Mikor még nem ültem magam a Klávé Tanácsában, máshogy vélekedtem róluk. Már akkor sem értettem egyet minden döntésükkel, de sosem vontam kétségbe, hogy nekünk, árnyvadászoknak akarnak jót. Felnéztem rájuk, igen, ez a jó szó. Aztán ahogy teltek az évek, csodálatom irántuk egyre halványodott, majd átfordult undorba, mikor megtapasztalhattam, milyen is egy ülés náluk. Könyörtelenek, hiányzik belőlük az emberség. És nem csak a férfiak ilyenek, a női tagok sem mutatnak semmi együttérzést. A saját fajuk sorsáról döntenek! Az ő álláspontjuk ősi, évszázadokra nyúlik vissza, az enyém pedig mai. Emberi. Amíg a Törvények pár száz éve kiszolgálják az árnyvadászokat, addig az árnyvadászok alig szolgálnak ötven évet. A Klávé örök, a mi életünk egy szempillantás csupán. Ebben különbözöm a többi Klávé-tagtól. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mindent átadjak a szolgálatnak, mindenemet feláldozzam a mondénok oltárán. - Ezt kell tennünk, igaz, de senki nem kérdezi meg mit akarunk. Félig vagyunk csak angyalok, a másik felünk emberi. - válaszolom őszintén. Talán bennem csörgedezik túl kevés angyal vér, talán csak én vagyok ennyire emberi, lehet, de akkor sem hagyom, hogy a lányom tinédzserként haljon meg. - Ráadásul gyerekek. Meghalnak, mielőtt felnőhetnének. Ezért fogunk kihalni. - Szemtelen a hangom, de nem igazítok rajta. Tiszteletlennek tart? Legyen. Az érdekel a legkevésbé, Aldertree mit gondol rólam. - Maga talán elfogadja, de mindig is voltak és lesznek is olyanok, akik nem fogják, és küzdeni fognak ez ellen. - Ez csakis az igazság. Talán a Klávé nem akarja elfogadni ezt, vagy elfogadja, és ez ellen küzd, nem is érdekel már, de ebben nekem van igazam. Nem mindenhatóak, nem képesek megváltoztatni emberek érzéseit, gondolatait, és szerintem ez bántja a csőrüket igazán. Hülyeség volna vakon elfogadni a Törvényeket és az életünk "rendjét", csak mert nephilimnek születtünk. Nagyon sokan közülünk választották azt, hogy mondénként élnek tovább, miért erőltessek rá a gyermekemre akkor olyat, amit talán nem akar? Miért erőltessek bárkire olyat? Miért erőltetnek ők ránk ilyen törvényeket? Nagyon sajnálom ezt a fiút, és tényleg segíteni szeretnék neki, de nem tehetem, legalábbis nem így. Az volna a fontos, hogy a fajunkra leselkedő veszélyt, Morgensternt iktassam ki, így nem csak neki, de ezer és ezer gyermeknek segíthetek egyszerre. Ő nem csak az életüket, hanem erkölcseiket veszélyezteti - ha túl is élik a harcot, egy morális fekete lyukba kényszeríti őket majd ez a pszichopata. Azonban nem jut eszembe semmi, amivel tiltakozhatnék. Mire hivatkozva bújjak ki a felelősség alól? Nincs semmi logikus magyarázat rá, persze az igazságon kívül, de azt nem oszthatom meg Aldetree-vel. Így hát csak szótlanul figyelem az arcát, a vonásait, próbálok olvasni az arcáról. Tulajdonképpen jól esik, amit mond. - Komolyan gondolja? - kérdem kizökkenve, kissé meg is hatódva. Nyelek egy nagyot. Ebből nem tudok kimászni sehogy sem; De a jó oldalát nézve segíthetek egy kisfiúnak. Előre tudom, mennyire nehéz lesz, ám úgy sejtem, sokat kapok majd a fiútól, feltölt érzelmileg. Gyorsan megrázom a fejem, hogy visszarántsam magam a földre. - Gondolom, mit sem érne, ha elkezdenék tiltakozni. Még szerencse, hogy össze vagyok pakolva. - sóhajtom lemondóan. Ezt a csatát Aldertree nyerte, de a háború köztem és a Klávé között még tart javában.
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Csüt. Dec. 28, 2017 2:33 pm
Aldertree & Salomon
A Klávé tagjai közül tudom, hogy páran egyáltalán nem lojálisak a tanácshoz, de bizonyíték híján nem sokat tehetek, hogy ez változzon. Salomon az egyike ezeknek, mást nem tehetek, mint hogy megfigyelem és ha bármi olyan van hát jelentem az illetékeseknek. A mostani időkben fontos, hogy tudjuk kikben lehet megbízni illetve kikben egyáltalán nem. Vivian túlságosan is rejtélyes akar lenni, de pont ezzel hívja fel magára a figyelmet. Tudom, hogy sántikál valamiben, mégpedig semmiképp olyanban, ami jót tenne a Klávé uralmának. Teljesen és vakon magam sem hiszek a Klávé minden parancsolatában, azonban ez az egyetlen szerv, mely még egyben tudja tartani az árnyvadászokat, ennek felbomlása káoszt okozna, bármennyire is hiszik egyesek azt, hogy az volna a jó. Valentine felbukkanása és ténykedése mellett rengeteg a démon és alvilági probléma, ha most feloszlatják a Klávét akkor nem lesz, aki megakadályozza a bajt. Néha kell választani, ha minden választás rossz, akkor a kevésbé rosszat kell megragadni nehogy mélyen elsüllyedjünk. -Amíg nem kapják meg az első rúnájukat azok, utána azonban már nem gyerekek, hanem harcosok, akiknek kötelessége megvédeni az ártatlanokat a démonoktól, rendet teremteni. Tán maga nem harcolt mikor még gyermek volt, dehogynem, mert ez kell tennünk mindannyiunknak. - mondom komolyan. Talán nem a legeredményesebb az amit teszünk, de egyre kevesebben vagyunk és ha mindenkinél megvárnánk, hogy utolérje a korát érettségben, ha pátyolgatnánk a gyermekeinket, már kihaltunk volna. Bár nekem nincs családom és nem is akarok családot, még magam is látom, hogy amit teszünk valahol nem helyes, de áldozatot kell hoznunk azért, hogy megtegyük amiért az angyal teremtett bennünket. -Mind elhullunk idővel, ki hamarabb ki később, de ez a sorsunk, el kell fogadnunk. - mondom erélyesebben. Akárhogy is gondolkodunk meg kell tennünk amit meg kell. Megértem a gyászát, azt hogy elvesztette a családjának egy nagyobb részét démonok miatt, de mind, szinte mind elvesztettünk már valakit miattuk. Ha árnyvadász vagy ez ezzel jár, ezt mind tudjuk, nem védhetjük meg a szeretteinket minden csapástól. A Csontvároson belül pihennek a szeretteink csontjai, energiájuk táplálja a helyet és bennünket, ennél nagyobb tisztesség nem létezik, mint hogy halál után odakerüljünk. Persze egy anya számára ez épp elég nehéz, de idővel majd megérti, meg kell értenie. -Úgy gondolom nincs erre alkalmasabb személy, mint maga Salomon, a gyermek elég engedetlen, 10 éves, most vesztette el a szüleit, gondolom erről már tud, ha ott folytatódik a kiképzése akkor fegyelmet tanul, erre van most szüksége, a fegyelemre, az majd megtanítja feldolgozni az elvesztést. - mondom kíméletlenül. Bár sajnálom a gyermeket, mivel ismertem a szüleit, azonban nem lehet pátyolgatni, most szükség van arra, hogy összekapja magát, minél hamarabb. -Magának is és a gyereknek is jót fog tenni, ha maga tart vele Csontvárosba, ezt ne érezze támadásnak, ezúttal kivételesen nem ez a szándékom. - mondom valóban őszintén.
Néha úgy érzem, inkább átok, mint áldás, hogy így felvágták a nyelvem. Ha nem kezdtem volna bele ebbe a szóváltásba, már rég úton lehetnék egy motel felé, vagy végül is akárhol, ennél minden csak kellemesebb lehet. Aldertree és én nem vagyunk kompatibilisek. Ha mi egy terembe kerülünk, abból általában hangos csapkodás és kiabálás szokott kerekedni, leginkább az én részemről, ő pedig csak ül, öntelten, gúnyosan, arra várva, mikor lépek ki a Klávéból, vagy ő mikor száműzethet már, van egy sejtésem, hogy az utóbbit élvezné ő jobban. Amit mond, egészen vérlázító. Ő védi az ártatlanokat? Fel tudja fogni, kik az ártatlanok? Nem csupán a mondénok életét kell védenünk, hanem egymásét is, a következő generációt is! Bár néha azt gondolom, jobb lenne ha kipusztulnánk, hogy az ilyen emberek és elavult eszmék is velünk vesszenek. Tudom, hogy erre születtünk, harcra, halálra, de úgy érzem, nem védjük meg saját magunkat eléggé. Nem vagyunk eldobható játékszerek! Túl sok bennünk az emberi ahhoz. - Szerintem mi máshogy definiáljuk az ártatlant. Maga szerint a gyermekeink nem ártatlanok? - kérdezem, és őszintén kíváncsi vagyok a válaszára. Kíváncsi vagyok, a Klávé legkiválóbb tagjai milyen állást foglalnak ebben a kérdésben. A legtöbbjüknek van gyereke, de mégsem viselkednek szülőként. Nem is érthetem meg, hogyan képesek elengedni a tizenéves fiatalokat élet-halál harcokra. A gondolat, hogy az én kicsikém... Ki is ráz a hideg. Túl sokat vesztettem már, és tudom, hogy minden Árnyvadász élt át veszteségeket, de úgy érzem, ők képtelenek a gyászra, az érzelmekre. Talán bennem van a hiba, túlságosan emberi volnék? Lehetséges, de ez nem változtat azon, miként érzek a családom és Aldertree iránt. - A név fennmarad, de a lányom nem. A halál ekkora elismerés volna? Milyen kicsavart világban élünk. - Aldertree szemébe nézek, és azt akarom, gondolkozzon el. Ha én megöletem magam, elismert Árnyvadász leszek? Ez kell hozzá? A halál? Régen, mikor az Akadémiára jártam, én is ezt hittem. Ebben nevelnek minket fel. Minden híres, ismert Árnyvadász hősies halált halt, és életében elkövetett tetteiről kevesebbet zengtek tanáraink. A gyermekeimnek is róluk meséltem elalvás előtt, és edzés közben is azt hajtogatták, olyanok szeretnének lenni, mint ők. Nagyok, híresek, tiszteltek, hősök... Halottak. Akkoriban még fel sem fogtam ez mit jelent - most viszont összeszorul a szívem, ha erre gondolok. Csontváros? Az eszem azonnal elkezd tiltakozni. Nem segíthetek a new yorki gyerekeknek, ha engem oda száműznek! Nekem itt van dolgom, a felszínen, és még nem sikerült egyetlen Kör-taghoz sem igazán közel férkőznöm. A Csontvárosba pedig nehezen érnek majd el az Alvilágiak jelentései. Persze, ha azonnal ilyen hevesen tiltakozni kezdenék, Aldertree árulás gyanújával lecsukatna, és a lányom se kímélné, ennek élő bizonyítékai a régi Kör-tagok gyermekei. Nagyot nyelek tehát. - Biztosan azt akarja, hogy én felügyeljem a gyermek kiképzését? - kérdezem, és egy apró nevetés hagyja el ajkaimat. - Ha ennyire vissza akar rántani a földre, és nem is bízik bennem, miért egy gyereket bízna rám? Még a végén őt is megrontanám. - gúnyolódom picit. Remélem, meg tudom győzni őt, hogy ne nekem kelljen Csontvárosba mennem. Ha a felszínen volna a képzés, az Intézetben, ahol ráadásul Aldertree szeme előtt folyna minden... Könnyebb lenne mást is csinálnom, kilopóznom, találkoznom olyanokkal, akikkel nem lehetne. A Néma Testvérek elől viszont nincs menekvés, ők mindent látnak és hallanak.
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Pént. Dec. 22, 2017 4:41 pm
Aldertree & Salomon
Kötelesség, ez a szó mindenki számára mást jelent, de az árnyvadászoknak csak egy dolgot jelenthet...mégpedig, hogy életét, vérét adja az ártatlanok védelme és a démonok elleni küzdelemért. Arra születtünk, hogy megakadályozzuk a démonok pusztítását a világunkban. Ez semmiképp sem egyszerű, sokan nem élünk addig, míg szeretnénk, nincs olyan család, amelyik teljes lenne...De ezzel nem törődhetünk, nem hagyhatjuk, hogy a kötelességünk útjába álljon, nem gyászolhatunk ameddig akarunk, tovább kell lépnünk. Kegyetlennek hangozhat ez, ám ez az élet, önmagában is kegyetlen. Intézetünk új tagja, a fiatal Javier is erre egy példa....a szülei meghaltak, de ha hagynánk, hogy gyászoljon soha nem érne meg a harcra, pedig ez az egyetlen lehetősége az életben maradásra. -Pontosan, akkor tegyen is így, védje az ártatlanokat...mert amit most művel az ezzel ellentétben áll. - mondom komolyan, ezúttal semmi ellenszenv nincs a hangomban, félre teszem minden ellenségességemet és gyanúmat. Ha valóban árnyvadász akar lenni...akkor legyen az, de úgy, ahogyan kell. Én magam sem voltam mindig ilyen rideg és ellenséges, nem mindig akartam a Klávé tagja sem lenni, de a szüleim halála ráébresztett, hogy tennem kell valamit, az pedig, hogy az alvilágiakkal szemben így viseltetek nyomós ok. Az Intézet a miénk, nekünk itt tennünk kell a dolgunkat...Ők azonban soha nem lesznek megbízhatóak, saját tapasztalat, a bőröm viseli nyomait annak, hogy ezek nem többek állatoknál. Egy pillanatra megenyhül az arcom, de ahogy jött tovább is száll. -Salomon, nem ismerem a lányát, mint mondta csak a családjáról tudok egyet s mást, de ha a lány kiváló harcos lesz a nevét soha nem feledik, a Csontváros pedig őrizni fogja csontjait és porait, melynél nincs nagyobb megtiszteltetés. A név fenn marad. Igaz, a család nevét erősíti, mert nálunk ez a tisztesség legmagasabb foka, hogy mégis milyen csatákat vívtunk meg a sajátjaink érdekében. Feljegyzések, csontok, és emlékek mondják meg kik vagyunk, kik voltunk és kikké válnak majd utódaink. -De beszélni akarok magával, most, hogy így eszembe jut...talán nem bízom magában teljesen, erre mellesleg az okaim is megvannak...a Klávé kérte, hogy igyekezzek Önt visszarántani a valóságba...erre pedig van egy remek ötletem.. - elmosolyodom. - Az intézetünkben van egy fiú, fiatal még, azonban igazi törvényszegő, a Csontvárosba küldöm hamarost. Azt akarom, hogy maga menjen vele, felügyelje a kiképzését és tegyen nekem minden nap róla egy szép kis jelentést. - elvigyorodom és végig mérem a nőt, ellenállásra számítok.
Kötelesség. Ezer és ezer dolog jut eszembe róla, de biztosan egy sem közelíti meg Aldetree elvárásait. A legtöbb inkább a régi életemben gyökerezik, az új Vivianben ezek teljesen átértékelődtek ezek a nagy fogalmak. Kötelességemnek hittem betartani a Törvényeket, és úgy tenni, ahogyan azt a felettünk lévők kívánják, míg teljes egészében elfeledtem, mik is a valódi kötelességek, melyeket teljesítenünk kellene. Erről prédikáltak nekünk fiatal korunkban, mikor még nem éreztük a belső harcok szeleit, nem borult fel a szent rend, és azért edzettünk, amiért megalkottak minket, nem pedig azért, hogy a Klávé bábjai legyünk. - Megvédeni az elesetteket és azokat, akik rászorulnak a védelmünkre. - felelem. Hangomon hallatszik némi ellenszenv, de alig próbálom maszkolni az érzéseimet Aldertree felé. Sosem szerettük egymást, és nem most jön el az ideje, hogy jópofizok majd vele; egyenesen menekülök a befolyása alól. Nem tettem egyelőre semmi illegálisat azon kívül, hogy engedély nélkül távoztam. Alvilágiakkal beszélni nem bűn, ugyebár. Bár, ha Aldertree véleményét kérdezném a témában, ő lehet másképp gondolná. Ő mindig mindent másképp lát, mint ahogyan én. A Klávé legtöbb tagja nem ért velem egyet, ha már itt tartunk. Úgy néznek rám, mint a rohadt almára a kosárban, az albínó kölyökre az alomban, mint valami szuvas fogra egy hófehér mosolyban. Pusztán azért, mert szerintem elavultak azok a szentséges Törvények, nem tükrözik a jelen állapotokhoz szükséges felkészültséget. Mikor ezeket írták elképzelhetetlen volt az, hogy Árnyvadász Árnyvadászt öljön, és hogy valaki önkényesen ellopja a Kelyhet. Semmi és senki nem volt erre felkészülve, és ez tükröződött a Klávé reakcióján is. Azóta eltelt pár év, de a Törvények töretlenül akadályozzák, hogy hatékonyan felléphessünk a Kör ellen, legalábbis én így vélem. Csak totyorgunk, én meg képtelen vagyok várni és tétlenül nézni a testvérgyilkosokat. Szemtelen megjegyzésére nem vagyok hajlandó reagálni. Ha tudja, kihez jöttem, akkor felesleges megkérdeznie, és én nem megyek bele semmilyen játékba, amivel ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Vékony jégen táncolok, mert bármilyen koholt váddal képes volna bekaclizni - az igazi törvénysértésekről meg ne is beszéljünk. Óvatosan kell lavíroznom, de legfőképpen minél előbb el kell tűnnöm. Itt nincs már többé maradásom. Fogalmam sincs egyelőre hova mehetnék, de innen el, az is biztos. Mint gyermekét féltő anya, mindennél jobban szeretném, ha a lányom a sor végén kullogna, és apróbb-cseprőbb feladatokon kívül ne kapna semmit se, így a veszélyt is teljes mértékben elkerülné. Persze a Salomonok sosem voltak gyávák és ügyetlenek, ő meg végképp nem arról híres, hogy két lépést arrébb megy, ha megsuhintja a veszély szele. Ha már a nevet nem fogja továbbvinni, akkor legalább a szellemiséget örökítse tovább, a volt férjem is ezt akarná. Neki kell képviselnie azt, amire én már képtelen vagyok. - Azt szeretném, hogy a lányom a saját érdemei miatt legyen elismert, bár tudom, ez ebben a társadalomban milyen abszurdnak hathat. - Az Árnyvadász családoknál a név többet jelent, mint a teljesítmény legtöbbször. A harctéren ugyan nem kérdezik meg, kinek a fia vagy, de az elavult szokásaihoz híven, az idrisi tömeg jobban becsüli a családot, mint a személyt. Van, aki szülei bűnei miatt marad alul olyan pozíciókért való versenyben, melyet könnyűszerrel megszerezhetett volna valamely más néven. A saját démonaim miatt kelljen a lányomnak hátrányt szenvednie? Régebben kérdés nélkül elfogadtam ezt, de felnőttem. Ez is egy a sok olyan dolog közül, amelyet megvetek ebben a társadalomban. Kéne haladni a korral, nem gondolja senki se?
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Szomb. Aug. 26, 2017 10:56 am
Aldertree & Salomon
az Intézet vezetőjeként én felelek minden élő és nem élő dologért, tettekért és cselekedetekért. Ha bárhol is hiba csúszik be az egyenletbe, az az én hibám lesz. Én pedig semmiképpen nem engedek meg magamnak hibát. A pontosság és rendszeresség az alapelvem és pontosan ezért osztottak ki ebbe az Intézetbe vezetőnek. Vivian teljesen mindegy, hogy Alicantéban vagy New Yorkban tartózkodik-e Ő problémát jelent. A klávé túlságosan is kegyes volt hozzá mikor a tanácsba vette és igyekezett kárpótolni a veszteségei miatt. Árnyvadászok vagyunk, az életünk része az elmúlás, nincs itt egyetlen egy olyan árnyvadász sem, aki ne vesztett volna már el valakit csatában, harc közben. Fel kell állni a gyászból és tenni tovább a kötelességünket. Mert a törvény, az törvény. -Ez a kötelességem, és maga tudja mi a kötelessége? - kérdezem mosolyogva, de úgy érzem mintha közben a fogamat húznák. Akármit mond és tesz én tudom, hogy nem ért egyet a Klávé döntéseivel és bár a Tanács elvakult vele szemben én tudom, hogy valamin töri a fejét, amin nem kellene. De míg itt tartózkodik a hatásköröm alatt szemmel fogom tartani. A gyenge láncszemeket el kell tüntetni, mert az ilyenekből válik az olyan ember, mint Morgenstern vagy éppen a csatlósainak egyike. Családjának említésére látom a szemeiben felcsillanó könnyeket, melyeket nehezen fog vissza. A gyenge pontja a családja melyet elveszített. Én a szüleimet veszítettem el idő előtt, a gyász normális, de benne ragadni több, mint veszélyes. -Igen, tudom. - biccentek egyet. Azonban egy pillanatig sem gondolkodom azon, hogy megemlítsem-e neki, hogy bárkit is keres, jobb volna azt nem úgy tennie, hogy nekem szemet szúrjon. Mert vele kapcsolatban minden gyanús a számomra. Még azon sem lepődnék meg, ha magával Morgensternnel szövetkezne a Klávé háta mögött. Nem egy beépített embere lehet Valentine-nak, csak bizonyíték nincs rá, hogy ezt azok nyakába varrhassuk. -Biztos benne, hogy ez a legjobb megoldás? Ne értsen félre Vivian, de az előmenetele miatt félő, hogy a lánya is a sor végén fog kullogni. - jegyzem meg mellékesen. Egy árnyvadász családban a név kötelez, elég egyetlen egy mocskos folt, hogy évtizedekre vagy századokra is úgy gondoljanak a családra, mint selejt illetve átok a nemzedékeinkre. Vivian a tettei hiányával ejtett csorbát a családja nevén, a férje és fiai hallottak melyet gyászában képtelen feldolgozni és tenni a kötelességét. A lányának nem lesz könnyű dolga, nem fogják elismerni, talán soha.
Muszáj valahol máshol menedéket keresnem. Most, hogy Aldertree lett az Intézet vezetője, nekem semmi keresnivalóm nincs itt - veszélybe sodorná a látogatásomat, minden eddigi elért eredményemet. Az is igaz, hogy ezekben sem bővelkedhetem, így abba a kicsibe kell kapaszkodnom, amit már sikerült megszereznem, elérnem, például a Wrighttal való találkozómba. Nem hagyhatom, hogy fény derüljön ezekre a kiruccanásokra. Nem hiszem, hogy valaki is tudna róluk az árnyvadászok közül, mert nagyon igyekeztem eltörölni a nyomaimat, ám sosem lehetek betonbiztos semmiben. Jobb gyanakodni, mint váratlanul lebukni. Két lépéssel kell mindenki előtt járnom, akármennyire is lehetetlennek hangzik, még a számomra is. Őrültség volt az egész terv, az elejétől kezdve a végéig, azonban nem tehettem mást, bele kellett vágnom. Furcsa megint terepen lenni. Elszoktam tőle, így hát érthető, miért félek görcsösen attól, hogy hibát követek el, és valaki rájön a tervemre. A legrosszabb az lenne, ha a Klávé fülébe jutna, mit művelek itt. Nem jó játék a Klávé bizalmát így feszegetni, akkor sem, ha tehetetlen bandának tartom őket, mert bizony azt könnyen elkapják, aki az orruk előtt van, és példát statuálván eléggé megizzasztják azt. Ahogy a régi Kör tagjainak a gyermekei néznek ferde szemmel, úgy az én lányom is hátrányos helyzetbe kerülhet magam miatt, amit nem szeretnék. Meg kell húznom magam, a lehető legmesszebb az Intézettől. - Örülök, hogy ilyen lelkiismeretesen végzi a munkáját. - vágom oda, mintha nem venném észre az apró kis sunyi mosolyát. Tudja, mit akarok elérni, de ettől még nem adom fel a próbálkozást. Próba szerencse. Jó érzés lenne, ha kissé kiboríthatnám és kibújna a szög a zsákból. Nem tudom, mennyire fogadták örömmel az Intézetben élők, de már csak szórakozásból is jó lenne végignézni, ahogyan lassacskán megutálják őt. Mikor megemlíti a családom, a mellkasomban hatalmas tűz lobban fel. Direkt csinálja, tudja, milyen hatással van rám az említésük, de nem engedem, hogy az én fegyveremmel győzzön le. Provokáljon csak, lenyelem! Ez a küldetés fontosabb a büszkeségemnél. A férjem és a fiaim emlékénél is. Muszáj visszatartanom a könnyeimet, ez az ember nem érdemli meg, hogy lásson engem gyászolni. Nem érdemes arra, hogy a családom által hagyott emlékeimbe kutasson. - Ha maga annyira okos és hatalmas, pontosan tudja kihez jöttem. - jelentem ki, a hangomban érződik az agresszió és a harag. A hirtelen haragú természetemet csak nagyon nehezen tudom kordában tartani, és a teljes elmaszkolására esélyt sem látok. Dolgoznom kéne a habitusomon, de a meditáció nem igazán segít nekem. Addig is maradok heves, az legalább megy nekem. - A lányomat én edzem otthon. - válaszolok bosszúsan Aldertree-nek. Úgy tűnik elég nagy csodálója lett a családomnak és a lányomnak. Lassan valóban eléri azt a kort, hogy egy Intézetbe küldjem kiképzésre, hogy megismerje a világot, a különböző kultúrákat, de egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, ahogyan egy szeráfpengével harcol. A gondolattól is ráz a hideg, ám tudom, hogy nem zárhatom be örökké Alicantéba. Rendes kiképzésre, rendes tanárra van szüksége, amelyet hamarosan meg is fog kapni, csak fel kell dolgoznom a tényt, hogy kirepül a fészekből, hogy kockára fogja tenni az életét nap mint nap. Nem veszíthetem el őt, pusztán ő maradt nekem egyedül, de azt sem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy börtöntölteléket, örökké a szobájába száműzzem.
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Hétf. Aug. 14, 2017 9:28 pm
Aldertree & Salomon
A Klávé tanácstagjai között nem egy olyan személy van, aki a törvényeket félvállról veszi és az elkötelezettsége közel sem olyan erős, mint kellene ilyen poszt betöltése esetén. Sokan úgy gondolják kényelmes pozíció a tanácstag termeiben ülni Alicante városunkban. Én magam is voltam terepen, ott kezdtem, ahogy minden árnyvadász, tudom milyen küzdeni az életedért, milyen pengét mártani egy démon testébe, milyen árnyvadász ellen küzdeni, milyen érezni, hogy a saját fajod rossz útra téved és meg kell ölnöd azt, akivel lehet együtt edzettetek fiatalon. Salomon az az árnyvadász, aki semmibe veszi a Klávé törvényeit és provokatívan lép fel minden döntés ellen. Annak idején a családja pusztulásánál megszánta őt az Inkvizítor és beszervezte a tanácsba, mert a harctéren nyújtott teljesítménye nem csupán önveszélyes volt, de közveszélyes is. Képtelen volt küzdeni, félelem vagy valami más zsigeri dolog miatt. Bár abban van holmi igazság, hogy néhány törvény elavult és a mai normáknak nem felel meg, azonban az Inkvizítor és a tanács elnöki posztjain ülő személyek egyelőre jónak látnak mindent, a változás addig nem fog beállni, míg nem döntenek úgy, hogy ez szükséges. Műmosoly terül el az arcomon. Egyikünk sem játsza meg, hogy örül a másik jelenlétének. Az Intézet az én vezetésem alatt áll és nem örülök egy olyan személynek, aki alááshatja a tekintélyem, mert azt látja jónak. Ő gondolom szintén hatalmas lelkesedéssel fogadja a hírt, hogy nem lesz egy perc nyugta sem a vezetőségem alatt. -Ha jónak látom még a két hónappal ezelőtti vacsorájáról is papírokat szerzek. Mindenhez meg van a hozzáférésem, ki kell szűrni a romlott egyedeket. - Mosolyodom el a bajszom alatt és állom a tekintetét. Provokatív nőszemély, de ez nem az a hely, ahol hagyhatom, hogy ellenem áskálódjon. -Tudtommal a sírjaik Idrisben vannak, nem pedig New York-ban, tévednék? - kérdezem pedig tisztában vagyok mindennel. A családja halott, szinte minden élő rokona, a lányán kívül. Nem egyszer szóba kerültek már a tanácskozásokon, sajnálatos a vesztesége, azonban szinte nincs olyan akinek nem halt már meg valakije. Ilyen az életünk, része az elmúlás. Öregek csak kevesen vannak, nem igen adatik meg az a luxus, hogy megérjük ezt a kort. -És hogy van a lánya, Salomon? Elérte már azt a kort, hogy egy kirendelt Intézetnél megkezdje a kiképzését? - érdeklődöm. Kíváncsi vagyok mit gondol arról, hogy a lányának démonokkal kell küzdeni, míg Ő saját maga egy pengét sem képes már a kezébe venni.
Ha a Klávéra gondolok, sok minden jut az eszembe. Na, a bizalom, mint olyan, az cseppet sem, persze. Sőt, még a hit, remény, és segítség szavak sem. Arra neveltek minket, hogy tiszteljük, becsüljük a Klávét, mert szent és sérthetetlen, rendet tart, utat mutat, betartatja a Törvényt a csibész nephilimekkel. A gyakorlat mást mutat. Nem vagyok természetesen átlagos Klávé Tanácstag, sosem akartam vezető lenni, mindig a magam útját jártam. Szerettem a terepen lenni, szerettem az akciót, az adrenalint. Nem tehet róla senki, hogy bekövetkezett az a szörnyű eset, aminek hála soha többé nem akartam elhagyni Alicantét. Képtelen voltam kitenni a lábam a lakásból, nem voltam hajlandó elvégezni a rám kiszabott feladatokat, és sajnálatból, de a Tanács tagjává avattak. Meg sem érdemlem, fiatalkoromban mániákus szabályszegő voltam - erről nem hiszem, hogy nagyon tudnak, mert általában elsunnyogtam a kisebb baleseteket, a szüleim segítettek néhány dolgomat eltussolni - ám semmi hasznomat nem vették már máshol. Nem szülök többet, nem vagyok elég jó kiképző, magamba fordultam. Nem tudom, mit vártak, majd menni fog nekem a csapatmunka, annak, aki világ életében a saját feje után ment? Badarság volt tőlük ez a döntés. Kihasználni azonban kihasználom a helyzetet. Nem a saját, önnön érdekeimre, dehogyis, hanem a fiatal nephilimeket képviselem. Megkaptam már sokszor, hogy ugyanolyan meggondolatlan, vakmerő, forrófejű vagyok, mint ők, ám be kell látnunk, hogy a karót nyelt vén stílussal sosem láthatunk be az éretlen fejekbe. Hogyan védjük meg így a jövőnket? Morgenstern ezt használja ki, belelát mások fejébe, mások fájdalmába, nem a kötelességgel, a Törvényekkel jön. Elavultak, régiek, ma már érvényben sem kellene lenniük. Ki hagyta ezeket jóvá? Úgy értem olyan, aki ma is lélegzik. Senki. Megjátszhatnám, hogy örülök egy kolléga jelenlétének, de mindketten tudjuk, hogy hazudnék. Nem az a fajta vagyok, aki véka alá rejti az érzéseit, gondolatait, és Aldertree pontosan tudja, mit gondolok a kialakult helyzetről és a Klávé ehhez való hozzáállásáról. Miért ne tehetné mindenki azt, amit jónak lát? Az emberek szabad akaratot kaptak, hát mi miért nem élhetünk vele? Részben mi is emberek volnánk, nem de? - Ó, és ez egészen meddig terjed ki, mások magánéletébe is kutathat? - kérdezem szórakozottan. Kíváncsi vagyok, hagyja-e magát provokálni, főleg, mert szokatlan helyszínen vagyunk - ez nem az a terem, ahol tanácskozunk, ez nem Idris, hanem egy Intézet, ahol ő ugyan szolgálatot teljesít, de most csak mi ketten vagyunk jelen. Remélem, ráharap. Már csak puszta szórakozásból is, de szívesen kiidegelném őt. - Rokonlátogatáson vagyok. - vetem oda, de nem megyek bele a részletekbe. Úgyis tudja az egész élettörténetem, a tanácskozásokon szeretik felhozni, kénytelen volt párszor végighallgatni, hogy mindenkim meghalt. Egyetlen élő rokonszerűségem van a lányomat leszámítva, a valahai férjem egy távoli, rosszindulatú valakije, akit valójában nem szívesen látogatnék meg. Gondolom, úgysem veszi be a mesémet, nem is erőltetem meg magam, tudom, mikor kell veszíteni.
code by Silver Lungs
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Szer. Júl. 26, 2017 11:14 am
Aldertree & Salomon
Megszoktam már, hogy a jelenlétem a legnegatívabb formában járul vissza felém. Vannak akik félnek tőlem, vannak, akik tisztelnek és van az a réteg, amelyik megkérdőjelezi azt, amit teszek. Ebből az utolsó rétegből jó pár akad. Kezdhetjük is a kört mondjuk a kedves kis Isabelle-lel és barátaival. A történet azonban nem áll meg itt, vannak idősebb volt Klávé tagok a belső körből, ők valahogy nem csupán a munkám kérdőjelezik meg, de a parancsokat is, amit a Klávé nevében hajtatok végre. Átvágok az udvaron, látom, hogy olykor egy-egy kósza pillantás rám vetül, de nem foglalkozom vele, még nem vagyok itt olyan régen, hogy ezt megszokják. A Lightwood család kesztyűs kézzel bánt az alvilágiakkal és az Intézet tagjaival. Ennek azonban vége, ide szabályok kellenek, drasztikus lépések különben elfog hatalmasodni a káosz, ez pedig a Kör tagjainak és Valentine-nak fog kedvezni. -Jó reggelt Salomon! - üdvözlöm és megállok a nő előtt. Ő az egyik olyan árnyvadász akivel maga a Klávé sem tudja hányadán áll. Több a gyanús körülmény körülötte, de eddig semmit nem tett, amivel sarokba lehetne szorítani. Hogy bízhatok-e benne? A legcsekélyebb mértékig sem. -Nem csak azért, hanem, hogy az Intézetben végre rend uralkodjon és ne tehesse mindenki azt, amit jónak lát. - dörmögöm. Tudom, hogy azért kérdezte, hogy ezzel is felhergeljen, de nem fogok ugrani neki. Ide rendeltek, az a feladatom, hogy rendet tartsak és a megfelelő intézkedéseket megtegyem a Kör tagjainak előkerítésében. - De, hogy Ön mit keres itt, az már egy másik kérdés, egy sokkal érdekesebb, tehát? - Kérdezek ezúttal én is, minden gúnytól mentesen, afféle komoly érdeklődéssel. Hogy magamban mit gondolok azt megtartom magamnak. A kezemben szorongatott dossziét a karomban tartom, de ezúttal már nem az iratokra szegezem a pillantásom, hanem a velem szemben álló árnyvadászra.
Már egy hónapja tartózkodom New Yorkban. Eddig nem igen derítettem ki semmi hasznosat, bár néhány igazán... kellemes találkozáson már túl vagyok. Érdemileg nem igen haladtam egy magamban, az egy személyes hadsereg dolog csak akkor működne, ha mondjuk én lennék maga Gábriel angyal – szerencsére, nem én vagyok. A Mennyekből már rég száműztek volna akkor, úgy érzem. Csodálkozom, hogy a Klávé még megtűr engem, bár szerintem csak megsajnáltak, ezért kerülhettem be a Tanácsba. Egyébként már a Klávé tagjait értesítettem, hogy rokonlátogatáson vagyok. Ugyan két hét távollét után méltóztattam üzenni nekik, nem hiszem, hogy hiányoztam volna nekik. Úgy hiszik végre haladhatnak az üléseiken, pedig mind tudjuk, csak tökölnek egy helyben. Az Intézet falai között leltem menedékre, miután minden pénzemet elvitték az olcsó, piszkos kis motelek. Nem terveztem, hogy ilyen sokáig elmaradok, főleg nélkülözve minden előrelépést. Az utóbbi egy hétben csak az utcákon bolyongtam, hátha belefutok valami érdekesbe, talán egyenesen magába Morgensternbe. Segítségre nem igen számíthatok, gyerekeket nem fogok magammal rángatni a veszélyes találkozókra, az itteni felnőtt nephilimek pedig a Klávé szabályait túl komolyan veszik. Apropó, szabályok! Valóban él a közelben egy nagyon távoli rokonom, vagyis a megboldogult férjem egyik nagyon távoli rokona, akinek sejtelme sincs, hogy az Intézetben húzom meg magam. Ha a tudomására jutna a dolog, első dolga lenne engem feljelenteni a Klávénál, mivel szerinte én öltem meg a férjemet, annak ellenére, hogy bizonyítottan nem így volt. Ám úgy tűnik mindegy is a dolog, hisz a Klávé jön ide. Aldertree-t kirendelték az Intézetbe. Nekem erről az érkezése napján szóltak, bár nem haragudhatok senkire, mert éppen három napig az Intézet közelébe sem voltam, nem tudtak volna értesíteni. Még gondolkodom, hova mehetnék tovább, mert az biztos, hogy itt kell hagynom a pihe-puha, meleg ágyikómat, ugyanis ha Aldertree gyanút fog, két perc alatt elintézné a száműzetésemet. Időt kell valahogyan nyernem. - Jó reggelt, Aldertree! - köszöntöm mikor reggel az udvaron összefutok vele. Az arckifejezésem semleges, bár legszívesebben ráfintorodnék. - Csak nem azért jött ide, hogy a Klávé nevében tegyen valamit a Kör fenyegetése ellen? - mondom fesztelenül, mintha csupán a hogyléte felől érdeklődnék szórakozottan. A friss levegőhöz igazán illik ez a hangnem, könnyed és virágillatot áraszt, a tartalomtól viszont eléggé elüt. Szeretem a kontrasztos dolgokat, s az a sejtésem, ez a beszélgetés is hasonló kapcsolatban áll majd a csodálatos reggeli hangulattal.
code by Silver Lungs
Admin
Vezetõség
mindenhol
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Udvar ↠ Vas. Május 07, 2017 8:46 am
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Csüt. Dec. 08, 2016 8:46 pm
Adventure Of A Lifetime
Zephy & Eric
A levegő nem jéghideg, viszont nem is meleg, inkább az a jóleső hideg levegő, ami segít kitisztítani a fejemet. Mélyet szippantok belőle, s próbálok nem gondolni arra az „incidensre” az újonccal. Merthogy magamban csak így könyveltem el az egészet, hiszen nem volt több, mint egy hiba. Ami azt illeti, ha nem csapják hozzánk, akkor biztos, hogy teljesen máshogy megy, ráadásul most nem lenne bűntudatom. Már rég nem éreztem ilyet, ezért is furcsa számomra, hogy pont miatta érzek bűntudatot. Igaz, nem csak az én hibám, mivel nem én találtam ki ezt az egészet, mégis rábólintottam, így valamilyen szinten az én felelősségem is, arról nem beszélve, hogy ránk bízták, mi meg majdnem megölettük. Nem hiszem, hogy sokaknak hiányzott volna közölünk, viszont a felsőbb körökben tevékenykedők biztos nem nézték volna jó szemmel, hogy hagyjuk meghalni. Valójában nem utálom, csak... Úgy érzem, hogy nem való közénk. Számomra ő különc, és amíg nem bizonyítja be, hogy ér valamit, addig nem is fogok vele máshogy bánni. Lassan szívom be a levegőt és inkább ismét Rockyra figyelek, hogy addig se kelljen arra az estére gondolnom. Már nem jár messze, de mielőtt visszajönne hozzám megrohamozza azt, aki mostanában befúrta magát a gondolataim közé és sehogy nem tudom őt kiverni onnan. Persze nem jó értelemben, ez nem az a lány, akit most fűzök, hanem az, akit majdnem sikerült megöletnünk, nekem és a csapatomnak. ~ Ez valami vicc akar lenni? – Nem mondom ki hangosan a szavakat, inkább megtartom őket magamnak. Nem mintha sértő lenne, de most na... Amint Rocky visszaér óvóan ölelem magamhoz, mintha meg akarnám védeni tőle. Eleinte próbál kiszabadulni, s hangot is ad annak, hogy ez nem tetszik neki, de egy kis simogatás után belenyugszik abba, hogy innen nem tud szabadulni és inkább megpróbálja élvezni a simogatást. Bár fejem elfordítom, szemem sarkából mégis látom, hogy felém jön, de szerencsére nem sieti el, így van egy kis időm felkészülni rá. Először próbálok nyugalmat erőltetni magamra, hogy ne ordítsak rá, de ez nem megy valami könnyen. Valahogy nem akarom, hogy a közelemben legyen, el akarom üldözni, hátha ezzel sikerül kiűznöm azt az estét is a gondolataim közül. Mikor ideér nem szólal meg, csak csendben áll és megköszörüli a torkát. Mintha egy kicsit ideges lenne, bár ezt nem is csodálom. Ha engem így felzaklatott az az incidens, akkor el tudom képzelni, hogy benne mi játszódhatott le. Az első találkozás egy démonnal amúgy sem kellemes és biztos, hogy maradandó nyomokat hagy maga után, de ha már az első találkozásnál kis híján meghalsz, akkor biztos, hogy egy egész életen át fogsz rá emlékezni. Egy kissé zavar a csend, úgy érzem, mintha az egész udvar elhallgatott volna, az emberek elnémultak volna, s a levelek sem zörögnének a lágy szellőben. Végül felállok, mielőtt megszólalok, felemelve Rockyt is, aki mostanra már kényelmesen elhelyezkedett a karjaim közt. - Mit szeretnél? - Hangom nyugodtnak hangzik, ami kissé meglep, mert egyáltalán nem vagyok nyugodt, sőt lassan én is kezdek ideges lenni. A szemébe nézek, várva, hogy mit reagál.
Gyengeség, csalódottság és magatehetetlenség. Ezek körül forogtak az érzéseim és a gondolataim is egyaránt, ahogy lassan elhagytam az intézet falait és tüdőmbe friss levegő költözött az udvaron. Talán igazuk van, az is lehet, hogy ezt az egészet nem kéne erőltetni, nem illek sehova, ez is egy állapot. Talán annak idején apu ezért próbált a mondének között új életet adni nekem, mindannyiunknak, de hát ott sem lett az igazi. Mióta meghalt, azóta meg anyu visszaköltözött a Tündérek Udvarába, én ingázom, de azóta semmit sem nevezek az otthonomnak. Néha elmegyek még a régi lakásunkhoz. Most üresen és lelakottan áll, ott fityeg rajta az eladó tábla, de a kutyának sem kell. Engem annyi kedves emlék köt oda, az első nagy élményeim. Ahogy felfedeztem, hogy mekkorát lehet esni a lépcsőn, ha megpróbálsz rajta lecsúszni egy kartondobozban, vagy éppen mennyire könnyű betörni egy ablakot, ha a lakásban gyakorlod a nyilazási képességeid, még ha az csak játék is. Szóval… igen, megfordult a fejemben, hogy be kellene ezt fejezni, hogy csak egyszerűen a királynő kérésére néha eljövök, megbeszélek, és máskor színem se látják. De egyszerűen nem tudok megülni a fenekemen, úgy látszik. El vagyok keseredve, szomorúan bámulok előre, amikor éppen nem messze tőlem csapódik a földre egy bot, majd sebesen tart egy aranyos kutyus utána. Kicsit túlfut szegény a célon, majd átesik saját magán, úgy igyekszik, majd felkapja a fadarabot, és tova fut. Már azt hinném, valami szép képet követek le, ám ekkor kiszúrom azt, kihez is tart. Nagyot nyelek és igyekszem nem bámulni, amikor pedig elfordítja a fejét csak még rosszabbul érzem magam, és fel is húzom magam, mint a taxiórát szokták. Mintha teljesen elöntené a fejemet is ez, elindulok felé, nem sietek, nem is igyekszem, ennek köszönhető talán, hogy fogadóbizottságom is lesz. A kutyus egy percre megrohamoz, körbeszimatol, felkapaszkodik a lábamra… megvakargatom a füle mögött, hevesen csóválja a farkát, rámosolygok, majd egy vakkantás után visszatér gazdijához. Igen, éppen oda, ahova én is tartok. Összefonom kezeimet magam előtt, tudom, hogy még mindig ignorálni akar, érzem és látom is. Legszívesebben szembesíteném vele, mekkora tuskó. Megköszörülöm a torkom, kicsit várok, de meg kell vallanom alsó ajkaimat harapdálom és ujjaimmal saját karomon dobolok. Nem szólalok meg, valahogy nem megy, talán nem is véletlenül, de valahogy a normális kommunikáció a „Szia, hogy vagy?” típusú hiába erősségem, az első alkalom óta… nos nem erőltetem. Az pedig, ami történt nemrég, hát azt sem szívesen, mégsem értek semmit, teljesen összezavar. Nem piszkál, szólogat be vagy éppen fellengzősködik, sőt mi több, teljesen kizárt ő is, meg az a csapat a munkákból. Ami még inkább idegesített. Mintha azt üzennék semmit nem érek, felejtsem el ezt, egy vicc vagyok. Lehet kicsit túlzok, de na.
Egyik kezemben Rocky új játékszerét tartom, amit éppen próbál kitépni a kezemből, de erősen tartom. Ahhoz képest, hogy nem éppen egy nagytestű kutya, elég erős kis dög. Egy hirtelen rántással sikerül kiszabadítanom, majd hátra lendítem karomat és eldobom a botot. - Hozd vissza! – Kiálltok rá, ő pedig elkezd arra rohanni, amerre legutoljára a botot látta. Sikerült jó messzire eldobnom, így most van egy kis időm kifújni magam. Az elmúlt fél óra másról sem szólt, mint hogy Rockyval játszottam, ez pedig egy idő után már kezd egy kicsit fárasztó lenni. Amikor látom, hogy Rocky szélsebesen rohan felém a bottal, egy mosoly felszökik az arcomra. Villámsebességgel szeli át a fél udvart, de amikor hozzám ér egyszerre lelassít és megáll előttem. Amikor a botért nyúlok először erősen szorítja, de nem telik sok időbe mire elengedi. - Ügyes vagy! – Dicsérem meg, miközben megveregetem a buksiját. Amikor látja, hogy ismét felemelem a karom vakkant egyet, s elkezd izgatottan ugrálni. Pillanatnyilag egyáltalán nem zavar, hogy hányan néznek engem miközben játszom Rockyval, most pont nem érdekel. Ezúttal csak meglendítem a botot, nem dobom el, de Rocky így is elindul megkeresni, aztán amikor pár másodperc múlva rájön, hogy nem dobtam el, szomorú arccal ballag vissza mellém. Amikor visszaér leguggolok mellé és megsimogatom a buksiját. Közben szétnézek az udvaron, hogy ki van itt. Eleinte senkit nem látok aki felkeltené az érdeklődésem, a legtöbbjüket ismerem, igaz, nincsenek itt valami sokan, de... Ő mégis itt van. Az, akit már jó ideje próbálok kerülni pont most van itt. Gőzöm sincs, hogy mióta lehet itt, hogy mennyit látott abból, ahogy a kutyámmal játszom. - Nem tudtam, hogy mi hiányzott... – Sóhajtok egyet. Próbálok nem venni tudomást róla, de érkezésére kellemetlen emlékek törnek fel bennem. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy részben az én hibás is, hogy majdnem meghalt, de mégis... Eddig még nem kerültem ilyen helyzetbe és most elég kellemetlen érzem magam miatta és az sem segít, hogy tulajdonképpen mégiscsak én mentettem meg, viszont ha nem egyezek bele abba, hogy csalinak használjuk, akkor meg se kellett volna menteni... Mostanában így is elég sokat rágódtam rajta, úgyhogy most a legkevésbé sem hiányzott, hogy felbukkanjon. Fejem elfordítom tőle, inkább Rockyval foglalkozok, próbálva elterelni róla a figyelmemet.
A hozzászólást Eric Fox összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 27, 2016 9:21 am-kor.
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Kedd Dec. 06, 2016 9:39 pm
Eric & Zephy
Fordultam, leguggoltam, éreztem, ahogy a kezemben lévő eszköz nagyot csattan partneremével való találkozáskor, egész karom beleremegett. Aztán egy pillanat alatt térden maradtam és elém kúszott az a bizonyos hetekkel ezelőtti eset, amikor az a démon földre kényszertett és egy hajszálon múlt az életem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy éppen mi folyik körülöttem, karjaim elernyedtek, kiejtettem kezemből a pengét, ekkor pedig éreztem, ahogy a gyomromba, majd a hátamra mért ütés végleg padlóra küld. Kitisztult a kép, hirtelen újra a teremben, láttam ahogy várja, várja mindenki, aki látta, hogy felkelek-e. Megtettem, egyedül, egy árva nyögés nélkül. Valami belül mardosott, már-már fojtóan szorította ki tüdőmből azt a kevés levegőt is, amit be bírtam szívni. Szörnyen szúrt az oldalam, a mellkasom és a torkom is, mindez azért mert benyeltem ezt a támadássorozatot gyakorlás közben. Figyelmetlen voltam, az én hibám, ha meg tudtam volna szólalni se háborogtam volna, teljesen kihagyott a koncentrációm, ami akár odakint is történhetett volna. A terem szélhez botorkálva vetettem a hátam a falnak, a szemeimben rémület ült, de nem az iméntiktől, inkább az az este kísértett még. Egy kis ideig pihentem ott, majd összeszedtem a holmimat, de az ajtóba dobva a holmiimat kimentem az udvarra, hogy némi friss levegő segítségét hívjam. A fejemben minden kavargott, amennyire el akarják velem hitetni, hogy semmi keresnivalóm itt, annyira kezdem el is hinni lassan hála ezeknek a hibáknak, amiket bár én vétek, közel sem érzem azt, hogy megtörténne más esetben. Bármelyik árnyvadász, vagy legalábbis a többség, elég nehezen visel el, nem szívesen osztozik velem feladaton, és ez meg is látszik azon, mennyi tapasztalathoz jutottam eddig. Az a pár akció szinte semmi volt. Még akkor is ezt mondom, ha annak a bizonyosnak az is lett a vége, ami. Hittem nekik, hogy nem lehet baj és hasznosabb, ha csaliként funkcionálok, mondván belőlem úgy sem nézik ki, hogy vadászom rájuk. Hát mégis rájött és majdnem a sírba is küldött érte valaki. Nagyot nyeltem a gondolatra, végül egy mosolyfélét erőltettem az arcomra, mikor megláttam az egyik lányt, akivel korábban beszéltem pár szót. Intettem is neki, amire ő vissza. Ám ekkor valaki mást is megpillantottam az udvaron… Csak Őt ne most, kérlek. Fogalmam sem volt hányadán állok vele, egyszerre féltem tőle és utáltam őt és nem tudtam hová tenni, jobbnak éreztem azt a helyzetet, ami most volt. Kerültük talán egymást, de már nem is igazán tudtam ki kerül kit.
Úgy tűnik, az összes intézetben lévő árnyvadász most esett neki a gyakorlótermeknek és sehol nem találtam magamnak elég szabad helyet ahhoz, hogy kicsit frissítsek a tudásomon. Nem volt más választásom, mint felkapni a kedvenc pengémet és az udvar felé venni az irányt. Talán ez még jobb is volt így, hiszen a friss levegőn mindig is sokkal jobban szerettem gyakorolni és edzeni, mint bent, csak általában nem túl sok lehetőségem akadt rá, hiszen inkább élesben tudtam a tudásomat fejleszteni. A napokban nem sokat voltam itt az intézetben, a testvéreimmel nem is találkoztam. Clary minden időmet felemésztette, természetesen örömmel segítek neki és nem bánom, hogy minden pillanatban vele vagyok, mert jobban meg akartam ismerni. Van köztünk valami érdekes érzés, amit még soha nem éreztem másnál. Ezt pedig mindenképp ki akarom tapasztalni. Pár lépést teszek csak meg az udvaron, egy tökéletes helyet keresve az edzéshez, amikor meglátom ott Alecot. Biztos vagyok benne, hogy ő is hasonló felindulásból kötött itt ki kint, mint én, hiszen anno volt pár pillanat amikor együtt küzdöttünk az udvaron. Nem vagyok haragtartó, ezt mindenki jól tudja, főleg nem tudnék a parabatai társamra mérges lenni sokáig, mégis úgy érzem, hogy még mindig nem javult meg a kapcsolatunk és nem is beszéltünk róla igazán... ami tudom, hogy az én hibám, hiszen nem voltam itt bent a napokban. Elgondolkodva lépek oda hozzá és szólalok meg. - Alec... nem akarom ezt a végsőkig játszani. Szeretném ha megbeszélnénk a helyzetet... - Nem hinném, hogy túl békésen fogja lereagálni a kérésemet, már ha egyáltalán reagál majd rá. Mindenesetre bízom a legjobbakban.
- Figyelj, hogy ennyire érdekel a fejlődési állapota, akkor nagyon szívesen jelentek neked róla minden áldott héten. Akkor pedig, mikor teljesíti a jutalomfalatos mutatványt egyenest rohanok hozzád vele együtt, hogy bemutathassuk. - Nem értem, hogy miért kell fennakadni Silly-vel való kapcsolatomon. Úgy értem egyáltalán nem ugrok ki a bőrömből azért, hogy őt kell megállás nélkül tanítanom a legegyszerűbb dolgokra is, de a nyakamba lett varrva és most, hogy már rájöttem mennyire frusztráló tud lenni és az esetek többségében mennyire ügyetlen legszívesebben kézzel-lábbal tiltakoznék. De, ha visszalépek egy kihívástól, akkor az már nem is én magam vagyok. Meg persze annak ellenére, hogy olyan ügyetlen, hogy néha még a saját lábában is elbotlik, egész ügyes. Legalábbis én úgy vélem, hogy gyorsan tanul és hamar ráérez a dolgokra, de az ügyetlenségét a lehető leghamarabb le kell rázza magáról ezért sem dicsérem sosem az egekig. Sőt. Nagyon ritkán jutalmazom valami pozitív jelzővel, de cserébe a negatív kritikáim nagy részét is megtartom. Persze, ami már áthidal a gúnyosság tengerébe. Mert azért szegény lány nem érdemli meg, hogy összetörjem az álmait. Bár egy pillanatra sem fogom sajnálni a sors miatt, ami kijárt neki. Esélye volt arra, hogy ezt az egészet elengedje maga mellett, de ő inkább ezt választotta. Akkor pedig viselkedjen a szerephez felnőtten. - Nem fogok hazudni, úgyhogy nem fogom ezt mondani. Egyszerűen csak egyelőre nem látom az értelmét a helyzetnek. - Szeretném ezt az egészet magam mögött hagyni, mert nem kellett volna megtörténnie az egésznek. Bármennyire is szeretném, ha az ajkaim újra érinthetnék az övét azzal csak még inkább ásnánk magunk alatt a gödröt, míg nem már ki sem látunk a felszínre. Nem akarom tönkre tenni a kapcsolatunkat.. A baj csak az, hogy valamilyen módon így vagy úgy, de a darálóban köt ki az egész. Mert vagy az teszi tönkre, amit egymás iránt érzünk, vagy pedig az, hogy inkább eltaszítom magamtól. Én pedig a második opciót választottam. Mert ebből talán még később fel tudunk épülni, újra. De ha megpróbáljuk, és nem működik, akkor az örökre rányomja az egészre úgy a bélyeget, hogy attól senki, de senki nem szabadul. A szavaimmal láthatóan kicsit messzire mentem, mert látom, ahogy a könnyek megcsillannak a szemeiben. Nem akartam őt bántani. Egyszerűen csak az a könnyebb út a kettő közül, mert ha megpróbáljuk és tényleg működne, akkor is uralkodnunk kellene az egymás iránti érzéseinken, hogy tovább tudjunk dolgozni a csapattal és ne egy két személyes csapattá alakuljon át. De az a baj, ha ezt így folytatjuk, akkor hamarabb fogunk azzá válni, mint azt gondolnánk. - Na idefigyelj. Szerintem egyszer sem éreztettem veled, hogy használati tárgy lennél. Nem is értem, miért hiszed azt, hogy azért feküdtem veled össze, mert épp az igényeimet akartam kielégíteni. Szerinted tényleg ilyen mélyre süllyedtem volna? Mármint miért tettem volna tönkre a barátságunkat ezzel, hah? Amikor mástól is megkaphatnám azt a bizonyos használati tárgyat anélkül, hogy az illető ide jönne erről panaszkodni. Nem azért feküdtem le veled, mert használati tárgy volnál, de egyikünknek sem tesz jót, ha ez a helyzet tovább bonyolódik. Itt és most kell lezárni. - Épp most mondtam ellent a szavaimnak, de nem bírok együtt élni a tudattal, hogy ennyire megbántottam. Sokkal jobbat érdemel ennél. Nem én leszek az, aki lélekben tönkreteszi csak azért, mert egy pillanatban nem tudtam uralkodni az érzéseimen.
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Kedd Aug. 16, 2016 8:40 pm
To Oliver
3 types of people tell the truth: kids, the drunk and the angry.▲▼▲
Dühít a gondolat, hogy védi a lányt, hogy máshogy beszél róla, mint kellene. Pedig őszintén semmi közöm nem volt és nem is lesz ahhoz, hogy mi van velük, hogy mi van közöttük. Hiszen ki vagyok én? Egy társ, egy kósza numera és itt kifújt. Hát nagy vállveregetést érdemelnék az idióta érzéseimmel kézen fogva. - Még annak is eljöhet az ideje…- puffogok magamban, mint egy kisgyerek. Igen rossz szokásom, hogy borzalmasan gyerekesen tudok viselkedni, hisztisen és cseppet sem felnőtt nő létemre. Kettőnk közül ő volt az aki érettebben tudta kezelni a dolgokat, holott ez fordítva szokott lenni, legalábbis azt mondják. Szokták mondani, hogy fel kéne nőnöm, de ilyenkor csak legyintek, hogy óóh rá érünk arra még. Csak a szememet forgattam a mondatára melyben fejtegetni kezdte a beszélgetésről szóló tudnivalókat. Igazából megrémisztett ez a távolság, ami kettőnk között volt. Máskor órákat tudtunk beszélgetni a semmiről, nevettünk és nem ilyen ostoba dolgokon rágódtunk. Vagy legalábbis én most igenis emésztettem magamat, róla meg mintha lepergett volna minden egyes mondatom. - Mondd azt,hogy nincs kedved hozzám és akkor abbahagyjuk ezt az egészet. Tudod…semmi sem kötelező. – kezd felmenni bennem a pumpa. Én tényleg csak azért akartam vele beszélgetni, hogy tisztázzuk a helyzetet vagy így, vagy úgy. Hogy ne lógjuk a levegőben, hogy ne legyen ez a kínos távolság közöttünk. Ennek ellenére csak szurkálódik, beszólogat és minden egyes szavával egyre messzebb lök magától, mint ahogy az apró monológjával is. Szemeim kikerekednek, és ajkaim résnyire szétnyílnak. Levegőt is elfelejtek venni. Olyan volt mintha valaki gyomrom vágott volna. Éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyel és akármennyire is próbálkoztam, hogy ne gördüljön le arcomon egy csepp se éreztem, ahogy végigcsiklandozza az arcomat a sós lé. Elfordítottam a fejemet és vadul kaptam oda, hogy letöröljem kézfejemmel a nyomát annak, hogy mennyire is fájt kijelentése. - Hogy…hogy mondhatsz ilyet? – Szipogtam egyet majd újra magamra öltöttem a komoly, vad árnyvadász szerepét, mint akinek nem tépték ki a szívét egy olyan kijelentéssel, hogy nem jelentett neki semmit az egész. Átverve éreztem magamat, becsapva. Mint egy eldobott plüssmackó, akit elővesz, amikor szüksége van rám, aki jó volt arra, hogy vágyainak eleget tegyen, és aki jó annyira, hogy megvédje a seggét, ha éppen bajba keveredik. - Te annál is bunkóbb vagy Oliver, mint amennyire gondoltam. Önző vagy és fafejű. Már bánom minden egyes pillanatát annak mikor azt éreztem, hogy több, vagy mint a „társam”. – rajzoltam apró macskakörmöket a levegőbe, és most már vadul kutattam a szemeit mindenféle zavartság nélkül. Már nem veszélyezett a pillantása, sokkal inkább tombolt bennem a düh, viharként pusztított el bennem mindent, és akármennyire is szerettem Őt, iszonyatosan haragudtam most rá, és legszívesebben nekiestem volna, hogy addig pofozhassam és ütlegeljem, amíg bocsánatot nem kér a stílusáért. - Sajnálom, hogy azt reméltem, hogy ennek volt valami jelentősége kettőnk között. Sajnálom, hogy azt reméltem, hogy te több vagy annál, minthogy a tulajdonodként kezelj, akit kényed-kedved szerint vehetsz elő. – hát tessék kibújt a szög a zsákból. Minden szavam mögött megbújt egy apró szerelmi vallomás, még ha nyíltan nem is vágtam az arcába. Tudtam, hogy jó, hogy ezt így zárjuk le mert talán csak szenvednénk egymás mellett, mert nem tehetünk eleget a csapatunknak ha csak az egymás iránti vonzalmunkat nézzük. De így, hogy ezt kimondta, mégsem volt annyira megnyugtató, mint azt vártam, pedig lényegében annak kéne lennie. Örülnöm kéne, hogy nem jelentett neki semmit legalább így Ő nem szenved. A többi meg hát…a kutyát se érdekli.
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Hétf. Aug. 15, 2016 12:27 am
Mindig is volt egyfajta tagadhatatlan vonzás kettőnk között, amelyet egyikünk sem kívánt beismerni, hiszen pontosan attól féltünk, ami megtörtént. A kapcsolatunk teljes mértékben megromlott. Vagyis nem mondhatnám azt, hogy még nem megmenthető, de egy biztos. Az, hogy átléptük a határt, amivel eddig csak szemeztünk mind a ketten határozottan megváltoztatott mindent. Már soha nem lesz semmi sem ugyanolyan, hiszen zavarodottan állunk majd egymás mellett, mint két idióta, amikor a semmiből előtörnek annak a bizonyos éjszakának a pillanatképei. Meg azért valljuk be, hogy eddig igyekeztem szemet hunyni a felé irányuló érzéseim felett, de most már, hogy megízleltem milyen is az, amikor tényleg az enyém lehet, amikor nem számít senki más csak ő, meg én.. Azt nem felejti el az ember. Ha pedig többet nem is kaphatja meg, akkor sem tudna együtt élni azzal, hogy elveszítheti. Az egésznek nem kellett volna megtörténnie. De abban a pillanatban, mintha a gondolkodás nem lett volna lehetséges opció. - Elég sok mindenre képtelen, de azért nem mondanám a kis kedvencemnek. Jutalomfalatkákért legalábbis még nem láttam ugrálni. - Érzem, hogy a hanglejtésében ott rejtőzködik egy csipetnyi féltékenység. Na, pontosan ez az, amit nem szabad megengednünk magunknak. Uralkodnunk kell az érzéseinken különben mindkettőnknek lőttek. Eddig a csapatunkra egyetlen egy rossz dolgot sem mondhatott senki, de a harmónia megtörni látszik. Mindennek oka pedig nem más, mint az, hogy átléptünk egy határt, aminek a közelébe sem kellett volna mennünk. Gyerekes volt az egész. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy könnyedén elfelejthetjük, vagy egyáltalán tehetünk úgy mintha az egész csak egy hülye álom lett volna, vagy valami befolyás alatt lettünk volna.. De mindez csak hazugság lenne. Önmagunknak hazudnánk. Pedig az igazság az, hogy tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Már, ha ilyen egyszerű lenne. - Lehet velem beszélgetni, de tudod a beszélgetés többnyire gördülékeny mondatokból áll nem pedig kínos csendből. - Lehetséges, hogy most egy kicsit keményebben csipkelődtem vele a szokásosnál, de az igazság az, hogy valamibe kapaszkodnom kellett, hogy elrejtsem előle az érzelmeimet. Minél kevesebbet gondol bele a másik fél annál könnyebben lépünk túl rajta. Hiszen, ha azt hiszed, hogy a másikat egy cseppet sem érdekli, akkor te magad is képes leszel megbékélni a helyzettel és elengedni. Ebben reménykedem. Ezért is próbálom kiverni a fejemből még a gondolatát is annak, hogy féltékeny. De neki sem akarok túlságosan sok reményt adni arra, hogy ez az egész bárhova is vezethetne. Mintha értékét vesztette volna azzal, hogy megkaparintottam. - Nincs itt semmilyen probléma. Élveztük egymás társaságát, de ennyi az egész. El kell engedni a dolgot. Megtörtént, de nem változtat semmin. A társam vagy. Minél hamarabb huppansz le a bárányfelhődről, miszerint ez jelentett valamit annál jobb lesz mindkettőnknek. - Abban határozottan biztos vagyok, hogy őt meggyőzni arról, hogy ez az egész nem jelentett semmit sokkal egyszerűbb, mint önmagamat meggyőzni ugyanerről. Valahogy egyre többször bukkan fel a gondolataim között, mint derült égből villámcsapás és őszintén hiányzik, hogy mellettem legyen, de tudom, hogy még most kell behúznunk a kéziféket, mielőtt túlságosan is veszélyes területekre lépnénk.
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Csüt. Júl. 21, 2016 9:08 pm
To Oliver
3 types of people tell the truth: kids, the drunk and the angry.▲▼▲
Sehol sincs leírva, hogy hogyan viselkedjünk a csapatunk tagjaival, ezek mégis amolyan íratlan szabályok. Hiszen képtelen az ember úgy démonra vadászni, ha valami beférkőzik két ember közé. Legyen az harag, düh, szégyen vagy szerelem. Mégis mindenki tudja, hogy ezekkel a szívünkben nem tudunk közösen dolgozni, hiszen egy közelharc esetén nem engedhetünk meg magunknak részlehajlást. Épp ezért a párokat nem szokták egy csapatba tenni, mert olyankor te azt véded, akit szeretsz, nem magadat, és nem mindenkit. Csak arra az egy emberre fókuszálsz, aki felé a szíved húz és ez néha a vesztedet, vagy a csapatod vesztét jelentheti. Épp emiatt próbáltam meg magamban mélyen elnyomni minden érzelmes Oliver iránt, bár várható volt, hogy egy régi ismeretségből, fiú és lány közötti barátságból egyszer csak valami új lesz, valami más. És sikerült is mindaddig kordában tartanom a gondolataimat, az érzéseimet, amíg a jótékonysági este tartott. Persze valószínű, hogy ez mindig is ott volt bennem, mégis sikerült elrejtenem valahol mélyen magamban. Kizárok mindent, ami körülöttünk történik, nem foglalkozom a frusztráló tekintetekkel, a fáradt lihegésekkel és az oszló tömeggel. Inkább szemezem Oliver pólóján lévő szösszel, és érzem, hogy egészen közeli kontaktusba kerülnénk, ha még egy pár percig inzultálnám. - Ne légy cinikus! – morgom a orrom alatt, hiszen ő is pontosan tudja, hogy nem erről beszélek. Figyelem, ahogy összefonja a karját maga előtt így megfosztva a kis szöszömtől, s mikor a hangja újra felcsendül, kissé összerezzenek. - Bocsánat. – suttogom magam elé mikor is végre erőt veszek magamon, hogy a szemeibe nézzek. Te jó Isten, mennyire hiányzott ez a látvány. Egy másodpercig el is veszek az ismerős kék íriszekben aztán zavartan pillantok én is abba az irányba amerre ő. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar, hogy egy másik nő is a közelében van Olivernek, de el kellett vonatkoztatnom minden féltékenységi rohamomtól, és hatalmas önuralomra volt ahhoz szükségem, hogy ne kaparjam ki Silly szemét, ha csak azt látom, hogy ránéz. Lehet, hogy én gondolom túl ezt a helyzetet, de megbolondított csupán a gondolat, hogy valaki másnak is köze lehet Olliehoz rajtam kívül. Pedig erre igen sok esély volt, hiszen én csak a társa voltam, semmi több. - Látom a kis kedvenced képtelen a pontosságra. – fintorodom el, a lányt méregetve. Csak nem bírtam ki, hogy ne nyeljem le magamban a mondandómat. Veheti, aminek akarja, unszimpátiának, féltékenységnek vagy csak szimplán precízségnek, ez már az ő lelki világára volt bízva. Tény, hogy belőlem a féltékenység szólalt fel első körön. Belső énem most párnát tart az arcába, hogy azzal tompítsa el sikolyát, hogy ennyire idiótán viselkedem. A „te is” szókapcsolat ki nem mondottsága ürességet hagy bennem, és ettöl csak meg feldúltabbnak érzem magam. - Forrongsz még egy kicsit magadban vagy lehet veled emberi stílusban beszélni? – dacolok vele. Imádtam őt és ezt ő is pontosan tudta. Rengeteget csipkelődtünk és szívattuk a másikat, mert tudtuk, hogy megtehetjük. Ő ritkán sértődött meg, én voltam az, mint nő, aki néha durcázott egy két beszóláson, de miután lenyugodtam minden ment tovább. Jogot formáltam arra, hogy én mint a gyengébbik nem képviselője megtegyem ezt. Ez a dolog azonban nem volt olyan dolog, amit viccre akartam venni. Ha hagyjuk, hogy elmérgesedjen közöttünk ez a helyzet az a kapcsolatunk rovására mehet, és ez minden volt csak vicces nem. - Tehetünk úgy mintha semmi sem történt volna, attól még a probléma megoldatlan marad. – És tényleg, attól, hogy nem beszélünk róla attól még megtörtént is ha nem beszélünk róla akkor is hatással van a jelenünkre. Nem vagyunk már gyerekek, és felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért, magunkért és a csapatunk miatt is.
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Szer. Júl. 20, 2016 11:17 pm
1 hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy szinte egymáshoz sem szóltunk Crystal-al. Nem is tudom igazán megmondani, hogy milyen érzéssel tölt el ez engem. Akármennyire szeretném leszűkíteni a dolgot egyszerűen nem megy. Nem menne. Túlságosan mélyre szippantana magába az egész és már olyan jól ment az egész elterelés a részemről. A kis Silly megállás nélkül bénázik. Bár mondhatnám azt, hogy egy átlagemberhez képest nem olyan rossz, mint aminek látszik, de még annyi tanulni valója van, hogyha nem kapja össze magát, akkor az élete végéig kell még tanulnia, hogy egyáltalán vigye valamire. Főleg, hogy a mostani edzésre sem vonszolta ide magát. Már előre látom a kifogását. Vagy fáj valamije, vagy nem tudott lábra állni. Esetleg teljes mértékben elaludt. Azt még talán megérteném, ha elaludna. Az nem hangzana annyira kényesen, mint az összes többi kifogása. Talán ahelyett, hogy testileg megpróbálom felkészíteni arra, hogy milyen is lesz árnyvadásznak lenni először szembesítenem kellene azzal, hogy mit is jelent ez az egész. Bár az a baj, hogy a kettő együtt jár. Nem kaphatja meg az egyiket a másik nélkül. Itt csak az a különbség, hogy a gyakorlattal együtt megkapja az elméletet is magába csomagolva és nekem kevesebb időmbe telik. Bár az igazság az, hogy bármennyit kisajátíthatna magának nem bánnám. Lehet, hogy iszonyat idegesítő tud lenni és néha a hideg futkos tőle a hátamon, mert úgy gondolom, hogy rosszabb, mint egy-két démon, de ettől függetlenül tökéletesen eltereli a figyelmem. Nem akarok a történteken rágódni, mert jobb lett volna, ha nem történik meg az egész. Visszapörgetni nem tudom, egyszerűen csak hátratuszkolni a fejemben, akárhányszor megpróbál az agyam előrukkolni, valami köztes megoldással. Már nem tudok úgy nézni Crys-re, ahogyan régen. Kétlem, hogy ő is ugyanúgy nézne rám. Tudom jól, hogy kettőnk között mindig is megvolt a vonzás és talán szívesen akartam volna többet is, de nem lehet. Ez az egész nem lenne egészséges. Nem is az. Társak vagyunk és az érzéseink egymás iránt csak felülírnának olyan dolgokat az agyunkban, ami a csapat érdekeit szolgálná. Nem engedhetjük, hogy előrébb helyezzük a másikat egy-egy csapat tag felé csak azért, mert belekavarodtunk a saját érzelmeink hálójába. A legrosszabb az egészben, hogy egyelőre még kiutat sem látok belőle. Az edzés minden probléma nélkül lemegy, de a végén a tekintetem, szinte akaratlanul is megtalálja magának Crystal-t, aki nem emlékszem, hogy valaha is nézett ki már ennyire rosszul. Talán ennyire megviselné ez az egész? Habár valószínűleg engem is darabokra marcangolt volna, ha nem lenne Miss Silly, aki valahogy mindig fel tudja turbózni az agyamat annyira, hogy még egy percem sem legyen azon gondolkodni, hogy mégis mennyire elszúrtuk mi ketten azon az estén. Azt hiszem ennek is köszönhetem azt, hogy leküzdöm az ingert, hogy odamenjek, de ez teljesen felesleges volt, hiszen ő volt az, aki fogta magát és úgy döntött, hogy idejön hozzám. Persze sarkon is fordulhattam volna, hogy felszívódjak, de előbb vagy utóbb újra beszélnünk kell egymással, mint normális emberek. A nem beszélünk róla együtt jött azzal, hogy inkább nem is megyünk a másik közelébe. Érhető, hiszen ha egymás mellett vagyunk, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy ezen fogunk rágódni. - Hát most éppen azt csináljuk, nemde? - Összefonom a karomat a mellkasomon, miközben lenézek rá. Talán ezzel is inkább arra ösztönzöm, hogy jobb, ha a szemembe néz. Bár kinek jobb? De, ha már az udvar kellős közepén kell ezt az egészet megvitatnunk, akkor a legkevesebb, hogy ragaszkodunk a normákhoz. - Egyet értek. Nagyon udvariatlan, hogy hozzám beszélsz és mégsem vagy hajlandó egy kicsit megemelni a fejed, hogy a szemembe néz. - Azt hiszem már hiányzott az, hogy szívhassam a vérét. Talán jobban is, mint azt gondoltam volna. De az igazság az, hogy mindent elkövettem annak érdekében, hogy még csak eszembe se jusson. Megköszörülöm a torkomat, amikor végre a szemembe néz a hozzá párosuló szó egyáltalán nem segít a helyzetemen. A szemem sarkából pedig megpillantom a két ballábas Silly-t, akinek csak intek, hogy inkább menjen vissza oda, ahonnan jött. Rá se kell néznem, hogy tudjam bűntudata van, de most nem vele kell foglalkoznom. Hanem ezzel az egész helyzettel, amit egész eddig ignoráltam annak reményében, hogy felszívódik, ha nem foglalkozom vele. - Hát nem kerestél, szóval.. Ez valószínűleg előbb vagy utóbb kialakult volna.. Főleg, hogy gyerekkorunk óta össze vagyunk nőve. - Mielőtt még felfognám mit mondok a szám már jár és jár. Egyszerűen olyan intenzíven tagadtam magamnak a történteket a napokban, hogy már most sem akarok tudomást venni róla. Mikor itt áll előttem a másik fele a dolognak, hogy bizonyítsa nagyon is valós volt minden, mert valamilyen szinten mindkettőnket tönkretett.
Vendég
Vendég
Re: Udvar ↠ Szer. Júl. 20, 2016 10:34 pm
To Oliver
3 types of people tell the truth: kids, the drunk and the angry.▲▼▲
A szabadság sajnos nem volt túl elfogadható egy árnyvadász életében, pedig egy hétre most szívesen eltűntem volna a világ elől. Hatalmas szívfájdalmam volt az, hogy minden napom egy merő adta rohanás volt, és néha szerettem volna csak úgy lézengeni, nézni ki a fejemből és elmerengeni az élet nagy dolgain. Arra sem volt időm, hogy a fejemet abba az irányba kapjam, amelyikben épp történik valami, mert mire oda fordultam volna már a másik irányba is nézhetek. Keveset aludtam, mert ha napközben vadászni jártunk a csapattal, akkor éjszaka ültem neki az egyetemi tanulnivalónak. Apám sokszor hajtott,a hogy fölöslegesen tanulok az akadémián mindig lesz helyem és munkám, én mégis hajthatatlan voltam, hogy diplomával a kezemben lépjek ki a nagyvilágba. