap ezt-azt a szombati vad bulizásairól. Mert ugyan kinek nincsenek olyanjai?
- Valóban nem lett volna szerencsés...
Egyetértésem halk, olyan mint az övé. Az egész egy percre olyannak hat, mintha lenne egy titkunk, mint a sugdolózó tinédzsereknek. Ha így nézzük végül is ez lehet az is. Még akkor is ha valójában... nem is az. Mégis nehéz ellenállni annak hogy ne érezze az ember többnek a dolgokat, mint amik valójában. Pláne úgy hogy Cerviel finom nőiesen karizmatikus parfümjének illata még mindig csiklandozza az orrom. Mondjuk ennyi legalább segít nekem is, mert ahogy ellép tőlem ahogy stabilan újra talajt fog a lába legalább egy kis levegőhöz jutva kitisztul a fejem. Ez épp elég ahhoz hogy tudjam, jobb ha indulok is. Félő ha tovább maradok, akkor esetleg tényleg ránk találnak, esélyesen úgy hogy félreérthető tényleg.
Ujjaim már a kilincsre simulnak és szelíden dobolnak rajta, mikor a nő felém fordulva felragyogó arccal közli a jó hírt: van esély hogy az ebédet megússzuk élve. És pletykamentesen.
- Remek! Akkor magadra is hagylak hogy... öhm... szóval... - hát hogy átöltözzön, de valami oknál fogva ezt túl nem ide illőnek érzem kinyögni. - ... szóval nemsokára!
És ezzel búcsúzom. Szar búcsúzás de hát csak úgyis átmeneti. Mert tényleg maximum tíz perces technikai szünetről beszélhetünk nem? Hát de. Így amint kilépek az ajtaján és behúzom magam után enyhe nyomasztó rossz érzéssel indulok el az irodám felé. Lépteim hosszúra nyúlnak, sietősek. Nem szeretném ha meglátna bárki is és kérdésekkel bombázna. Elsősorban az ingem felől. Mondhatom azt hogy szabály szerint menekülök a saját irodámba, de az kellően elcsépelt lenne arról nem beszélve hogy azért ennyire gyávának nem akarom feltüntetni magam. Minden esetre rögvest kissé megnyugszom mikor sikerül elérnem a saját területem, és magamra zárva az ajtót egyetlen mély sóhaj szakad fel belőlem. Épp ekkor szólal meg a telefon is amit nyomba kihalászok a zsebemből. Lia üzenetére mosoly jelenik meg arcomon és gyors választ pötyögök be értékes perceket rabolva ezzel magamtól. Mikor elküldöm az üzenetet egy pillanatig még nézem azt a laza negyven e-mail iconját, ami csak az elmúlt fél órában érte utol a postafiókom, de úgy döntök megvár ez délután. Így hát a billentyűzárat rányomom a telefonra és ledobom az asztalra. Nekiállok helyette a zakóm után az ingem levenni. A gombok gyors megadásra késztetik magukat, egyik a másik után. A szekrényt kinyitva, ami pont az ajtóval szemben helyezkedik el, vállfák sokasága tarkítja belülről, kikapok egy inget és kiakasztom. Hanyag mozdulattal veszem le magamról az immár hasznavehetetlen darabot és egyetlen laza mozdulattal gyűröm kupaccá hogy aztán egy széles ívelt modulattal vágjam be az íróasztal melletti kukába az egészet úgy, ahogy van. Csak azzal nem számolok hogy ekkor nyílik az ajtó és lép be Sam, aki a látványomtól döbbenten pislogni bír csak. Hirtelen nem is tudom mi baja, aztán lassan leesik hogy hát igen, nem sokszor és nem rendszeres hogy engem (épp engem!) látnak félmeztelenül.
- Oh, Sam... történt egy kis baleset... a kávéval - bökök fejemmel a földön heverő gyűrődött ruhakupacra. - ...de ura vagyok a helyzetnek és már orvoslom a problémát!
Villantok egy féloldalas mosolyt, amire ő zavartan bólogat és kihátrál nagy kerek szemeket meregetve. Erre viszont már én nem figyelek, mivel inkább igyekszem behozni a lemaradásom. Ugyanis fél szemmel látom hogy Cerviel már kint áll és rám vár. Leakasztva az inget halál nyugalommal kezdem el felvenni épp csak azt nem sejthetem hogy ő Sam takarásából kilépve és engem jól megbámulva észreveheti azt, ami a mondénok számára láthatatlan. A két ívesen futó heget a lapockáim vonalában. Az egyetlen igazán árulkodó jelet arról, ki is vagyok. Igazából.

∎ ◣ ◥

606

Nem annak köszönhető amit én gondolok? Hát honnan veszi hogy mire is gondolok? Ennyire csak nem vagyok átlátszó. Vagy mégis? Elgondolkodtató pillanat ez. Hisz sok mindent felvet. Ám kirekeszt maga a tényközlés, hogy utánajár a dolgoknak. Jó, az jó. Nagyon jó.
Így hát szinte nyugodtan, teljesen s totálisan nem várt pillanatomban ér, hogy konkrétan rám esik. És persze ez az egész helyzet nevetséges, amit most mi itt kettecskén összehoztunk. Egyrészt ezt az amatőr bakit ritkán követem el mostanság, hogy ennyire nem figyelek oda a környezetemre. Nem mintha mentségként szolgálna, de tény és való hogy az elmém nagyobb gondokkal van leterhelve, mint hogy azt lessem, hogy a velem egy szobába lévő mennyire is instabil a saját két manökenhosszúságú lábain. De ritkán is esik meg, hogy ne angyali mivoltom legyen a porond. Mondjuk így kellően hatásos a dolog, a vezérigazgatói szerep, szó mi szó. S ahogy tanácsos ötletem, ami elég nyilvánvaló, helyeslésre talál nála, úgy döntök hogy akkor ideje a tettek mezejére lépni. Végtére is nem ülhetünk itt egész nap és amúgy sem tanácsos sokáig így maradnunk. Hisz bármikor benyithat bárki és... ez félreérthető szituáció. Kellemetlenül félreérthető. Ezüstkék íriszeim az ő sötétbarna, már-már feketének ható lélektükreibe kapcsolódnak mikor ujjaim megindulnak. Lassan érnek alább, pedig nem szándékozom semmi nem illendőt végrehajtani. Eleinte úgy tervezem csak simán hagyom, hogy a karjaim ne akadályozzák abban, hogy kikászálódjon az ölemből. Hisz így most az elkapást követő pillanatokban gátló tényezőként óvón ölelik őt körbe, nem túl szorosan de biztonságot adóan. Aztán végül menet közben irányt vált a jobbom, mert rájövök, lehet mégiscsak célravezetőbb, ha segítek. S talán itt a baj, mert érezhetően félreérti a szituációt és a jó szándékomat. Nem mintha ezért hibáztatni lehetne. Legalábbis a szétnyíló ajkai látványát nem igazán tudja a figyelmem elkerülni, ahogy a rajta kiszökő levegőt sem, ami gyengéden cirógat meg. S ez csakis ezért jöhet létre. Szinte biztos vagyok benne. Mintha meglepődne azon, hogy kezem egyetlen másodpercig elidőzik a csípője vonalában majd szelíden tovasiklanak alig érintve őt, követve a feneke íves vonalát, át, egészen a combjához. Igazából nincs ebben semmi, legalábbis részemről. Semmi kétértelmű, semmi pajzán, talán csak kicsit szemtelen. Hisz mindössze csak alá nyúlok a karommal, ilyen formán megtartva őt, a másik kezemmel a hátát támasztva egyetlen váratlan mozdulattal ölbe véve állok fel vele a székből.
- Lehet jobban járunk, ha ma lecseréled a magassarkút ha ennyire instabil vagy.
Vicceskedve engedem le a talajra és szelíden fogom a karját amíg nem stabilizálja magát.
- Minek után együtt eszünk és az ebédemet nem szeretném az öltönyömön látni... hát szóval... Megvárlak az irodámban.
Közlöm némi feszélyezettséggel a hangomban. Remélem nem veszi a tippet sértésnek tőlem. És... hát ez kínos. Baromi kínos. Egyrészt maga a tudat is rossz hogy félreértett. Az irodában mindig igyekszem közvetlen de távolságtartó maradni. Mindössze talán egyszer nem sikerült eddig. Másodszor meg... nekem is át kell öltöznöm. Legalábbis inget cserélnem tutira kell. Újabb szemét. Bahhh! Lia boros esete óta zsinórban ez a második alkalom pár héten belül, hogy valaki aki nem én vagyok, arra késztet hogy megváljak a ruháimtól. És nem épp a legkellemesebb értelemben. Vicces. Vicces és béna. Ez az én formám! Na mindegy...!
Sosem gondoltam volna, hogy ekkora hatást tudok gyakorolni a... folyadékokra. Na nem mintha nem épp a víz lenne az elemem. A Vörös-tenger szétválasztása Mózesnek sem volt nagy durranás nekem, de... hát nem épp azt akarom, hogy saját magamnak okozzak vele galibát.
Pech.
Minden esetre persze túlélhető így nem is kerítek nagyobb feneket a dolognak, mint amennyit szükséges. Inkább csak elengedem Ceri-t mikor már a két lábán áll és ellépek tőle, hogy elinduljak az ajtó felé a folyosó végén lévő ideiglenes igazgatói irodámba, hogy ott nekivetkőzzek az ebédnek és levessem a kávéfoltos ingemet.

∎ ◣ ◥

828

     

- Remek. Akkor ezt meg is beszéltük! - dőlök hátra elégedetten, miután egyetért a jelöltválasztásban sőt, még a háttérkonzultációt is bevállalja önként és dalolva.
S ahogy felveti hogy elintézi az újságírókat szusszantok egyet. Nos, végül is ez sem az ő feladata lenne, de minekután szorosan összefügg az általa kialakult helyzettel... hmm hát miért is ne?
- El tudnád intézni? Vannak ott kapcsolataid?
Szemöldököm ösztönösen siklik feljebb a homlokomon. Ez új keletű információ a számomra. Mert mégis mióta?
- Bele sem merek gondolni hogy milyenek...
Enyhe utalás arra, hogy örülök én ennek, tényleg.... node a Times nehezen megvehető. Hónapok kemény munkája kellett a sajtórészlegnek is mire tető alá tudtak hozni egy elfogadható szerződést velük. Nem olcsó lap, annyi szent! És nem is éri meg az a napi két és fél dollárt, amit beszurkol az olvasóktól....
Szóval szinte a nyakam merem rá tenni, hogy a területi igazgatómnak a kapcsolata kellően bizalmas lehet. És nem szakmai alapon. Esélyesen összefeküdhetett a főszerkesztők egyikével, vagy legalábbis erőteljes kavarás és akár egyéjszakás kalandok egyvelege fűszerezheti meg azt a viszonyt, node ki vagyok én hogy ítélkezzek? Végtére is ha van lehetőség, hát ragadja meg.
- Minden esetre jól jönne a közbenjárásod.
Biccentek elégedetten és szinte hálásan, miközben újra a számhoz emelem a poharam. Enyhén összehúzom a szemem, miközben vizslatom őt. Elegáns, kecses, odafigyel a részletekre. Egész bájos az arca. Szinte már tökéletes... kivéve a szemeiben megbújó sötét felhőként villámló furcsa valami nem tetszik. Veszélyt sugall. Mégpedig azt, hogy ő maga veszélyes. Vonzó és veszélyes.
Úgy tűnik félreértette a kérdésem, ami ezután következik. Nem tudom mennyire szándékosan vagy mennyire sem, de azért örülök, hogy annyival oldottabb lesz a hangulat, hogy legalább egy halk nevetésfélét kicsikarok. Nem kell ehhez sok, még anyám energiája sem. Néha mindössze elég az angyallétemből fakadó állandó nyugalom. Persze vannak esetek, amolyan kivételek, mint például Cornelia, aki nehezen vagy egyáltalán nem tudok befolyásolni. Nos, az ő esete nem is meglepő, hisz Éva lányaként erős. Erősebb mintsem azt gondolná. Ráadásul tudjuk jól hogy az első nőnek sem kellett a szomszédba menni makacsságért. Vicces hogy az alma vonzata újra meg újra felidézi őt. Elég csak Ceri íróasztalán lévő képernyőre pillantanom, ami az irathalom mellett van. Szóval ezzel készen van. Atyám szerelmére, mégis mióta van ez a nő idebent? Így nézem el őt tűnődőn, ujjaimmal a poharam szélén dobolva, ahogy feláll és nyújtózkodik. Tutira itt lehet már reggel hét vagy nyolc óta. Legalábbis elnézve mennyire bágyadtan pillant ki az ablakon és indul meg az asztal mögött felém kerülve egyértelműen ezt sugallja.
- Lassan dél van már, mit szól...
Hát... nem szólok semmit. Közel sem tudok, mert az események hirtelen egymásutánban következnek be. Először is hogy ő valahogy elveszti az egyensúlyát. Nem hiszem hogy a padló lenne egyenetlen vagy hogy a cipősarka akadt volna be. Inkább feltételezem hogy a lábaiban hirtelen tér vissza a véráram és a magassarkú kellemetlen szorítása váratlan nyomja el a lábfejét ahhoz hogy ez kellően instabillá tegye a gravitációval szembe is. Igaz, az is megeshet hogy hirtelen rosszul lesz, ámbár a végeredményt nem sokban befolyásolja, ugyanis így is úgy is elesik. És pont rám.
Alapvetően ez nem lenne baj. Nem szeretem a közvetlen személyes kontaktust (nem mindenkivel pláne nem az irodában) de evidensen az ilyen helyzetben segítőkész lennék alapjáraton. Még szerencse hogy ülök és a szék kellően masszív hogy elbírjon akár kettőnket is. A kezemben lévő kávéról azonban ez már nem elmondható. Így ahogy Ceri az ölemben köt ki, a zuhanás alatt sikerrel löki meg a kezem (és részben ebben én is ludas vagyok mert az esése közben ösztönösen kapnék utána minek következtében egyértelműen elkerülhetetlenné válik a dolog) és ezáltal a poharam tartalma ránk borul. Nemcsak az én ingem lesz csupa zacc de az ő fehér blúzának is befellegzett. Ezt persze abban a másodpercben még nem fogom fel, mindössze ahogy stabilnak érzem újra őt a karomban lepillantva rá bambán, akkor tudatosodik csak.
Ideges lehetnék de ehelyett csak elmosolyodom majd ez tovább szélesedve vigyorrá fokozódik. Mennyire abszurd egy helyzet!
- .. szólnék egy ebédhez? - szemtelen pimaszsággal figyelem őt, mert gondolom ezt akarta volna kérdezni, de nem jutott el a végére. És amúgy meg végtére is miért ne? Igaz sosem szoktam ilyet, de jobbára tehetek most egy kivételt.
- Ó remek ötlet, valóban. Benne vagyok! Csak előtte a tisztítóba ugorjunk be!
Hangomban vidámság csendül miközben a őt elengedve az immár üressé vált poharat az asztalára dobom. Halkan puffan, s a benne lötyögő két csepp talán csak tényleg bosszantásképp maradt ott.
- Azt hiszem mielőtt indulnánk nem ártana átöltöznünk...
Megszelídül a mosolyom, átvált udvariassá s a hangom is halk lesz... kissé gyámoltalanul tanácsoló. Sose volt még ennyire közel a területi igazgatóm hozzám. Fura ez a fizikai kontaktus vele, mégsem mondanám rossznak. Talán épp ezért nem mozdulok, csak hagyom még egy percig hogy érezzem a teste melegét a kezem alatt. Beszívjam az édeskés illatfelhőt melyet ma magára fújt, még így a kávé erős markánssága mellett. Csakis ezután a néma idegőrlő pillanat után indul meg a kézfejem hogy lecsússzon a hátáról hacsak addig ő meg nem állítja a mozdulatom.  

792

     

Aha, szóval mindenki tud mindent. Pompás! Akkor miért csak én, épp én nem ismerem a tényállást? Végtére is baromira nem az én dolgom... valóban. Nem az én cégem, á dehogy! Valami oknál fogva végigfut a hátamon az idegesség, de amilyen gyorsan jön olyan gyorsan tűnik is tova. Végtére is, ez nekem amolyan másodállás bárhogy nézzük is. Más kérdés hogy tényleg szeretem ezt csinálni. Mindössze az nem fér a fejembe, hogy a mondének hogy képesek ennyi stresszel együtt élni. Mert tény és való gyors a tempó, sok a munka. Mégsem képesek időt szakítani magukra vagy a kedvtelésükre. Mondjuk épp én mondom... bár ha úgy vesszük nekem ez a hobbi. Amit jelen esetben nagyon is szigorúan és komolyan veszek.
Elnézem Ceri-t a maga kedves bájos arcával és fáradt tekintetével. Látszik hogy éber. Látszik hogy a reggel neki már rég letűnt és nem a fáradt ásítást igyekszik elnyomni lassan dél felé  közeledve, mint az alkalmazottak többsége. Ám van még valami más is a szemeiben. Valami több, valami mély, ami emlékeztet... kissé önmagamra, az igazi valómra és kissé ellenemre. Mintha csak ez a kettősség mindig ott lakozna benne. Egyszerre taszít és vonzz. Fura.
Megrázom a fejem lemondóan. Igazából ezzel próbálom kiűzni a rossz gondolatokat, de evidensen hasztalan próbálkozás a részemről.
- Talán hamarabb kellett volna a te javaslataidat előterjeszteni, mint Peter unalmas diagramjait és statisztikai marketing tervét vitatni fél órán keresztül... - dörmögöm savanyúan miközben megdörzsölöm borostás képemet. Eszembe jutott hogy kissé rendbe szedjem magam reggel, de végül az idő sürgetett és ennek hiányában elmaradt, mondván kibír még egy napot, de talán mégsem. Na már mindegy.
- Tisztában vagyok a jelentkezők arányával.
Hogy is ne lennék? Végtére is aki ide jön olyan ajánlólevelet kap, amellyel a világ bármely pontján öt kézzel kapnak utána.
- Nincs szükség rá, hogy ecseteld.
Hangomban csak enyhe letorkollás van. Nem ellene irányul, nem személy szerint ellen. Inkább a helyzet adta kellemetlenségből. Eltűnődve nézem az ablakot, rajta át a new york-i panorámát. A felhőkarcolók unalmas üveges visszatükröződését a nap fényszikráin át. Üveg... minden csupa üveg.
A beálló csendet Cerviel töri meg újra. Nem szakítom félbe sőt, még utána is egy percig néma vagyok hogy ő befejezte. Valamiért sejtem hogy csak az utolsó rántást adta a gyeplőn. Valahol előtte már rég kisiklottak a dolgok. Épp úgy, mint ahogy a víz folyik ki az ujjaink közül. Erről eszembe jut, milyen rég voltam vízközelben. Hetek óta csak a penthouse-ban töltöm az időt a laptoppal meg Lia hol kedves hol fárasztó társaságával s közben nem jöttem rá, miért is vagyok frusztrált. Hát ezért!
Hisz arkangyali mivoltom része a víz. Lételemem. Kell a közelsége alkalomadtán. Hmmm, érdemes lesz hétvégén elmennem vitorlázni.
- Nem. Hm, nem. Te csak csináld a saját dolgodat. Van bőven feladatod. Irányítsd a részleged, ahogy eddig. Nézz a körmére a sajtósoknak, mert megint rossz anyagot adtak vagy vettek át. Nem is tudom. Kész agyrém. Nevezz ki valakit erre a feladatra. Szerintem akad bőven alkalmas jelentkező. Janette például? Ő egész talpraesettnek tűnik. Nem a szakmai szempont most az első, hanem hogy véghez tudja vinni a szervezési feladatokat a lehető legjobban a lehető legkevesebb idő alatt. Letojom ki az és hogy oldja meg, de oldja meg. Már úgyis kiszivárgott a hír, ha most visszakozunk csak rosszabb lesz. Nem akarok tőzsdeárfolyam csökkenést egy ilyen piszlicsáré baromság miatt.
Beletúrok a hajamba miközben a tekintetem visszavetül a nőre. A fáradt szemeire. Gondterhelt ő is. Megértem.
- A Times már úgyis lehozta vagy ha még nem, hát délutánra biztosan a címlapon lesz. Nincs mit tenni. Szóval mentsük, ami menthető. Kimagyarázhatjuk azzal, hogy kidolgozás alatt volt az új projekt, és nem is hazudunk vele nagyot.
Vállat vonok majd egyetlen hanyag mozdulattal Ceri elé tolom vissza a papírt és vele együtt a teljes aktát. Kezdjen vele, amit akar. Most már rajta áll, megnyerte magának. Egy pillanatra csak eljátszom a gondolattal, hogy mennyivel másképp lehetne minden ha nem az lennék, aki és nem úgy élnék, ahogy. Lehetnék a helyében. Lehetnék egy ostoba ember, akinek az élete valaki mástól függ. Akinek véges az ideje. Aki karrierista és egyedül él. Ja ez az utóbbi tulajdonképpen meg is van csak megfűszerezve a halhatatlanság pikantériájával. Remek.
- Fáradtnak tűnsz... - hangom halk, de határozott. Szelídre vált át, már-már aggódóra. Nem kérdés volt ez részemről, nem is vitaalap. Szimpla tény. - Miért nem veszel ki szabadságot ha ezt befejezed?
Ujjaimmal az előtte heverő papírhalomra bökök. Nem kell végtére is neki felügyelnie, elég ha az tartozik felelősséggel, akit kinevez. Nekem baromira mindegy mikor kit szedek elő és ugatok le hogy nem végzi rendesen a munkáját. Ő meg megérdemli a pihenést. Végtére is azt hiszem a túlóra arányokat ő vezeti, amin meg sem lepődöm. Maximalista lelkületű. Ezért ideális vezető típus. És ezt becsülöm. Még a kis bizonytalan rossz keletű bizsergés ellenére is, ami mindig bennem motoszkál, ha a közelemben van.

∎ ◣ ◥

866

Cervieltől nem is várok kevesebbet, mint hogy rögvest kioktat. KIOKTAT! Ő! Épp engem! Hát pofám leszakad!
Mérges képpel meredek rá, és meg sem próbálom leplezni nemtetszésemet. Atyám szerelmére, hát nem elég nekem Lia makacskodása még erre itt is hasonló érzelemvilág fogad? Szörnyű! Kedvem lenne dohogni egy sort. Mivel érdemeltem én ezt ki? Kétezer plusz kiszámolja hány évezrede azt hiszem a legrosszabb évszázadot fogtam ki magamnak a földön tartózkodásra újfent. Pedig azt hittem a középkori pestisjárványtól undorítóbb már semmi nem lehet... ehhhh!
Ráadásul a nő hangszíne s mind a stílusa olyan, ami... hát ami ismerős ugyan, de baromira bosszantó is. Áhhh, ez a nő tudja, hogy menjen az ember agyára az már holtbiztos. Ez pedig erőteljesen emlékeztet Corneliára, aki hasonlóan képes egyszerre pimasz és teljesen ártatlan megnyilvánulásokat elejteni. Mert igaza van, azért egy jó reggelt-tel kezdhettem volna. Még akkor is, ha szándékosan nem ezzel nyitottam. Valahol bosszant, hogy mindezt ő teszi szóvá kellően sértve, s mindemellett hanyag eleganciával pislog fel rám a bögréje mögül. Hát mi ő? Valami robot?
- Ne tulajdonos urazz itt engem, mert a falra mászom ettől, tudod jól! - mordulok rá csöppet sem kedvesen. Hisz már kismillószor átrágtuk magunkat ezen. Utálom amúgy is a magázódást. Még a tündérkirálynővel is bensőségesebb a kapcsolatom. Abszurdum! Miért pont a területi képviselőm ennyire maradi? Ráadásul mennyi lehet? Harminc? Biztosan a húszas éveit kitaposta, de evidensen, ha megölne maga Lucifer se tudnám megmondani hogy Ceri mikor született. Pedig biztos járt a kezemben az aktája többször is. Majd ha nem felejtem el (ami esélytelen) megnézem legközelebb. Most jobban izgat a diákok sorsa, ami a cégprofil érdekeit szolgálja. És mellé a kávém, ami csak nem érkezik meg. Unottan pillantok az ajtó felé míg a lány matat az iratok között és újra elém tolja a lapokat egyet külön kiemelve. Nem emelem fel csak lepillantva átfutom. Aha... öh. Ez kábé kivitelezhetetlen. Ettől függetlenül nem szakítom félbe. Minek? Hagy érveljen, végtére is ez a feladata. A végső döntéshozatal úgyis az enyém, nem pedig az övé. Ez a különbség aközött, hogy alkalmazott vagy, vagy maga a vezérigazgató. A CEO nem mintha hálás szerep lenne úgy amúgy bármikor. Nemegyszer megfordult a fejembe hogy eladom az egészet a fenébe, de valami mégis csak mindig visszatart. Meglehet az hogy szeretem ezt, végtére angyali mivoltomhoz kapcsolódik. Telekommunikáció, a jövő fejlesztése, új generációs projektek, minőségi termékszolgáltatás. Enyhe aprócska csoda, nem túl erősen adagoltan, mert a mondének csakis erre vevők. Na meg persze a fiatalok kinevelése, mely igazán az én keresztem... s amit épp most vétóz meg a maga esetlen módján. És ez baromi szörnyű. Végtére is lássuk be, nekünk egy team-ben kellene játszanunk, ehhez képest... hát valahol kisiklott vonatként száguldunk a nagy büdös semmibe.
- Aha, hát ez remek!
Hangomban némi szarkazmus vegyül, de nem jutok többre, mert a kopogás megszakít. Fejem rögvest mozdul, de a testtartásomon nem változtatok, ugyanúgy Cerviellel szemben állok, ujjaim szétnyílva ujjbeggyel lefelé az asztallapjára támaszkodnak, mely tiszta és tükörfényes. Samatha barna hajzuhataga és okoskodó feje jelenik meg halk köhécselés mellett melyben elnézést kér hogy megzavart minket. Intek neki hogy jöjjön be, s ő rögvest hozzám siet a kezében az újabb aktákkal. Valószínű a reggeli kimutatások és jó eséllyel a tőzsdeadatok is benne szerepelnek. Elveszek tőle mindent és hálásan szívom be a kávé illatát. Már csak ez életet ver belém és mellé jobb kedvet. Azt hiszem függő lettem.
- Kösz Sam. Mindjárt megyek. Addig kérlek mondd le az első kettő reggeli meetingemet. Akadt egy kis... megvitatnivalónk.
Pillantásom visszavetül az asztal túlfelén helyet foglaló kollégámra. Innentől néma csend telepszik ránk. Addig nem szólalok meg míg Sam cipőkopogása el nem hal az ajtó halk záródásával kísérve. Mindeddig összepréselt ajkakkal tűnődöm az ötletmorzsán, amit elhintett nekem. Nyílt napok! Hahh! És mégis ki szervezi meg mindezt? És mennyire fér ez bele költségvetésileg? Mondjuk ha valamire, hát erre nem sajnálnám a pénzt és az időt, no de ezt ő nem tudhatja.
- Szóval azt mondod hogy nyílt napok? Tudod ez mennyi energia? Ki koordinálná le? Te?
Cinikusan vonom fel a szemöldököm miközben kihúzom a széket mely az asztal alá van betolva és leülök.
- Igazából nem maga az ötlet rossz, hanem hogy ez nincs leszervezve. Nincs megvitatva és... miért is nem az igazgatótanács alatt nyújtottad be ezt a felvetésed? Tudod, hogy utálom ha valaki, bárki, a hátam mögött akciózik.
Mondjuk aznap nem is tudom Ceri bent volt-e mikor legutóbb (mennyi ideje is? Egy hete?) Peter összehívta a tanácsot. Minden esetre akkor igazán sietősen elviharoztam, tekintve hogy Lia épp szabotálta a saját biztonsági protokollját.
- Kell egy jól kidolgozott és átgondolt cselekményterv erre. Értem hogy nem akarsz erőforrás pazarlást, de lássuk be, ehhez, amit te javasolsz ugyancsak kapacitás kell és egy külön részlegcsoport. Nem vagyok ellene, ne értsd félre... - kezdem immár szelídebb hangszínben, annyi szünetet iktatva be hogy iszok egy kortyot a poharamból. - Hmmm, de mindezt alaposan ki kell dolgozni. És nekem erre jelenleg nincs időm.
Szögezem le másodpercek alatt. Feltételezem neki sem, szóval bukott dolog lesz. Annyira nagy érvágásként ugyan nem ér, mint angyali testvéreim elvesztése (pláne nem Lucié) de hát tény, ami tény tutira bukja a new york-i részleg az idei prémiumot. Mert már csak bosszantásképp is megérdemlik, hogy kevesebb summával térjenek haza ha a vezetőjük van annyira hülye, hogy nem bír várni rám még két napot...

∎ ◣ ◥

822

 indulamandula  

Amióta Lia nálam lakik mondhatom azt egészen nyugodtan, hogy fenekestől fordult fel az életem. Nem csak a nem kívánatos terhessége végett, vagy mert ő maga kiállhatatlan alkalomadtán (szinte mindig), hanem mert a múltkori elkóborlása után enyhén szólva fel és le liftező gyomorgörccsel dolgoztam otthon. Sosem voltam odáig a home office-ért még akkor sem, ha valójában imádtam a new york-i panorámával rendelkező lakásomat, de mégis csak az iroda légköre volt a központi egység. Valahogy az az atmoszféra esett a legjobban s meglehet épp azért, mert ha nem voltam ott akkor az idegesség a tetőfokára hágott. Mit nem tesz az angyalvér... hahh!
Így hát ezekben az esetekben rendszerint tíz percenként újra meg és megcsördült a telefonom. Mikor ki keresett éppen. Hol a HR-es, idegbeteg módon tudatva velem habzó szájjal, hogy már megint valaki elcseszett valamit, hol a termékkivitelező, hogy valami balul ütött ki, hol a kampánymenedzser, hogy valamelyik anyag égre-földre eltűnt. Mintha én, a város másik adott pontjáról tudnék nekik bármiben is segíteni... röhej!
Ám most, hogy Cornelia olybá tűnik totálisan felfogta helyzete súlyosságát és mibenlétét mégis megkockáztatok egy újabb randevút az irodával. Szokásosan elegánsan öltönyben-nyakkendőben indulok meg, és most hagyom, hogy a sofőr tegye a dolgát. Nincs kedvem vezetni, jobban érdekel hogy átbogarásszam a tegnap kezemhez került papírokat, benne a refernsi lejelentésekkel és a sajtóosztály legújabb híranyagával. Persze megint minden valahol kisiklott az irányítás alól, és feltételezhetően megint tébolyda fogad a megérkezésemkor. Unottan futják át ezüstkék íriszeim a sorokat, s közben egyetlen percig hunyom csak le őket, hogy Corneliára fókuszáljak. Hogy érezzem, jól van és nem magánakciózik újra.
Mikor a mélygarázsba érünk végre csend van. Olyan mérhetetlen csend, ami ritka New Yorkban. Még a telefonom sem csörög, mert itt jótékonyan nincs térerő.
- Legközelebb Taylor szóljon rám hogy itt verjek tanyát ha besokalok ettől!
Vigyorogva emelem fel a készüléket majd vágom zsebre és biccentve neki elindulok a lifthez. A gomb megnyomása után egy percet kell csak várnom, hogy végül csilingelve nyíljon ki. Ezalatt az órámra pillantok. Tíz múlt pár perccel. Jó eséllyel a későn kelő fecskék is beszálltak a fészekbe. Kezdődhet az agyrém!
Már a porta előtt elsétálva nekem esik Samantha, a személyi asszisztensem, de gyorsan lerázom azzal, hogy első körben hozzon kávét és csak másodsorban kezdje a problémája kivesézését erőteljes köszönést beiktatva elé. Aztán persze jönnének a többiek is. Az egyik újságíró riportot akarna, de mindössze egy autogrammal ajándékozom meg és utalok neki arra, mennyire leterhelt vagyok jelenleg, de egyeztessen időpontot a titkárnővel. Kábé négy hónap múlva kapni is fog, ugyanis addig úgysem fogok ilyen marhaságokkal foglalkozni. Végtére is, addigra fog Cornelia is szülni.
A liftbe lelek újra egy kis csendre, igaz ott meg az egyik programirányító lányka szipogása töri meg az áldott békét. Hátrasandítok, míg ő feszélyezetten mosolyogva biccent elnézésért, és lassanként az extra mini kosztümjében kioldalaz mellettem.
Mire felérek Ceri irodájához fényévekre tűnök el az otthoni önmagamtól. Immár újra a mondén vezérigazgató szerepében élek, s valahol most ez jó. Jó kikapcsolódni jó nem azon gondolkodni vajon mennyire megbízható Cornelia újfent. Azért biztos, ami biztos alapon figyelek rá a tudatom legmélyén.
Nem törődöm olyan apróságokkal, hogy kopogás vagy egyebek. Egyetlen határozott mozdulattal lépek be Cerviel ajtaján, melyen a neve díszes betűkkel van kifüggesztve.
- Én elhiszem édesem, hogy baromira rühellsz engem. Azt meg pláne, hogy itt vagyok és nem Kaliforniában a főszékhelyen. - nyitok csöppet sem kedvesen, miközben bezárva az ajtót az íróasztal mögötti nőre függesztem a tekintetem. Semmi jó reggelt, semmi helló szia, hogy vagy. Nem vagyunk abban a viszonyban. Sosem voltunk. Talán sosem leszünk. - De áruld mégis el, miért kell mindig keresztbe tenned nekem? Miért kellett a gyakornoki programot leállítanod? Tényleg ennyire zavar a jelenlétem?
Soha nem néztem a körmére, tegyük hozzá. Sosem érdekelt mit és hogy vezet a területi képviselő mivoltában. Mindössze a jelentéseket futom rendszerint át. Ám azért ami sok az sok. Még nekem is. És enyhe háborgást színlelve dobom le az aktát az asztalára pont az orra elé, amiben a papírok egy része kissé kicsúszik. A tegnapi friss jelentés, hogy igen, Miss Őkelme felfüggesztetette az idei gyakornoki programsorozatot arra hivatkozva, hogy nincs az itteni részlegnek jelenleg aktív kapacitása a fiatal és frissdiplomás hallgatókra. Eszem megáll! Hisz mi a jövő ha nem ez? Épphogy őket kell bevonzani és megragadni, vagy ez csak nekem ennyire egyértelmű? Igazság szerint ez alapvetően csak bosszantó lenne és játszi könnyedséggel írhatnám felül. De alapvetően a nagyobb problémám abban gyökerezik, hogy még szólni is képtelen volt. Pedig ha valaki hát ő tudja, igen TUDJA, a közvetlen privát telefonszámomat. Miért is nem hívott? Vagy hívott csak épp akkor Lia agymosásával bíbelődtem? Lehet kinyomtam, mert el voltam foglalva a véfarkas-terhes mondén lány életmentésével, ha már volt olyan hülye és kisétált a mágiavédett lakásomból hogy elkaphassa egy vámpírcsapat, aki előszeretettel csapolta volna meg. Épp őt...! Éva reinkarnációját. Hmm, jobban belegondolva, ja. Valóban. Esélyes. Fene tudja...
- Én tényleg igyekszem mindent megtenni, hogy ne legyen feszültség köztünk és zökkenőmentes munkát tudjunk produkálni. Ezért is dolgozom többnyire otthon. De könyörgöm Cerviel, ez azért még tőled is túlzás....