Cerviel

Cerviel, mint angyal 1700-as években született meg. Azt, hogy előtte léteztem-e nem tudom, legalábbis akkor nem tudtam. A mennyben olyan voltam mint a többiek. Hűséges, már elvakultan. Azt gondolva, hogy mi vagyunk a tiszta jók és a mi feladatunk megvédeni az emberiséget az ősgonosztol, Lucifertől és bandájától a démonoktól. Mondhatni egyszerű kis álomvilág volt az, amiben akkor éltem. Nem tagadom, hogy igen kellemes volt a tudat, hogy én egy vagyok a magasztos angyalok közül. Hogy egy vagyok az emberek védelmezői közül. Boldogan és kérdés nélkül teljesítettem a nekem kiadótt parancsokat. Nem kérdeztem vissza, és nem kérdőjeleztem meg a kiadótt feladat helyeségét. Elvégeztem amit kellett és boldog voltam a tudattal, hogy ismét jót cselekedtem. Milyen naiv is voltam akkoriban.
Miután angyalként megszülettem és megkaptam a nevem, Cerviel Arein. Kapásból nem igen kaptam semmilyen feladatot, legalábbis pár napig. Elsőnek edzés jött és sok tanulás. Arról, hogy mi vagyok és hogy mit kell majd tennem. Az emberekről, árnyvadászokról, démonokról, boszorkánymesterekről, vámpírokról, vérfarkasokról és a bukottakról. Az áruló volt társainkról. Akkor csak úgy ittam a tudást, amit nekem adtak. Jó tanuló voltam, mindent megtanultam. Mondhatni én voltam a kis okostojás, aki mindent tudott, még a tankönyvet is fejből mondta. Kicsit talán túlzás volt, de akkor úgy véltem, hogy így kell tenni, ez a helyes és az elvárt. Tanáraim örömére a harcban is hasonlóan teljesítettem. Beleadtam mindent és sokszor gyakoroltam még órák után is. Folyamatosan a képességeim határait feszegettem, hogy túllépjem azokat. Ez persze azzal járt, hogy néha túlzásba estem és elájultam a kimerültségtől. Ezt az egyet mondhatni nem bántam meg. Jól jött azon idő alatt szerzett erőnlét. Nagyon is jól. Az árnyvilágról szóló anyagok is hasznosak voltak, ezt nem tagadom. Ezen kettő dolog nélkül már rég nem élnék, abban biztos vagyok.
Olyan 3 év után mentem le először a mondémok közé, természetesen céllal. Az első feladatom kellett teljesíteni. Egy démontól kellett megszabadulnom. Nem volt egyszerű, főleg nem egy újoncnak. Végül olyan két hét alatt sikeresen megtalálátam, majd végeztem vele. Ez nem ment olyan simán, mint terveztem. Miután visszamentem a mennybe, megkaptam a dicséretet és a kis jutalmam. Akkor nagyon boldog voltam és büszke. Ezen eset után elég sűrűn jártam le különböző feladatok véget. Mindegyik teljesítettem és igen elégedettek voltak velem. Egész jól és gyorsan lépkedtem az angyalok rangsorában. Egészen addig, amikor már én is feladatokat osztogattam más angyaloknak, meg oktattam az újakat. Élveztem az akkori életem, ezt fölösleges tagadni. Jó volt és gond mentes. Tökéletes, ha mondhatni. S persze hazugság, ahogy volt, de erre sokkal később jöttem rá.
Az első világháború után kaptam egy feladatot, hogy meg kell keresnem egy bukottat és küldjem egy szebb helyre, finoman fogalmazva. Mellé kaptam egy figyelmeztetést, hogy vigyázzak vele, mern igen csak erős volt még angyalként is, most meg akar még erősebb is lehet. Tetszett a kihívás, így minden gond nélkül fogadtam el a feladatot. Nem tudom, hogy másképp döntöttem volna-e, ha tudom, hogy mi lesz a vége. Szerintem igen, így visszagondolva. Persze most már fölösleges ezen rágódni. Megtörtént és a múlt része.
Az áruló angyal megtalálása nem ment könnyen. Közel másfél hónapba telt mire ráleltem. Amerikában élt, egyedül, ami jó volt, mert eltűnése kevesebb embernek fog feltűnni. Ezután hosszas megfigyelésbe kezdtem. Napokon, heteken át követtem, mint egy árnyék. Végül lecsaptam, amikor legalkalmasabbnak ítéltem meg. Nos az idő és a hely tökéletes volt, mindössze nem érte váratlanul. Korántsem. Így egy igen hosszú és véres harc alakult ki. A végére mind a ketten eljutottunk a határainkhoz. Tele voltam sebekkel és a bal kezem nem igen éreztem, fájt a légzés is. De ő sem volt jobb bőrben. Egyik szemébe belefolyt a vére így csak fél szemmel nézett engem. Bal lába megsérült így nehézkesen mozgott. Tudtam, hogy ha most egymásnak ugrunk, akkor az fog győzni, akiben több erő maradt. Ordítottunk egyet, majd megindultunk. Bennem maradt több erő. Egymásba kapaszkodtunk, és az én pengém a hasában volt, az övé a földön. Mosolygott és közben a fogai közül folyt a vér. Tudtam, hogy itt a vége a harcnak. De nem értettem a mosolyt.
