Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenezzem ezt a kis kirándulást New Yorkba. Semmi kedvem nem volt éppen Európa után egy ilyen óriási városba betévedni. Nem kedvelem az óriási városokat. Túl zsúfolt és túl nagy a szmog... Persze ez nem érdekelte a szüleimet. Muszáj volt eljönnöm. És ha igazán belegondolok a dolgokba, valójában magamnak csináltam a hülyeséget. Ha nem szúrtam volna el az úton azt a pár partnert, ha nem tettem volna néhány orbitálisan buta és gyerekes megjegyzést, most nem küldenének el a halott testvérem feleségéhez, akit mellesleg nem is láttam azóta. Ezt talán beigazolhatja a kételyeimet vele szemben, hogy valami kis köze csak volt neki John halálához. Na meg persze sokszor amikor ezt nem akarom elhinni magamban, mindig azt gondolom, hogy nem tudta, hol vagyok. Néha még a saját szüleim sem voltak képben. Én így vezettem le a feszkót a bátyám halála után. Egyszerűen nem bírtam ott maradni ahol laktunk és még a mai napig rossz érzésem van, ha belépek a házba. Erős személyiségem van és nem törtem össze, de ez csak kívülről látszik teljesen így, belülről viszont apró darabokra szedtek, amiket még mindig nem tudok a helyükre tenni és szerintem soha nem is fogok. Legalábbis van egy ilyen sejtésem. A repülő amivel érkeztem egy órával ezelőtt szállt le. Kosztümöm kicsit sem gyűrődött meg, egészen kényelmesen is utaztam a saját magángépemen, amivel már bejártam egész Európát. Ahogy lassan lelépdeltem a lépcsőn, rájöttem, hogy ez a kosztüm dolog mennyire nem az én stílusom. Főleg ez nem, mert ez még ronda is a maga Lisszaboni viseletével. Úgyhogy fintorogva és sietősen szálltam be a fekete autóba, ami már várt. Egy egész órán keresztül vergődtünk a városban. Hogy én mennyi energiát is időt fogok itt még elveszíteni! És eközben semmi értelmeset nem láttam, csak betont és még több betont. Ja meg a felhőkarcolókat, természetesen. Mire végre az intézethez értünk, már nagyon elegem volt és hogy őszinte legyek, kicsit éhesnek is éreztem magam. Belépdeltem a magam előtt járó rajjal, és amilyen pici vagyok, majdnem belebotlottam az előttem lévőbe, amikor hirtelen megálltunk. Lydia nevét említve, már a kérdés előtt elkezdek kitörni az emberek között és odalépek a nő elé. - Csak én jöttem. - Legyintek egyet, körülnézve s kínos tekintetemet a férfiakra vetem akik eddig kísértek. Remélem ebből megértik, hogy ennyi volt a dolguk és valószínűleg Lydia is el fogja őket küldeni ha nem értik meg. - Rég találkoztunk, Lydia. - Talán egy picit kínos csak ennyi idő után újra találkozni...
Vendég
Vendég
Re: Lydia Irodája ↠ Pént. Júl. 22, 2016 5:31 pm
lydia && linda
- Akkor vegyük át újra. - kulcsolom össze a kezem a mellkasomon, és kihúuom magam, hogy növeljem a komoly kisugárzást. - Az őrjáratok nem cserélhetőek egymás között. Ha be vagy osztva, mész. Ha nem vagy beosztva, más a dolgod. Azt csinálod. Ha pedig valamilyen oknál fogva nem tudod elvágezni azt, megkeresel vagy erőt veszel magadon. Világos? Ez a munkátok emberek, nem pedig egy játszótér. - végigpillantok az előttem álló kiscsapaton, és nem kerüli a figyelmemet mennyire kerülik a tekintetemet. Helyes. Elmehettek. - teszem hozzá egy rövid szünet után, és rögtön dolgukra is mennek. Fiatal árnyvadászok akik azt hiszik övék a világ csak mert már tudják, hogy kell bánni a szeráfpengével úgy vannak vele, hogy majd akkor mennek vadászni ha jónak látja, és nem mikor kell. Elégedetlenül rázom meg a fejem ahogy visszasétálok a kijelzőhöz, el ellenőrzöm a védővarázslatokat az épület körül. Tisztába vagyok vele, hogy nem kéne ennyire szigorúnak lennem az itteniekhez, de ha már az én kezembe adták a vezetést úgy döntöttem, hogy az átlagnál feletti munkát szeretnék végezni. A Klávé belém vetette a bizalmát, én pedig nem születtem olyan luxusba, hogy ezzel bármilyen szinten is visszaéljek.
Az irodám felé indulva, egy pillanatra visszanézek; az edzőteremre a terem másik felébe, ahol páran bemelegítenek, egy kisebb csapatra akik fegyvereket pakolnak és lassan indulásra készen állnak, a kijelző körül forgolódó árnyvadászokat akik démonok jelét keresik és jelentéseket írnak. Kiszalad belőlem egy sóhaj. Szóval... Ez lenne az? Az álom munka? A következő otthonom? Egy cseppet se hasonlít ahhoz ami egykor kicsúszott a kezeim közül. Persze New York nem egy portugáli, napsütötte város, az emberek pedig itt mind idegenek. Ott volt időm megszeretettni magam, a legjobb énemet hozni és elnyerni az emberek bizalmát. Habár nem töltöttem ott az életem jelentős részét, azalatt a rövid idő alatt ami ott töltöttem John mellett egyenrangú partnerré váltam az intézkedések alatt is. Mintha mindenki természetesnek vette volna az első pillanattól kezdve, hogy mi összefogunk házasodni és átvesszük az irányítást, mert ez így jó. Mintha Raziel is így akarná. Persze mint kiderült ez nem így volt, mert Raziel döntött egyet és beleröhögött az álmozó énem képébe, majd egy életre elűzte belőlem valószínűleg. Tehát cseppet se lepődök meg, hogy az elmúlt időben senki se próbált velem beszélgetést kezdeményezni amióta itt vagyok, kellemesen eltársalogni vagy valami ilyesmi. Az én embereim, akik Idrisből érkeztek velem persze ismernek - már ahogy egy árnyvadász ismerheti a másikat, a nevén és családja hírén keresztül. Tudják, hogy szeretem a gyors munkát, és ha nem kérdőjeleznek meg és mivel nem én jelöltem ki őket, hogy kövessek, hanem maga a Tanács, ahogy észrevettem egyikük se emlékszik vagy hallott rólam régebbről, mikor még, fogalmazzunk úgy, hogy lazábba vallottam a mostani elveimet. ami pedig csak megkönnyíti a mostani munkámat. Persze azért néha... Néha hiányzik a ártatlan piszkálódás, a viccek amiket csak azok értettek akik ott voltak... Az ilyen... Könnyű dolgok... - Lydia? - Raj jelenik meg mellettem, kissé furcsa arckifejezéssel. Rájövök, hogy elbambultam, és mint egy szobor úgy állok a folyosó közepén a semmibe bámulva. Megrázom a fejem, és úgy teszek mintha semmi se történt volna. Felvont szemöldökkel nézek rá. - Valami európai követ van itt. Téged keres.
Kezdőlap
Re: Lydia Irodája ↠ Pént. Dec. 16, 2016 9:40 pm
Minden erőmmel azon voltam, hogy ellenezzem ezt a kis kirándulást New Yorkba. Semmi kedvem nem volt éppen Európa után egy ilyen óriási városba betévedni. Nem kedvelem az óriási városokat. Túl zsúfolt és túl nagy a szmog... Persze ez nem érdekelte a szüleimet. Muszáj volt eljönnöm. És ha igazán belegondolok a dolgokba, valójában magamnak csináltam a hülyeséget. Ha nem szúrtam volna el az úton azt a pár partnert, ha nem tettem volna néhány orbitálisan buta és gyerekes megjegyzést, most nem küldenének el a halott testvérem feleségéhez, akit mellesleg nem is láttam azóta. Ezt talán beigazolhatja a kételyeimet vele szemben, hogy valami kis köze csak volt neki John halálához. Na meg persze sokszor amikor ezt nem akarom elhinni magamban, mindig azt gondolom, hogy nem tudta, hol vagyok. Néha még a saját szüleim sem voltak képben. Én így vezettem le a feszkót a bátyám halála után. Egyszerűen nem bírtam ott maradni ahol laktunk és még a mai napig rossz érzésem van, ha belépek a házba. Erős személyiségem van és nem törtem össze, de ez csak kívülről látszik teljesen így, belülről viszont apró darabokra szedtek, amiket még mindig nem tudok a helyükre tenni és szerintem soha nem is fogok. Legalábbis van egy ilyen sejtésem. A repülő amivel érkeztem egy órával ezelőtt szállt le. Kosztümöm kicsit sem gyűrődött meg, egészen kényelmesen is utaztam a saját magángépemen, amivel már bejártam egész Európát. Ahogy lassan lelépdeltem a lépcsőn, rájöttem, hogy ez a kosztüm dolog mennyire nem az én stílusom. Főleg ez nem, mert ez még ronda is a maga Lisszaboni viseletével. Úgyhogy fintorogva és sietősen szálltam be a fekete autóba, ami már várt. Egy egész órán keresztül vergődtünk a városban. Hogy én mennyi energiát is időt fogok itt még elveszíteni! És eközben semmi értelmeset nem láttam, csak betont és még több betont. Ja meg a felhőkarcolókat, természetesen. Mire végre az intézethez értünk, már nagyon elegem volt és hogy őszinte legyek, kicsit éhesnek is éreztem magam. Belépdeltem a magam előtt járó rajjal, és amilyen pici vagyok, majdnem belebotlottam az előttem lévőbe, amikor hirtelen megálltunk. Lydia nevét említve, már a kérdés előtt elkezdek kitörni az emberek között és odalépek a nő elé. 
