Lydia Branwell

- Szóval. - kezdi újra a mondókáját. - Akkor megszökünk? - suttogja bele a hajamba újra és újra  szavakat, miközben izmos karjait körém vonja. Szinte reflexszerűen olvadok bele az ölelésébe, mélyen beszívva az ismerős illatot és már érzem is ahogy ellazulok. A stressz, ami egy pillanata még felemésztett hirtelen semmivé lesz. Már annyiszor elmélkedtem; mégis hogyan csinálja? Hogyan tud belőlem ilyen reakciót kiváltani az egyszerű érintésével? Hogyan képes kitörölni minden gondolatot a fejemből abban a pillanatban mikor a bőre az enyémhez ér? Miféle démont küldött nekem Raziel aki ennyire képes elgyengíteni csak a pillantásával, ami néha olyan mintha akár a lelkem legmélyebb zugaiba is ellátna?
Amikor kicsi voltam a tanárom azt tanította, hogy a cél elérése érdekében létfontosságú, hogy kiírtsuk magunkból minden gyengeségket és szembenézzük a félelmeinkkel. Én példának okáért annak idején rettegtem a bezárt helyektől, sose bírtam elaludni zárt ajtó mögött. Szóval egyik nap, mikor én voltam a soros, hogy rendet tegyek edzés után a szertárba, rám zárta az ajtót. Tisztába voltam vele mi történik - hiszen egy pár hete egy lány, Naya, szintén szembe kellett hogy nézzen a félelmével mikor egy szimpla illúzió bűbájjal úgy tűnt mintha egy szobába rekedt volna egy vérfarkassal - szóval nem borultam ki. Legalábbis az első tíz percben. Utána lassan úrrá lett rajtam a félelem, és kezdtem érezni, hogy megfulladok. Mondogattam magamban, újra és újra, ez csak egy teszt, a falak nem mozognak, ez csak egy teszt, egy teszt, a falak nem tudnak mozogni, teszt, teszt, teszt... De ennek ellenére biztos voltam benne, hogy meg fogok halni.
Aztán végül mégsem. Mai napig nem tudom mennyi idő telt el, egy óra vagy csak tíz perc? Lassan kezdett kitisztulni a kép, majd újra tudtam levegőt venni és a falak tényleg nem mozdultak el a helyükről. Aztán mikor megpróbáltam kinyitni az ajtót, a kilincs nem akadt meg. Azt se tudom, hogy csak később nyitották ki e zárat, vagy végig nyitva volt, de nem érdekelt. Onnantól fogva már nem volt miért félnem az ablaktalan, zárt helyiségektől. Tisztába voltam vele, hogy mindig van kiút. Már nem volt mitől tartanom.
Egészen addig míg ez a zöld szempár ki nem szúrt az egyik Tanács ülésen, és azóta újra megtapasztaltam milyen a félelemmel együtt élni, hogy egyszer nem fogom majd viszont látni ezt az ismerős tekintetet.
Felsóhajtok, és a fejemet a mellkasának döntöm. A félelem egyszer gyengévé tett, de nem tudom elképzelni, hogy John valaha is gyengévé tenne engem.
Kivéve persze mikor újra és újra előhozza ezt a témát. Mélyet sóhajtok. - Tudod, hogy nem lehet. - tekintetem elidőzik a karján lévő Hűség rúnán, amit én rajzoltam oda, és finoman végigfuttatom az ujjamat. - Neked ott a húgod, nekem pedig itt van az öcsém és a húgom, nem is beszélve a családunkról... És aztán ne is említsük a terveinket. A Lisszaboni Intézet? Rémlik valami? - húzom fel kérdőn, de nem szemrehányóan a szemöldökömet, és egy kissé oldalra fordítom a fejem, hogy ránézhessek de ő csak továbbra is makacsul belefúrja a fejét a hajamba, így feladom és előrefordulok. Tudom, hogy tisztába van vele mennyit jelent nekem az intézet, hiszen kicsi korom óta arra vágyok, hogy egyszer majd én irányíthassak egyet. Azt is tudom, hogy ő is erre vágyik, de már elege van a várakozásból, hogy a kapcsolatunkat folyamatosan szemmel tartja a Klávé, annak érdekébe, hogy biztosak legyenek a megbízhatóságunkról. Ami persze érthető. Csak éppen iszonyatosan idegesítő.
- Ők is velünk jöhetnének. - suttogja a felembe álmodozva. - Mindannyian. És létrehozhatnánk a saját Intézetünket, egy vadi újat ahol mi hozzuk a szabályokat, és nem a tanács. Ahol mindenkinek lenne helye, nem csak a nagymenő árnyvadászoknak de a gyengéknek is, sőt! Képzelj el egy szárnyat, külön kialakítva sebesült alvilágiaknak. Újraformálná a kapcsolatot köztünk, ha együtt próbálnánk meg segíteni a sebesülteknek. Vagy mit szólsz egy kis tanácshoz? Nem csak árnyvadászokból, hanem vérfarkasokból, boszorkánymesterekből és vámpírokból! Mindenki küldhetne egy képviselőt, és együtt oldhatnánk meg problémákat. Ó, a húgom imádná. Be nem állna a szája egész nap. És csak képzeld el mindazt amit tőlük tanulhatnánk, az a sok tudás amit a boszorkánymesterek őriznek egyszer... - belefojtom a szót mielőtt még túlságosan elszaladna vele a ló, megfordulok és kezembe fogom az arcát. Úgy vizsgálom, mintha nem tudnék betelni vele, ami igaz is. Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Hogy kaphattam én meg a legjószívűbb, legtisztább és leggyönyörűbb férfit az egész világon? Annyi jóság van benne, hogy egy átlagos emberben a fele sincsen. Semmi rosszindulat, semmi ellenszenv. Félig angyal mondják, hát én azt megcáfolnám.
- Mi az? Mi nézel? - vonja össze a szemöldökét, és néz rám furán mivel még mindig nem engedtem el az arcát vagy szólaltam meg.
Attól félek, hogy a világ tönkreteszi. Hogy kiírja belőlem mindazt amibe beleszerettem, hogy az álmait és vágyait, akármilyen naivak is néha, ez a világ kiöli belőle. Hogy egyszer majd nem lesz ereje ilyen könnyen elmélkedni a jövőre, ami úgyse történhet meg, hogy egyszer nem lesz ereje még képzelődni se. Hogy minden ami azzá teszi aki, minden részét amit nem tudott bepiszkolni a Klávé a elborult nézeteivel egyszer elsötétül, és nem lesz olyan tiszta és csodás mint most. Hogy elveszik belőle a legfontosabb része; a remény.
De ezek csak félelmek, és már rég megtanultam, hogy a félelmeimet könnyen le lehet győzni. Egyszerűen csak harcolni kell ellenük.
- Lyd? Hahó, minden oké?
- Annyira. Annyira, de annyira szeretlek.