- Ébredj föl az álomvilágból és lásd a válosagot. - mondta még az ereje maradékával. A következő mozdulata váratlanul ért. A kezét a homlokomra rakta, majd azzal ami még benne volt, megmutatta az emlékeit. Ezzel elindított egy úton, amire nem akartam akkor rátérni. Láttam, ahogy ugyanazon megy át, amin én mentem át. Látom az általa vívott sok harcot. Majd látom, ahogy szerelembe esik egy mondémmal. Ez persze nem tetszett az égieknek, így gondoskodtak róla. Tiszták és jók vagyunk, de nem szerencsés a szerelem. Könnyen elveszthetjük miatta a tisztán látásunk, mondták mindig. Így hát kerültem ezt az érzést, de most az emlékeinek hatására, éreztem, amit ő érzett. Küzdöttem ellene, hogy helyesen cselekedtek a fentiek, nem szabad, hogy egy mondém miatt letérjünk utunkról. Felordítottam, ahogy harcoltam az érzések ellen, majd kimerültségtől összeestem. Ki tudja, hogy meddig feküdtem ott a vérben és a mocsokban. De mikor végül magamhoz tértem, éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Hiába próbáltam tagadni, mélyen éreztem, hogy igaza van. Álomvilágban éltem eddig, egy olyan álomban, ahol egy agymosott bábuként irányítottak engem. Felálltam és felnéztem az égre. Borult volt és egy villám kíséretében meg is eredt. Ezzel mint jelezve, hogy nekem ott már nincs helyem. Lemezem a mellettem holtan fekvőre. Felvettem és egy közeli temetőbe vittem a testét, majd eltemettem. Megérdemelte ezt. A sírjánál még megköszönntem neki, hogy segített kiszabadulni a hazug álomvilágból, majd távoztam. Immár nem angyal voltam, hanem egy bukott, egy áruló angyal. Tudtam, hogy ez mit jelent, hogy esetlegesen rám is vadászni fognak, de nem igen érdekelt akkor. Inkább azzal foglalkoztam, hogy felszívodjak.
Tudtam, hogy mehetnék Luciferhez, de nem vonzott az a lehetőség. Inkább maradtam egyedül. Jól elboldogultam, hisz sokat tanultam az emberekről és a hétköznapi életükről. Bejáratam a világot. Úgy véltem, ha már itt élek, jobb ha ismerem. Kerültem a konfliktusokat, nehogy felhívjam magamra a figyelmet. Ezért a második világháborút is kerültem. Amerikában telepedtem le, legalábbis ott vagyok már jó pár évtizede. Eddig még nem igen találkoztam olyan angyalal, aki végezni akart velem. Mondjuk úgy eleve eggyel sem találkoztam azóta. Bukottal igen és más árnyvilágival is, de igyekeztem kerülni a zűrös helyzeteket. Többnyire sikerült is. Annyira legalábbis biztosan, hogy ne akarják fönt a halálom.
2005 körül elkezdtem egy egyetemet és így szereztem egy papírt. Mellé még párat megcsináltam, majd jelentkeztem a New York-i iPhone irodába. Miután felvettek, rövid idő alatt én lettem az iroda főnöke. Nem rossz pályafutás meg kell hagyni. Persze tettem is érte rendesen. Sokat dolgoztam, hogy ide jussak, s most sem dolgozom kevesebbet. De ez mellett elégedett vagyok azzal, amit elértem. Ez mellett igyekszem nem elpuhulni és gyakorolni. Persze ezt is egy külön edzőhelyen teszem, úgymondott iskolában. Mondémok számára amolyan sport, nos számokra nem teljesen. Mindenesetre edzésben tart és mellé nem felejtem. Nem is nagyon akarok, van egy olyan érzésem, ha úgy teszek, akkor az lesz a végeztem.
Mostanra már tudom, hogy volt életem az angyal lét előtt, de még mindig nem tudok többet. Ez a dolog mindig is foglalkoztatott, csak sajnos semmi kiindulási pontom nincs. Se egy emlék, se egy kép a múltból. Így csak amolyan ürességgel téli vágyakozással gondolok rá. Néha kipróbálom kitalálni, hogy milyen ember lehettem. S mindig egyre jutok. Angyal lett belőlem, amiből azt vonom le, hogy hívő ember voltam. Nem is kicsit, talán elvakult is voltam. Sajnos nem tudom igazolni az elméletem. S nem mehetek oda egy angyalhoz, hogy légyszíves szólj a nagyfőnöknek, hogy kérdeznék valamit az angyal létem előtti életemről. Öngyilkosság lenne, meg nem ismerek egy angyalt sem. Így maradok boldog tudatlan ezen a téren. Egyszer majd talán megtudom az igazságot. Egyszer. De szinte félek már megtudni. Félek, attól, hogy mégsem voltam olyan jó. Vagy attól, hogy teljesen elvakult hívő voltam. Nem tudom, de félek és egyben mégis tudni akarom.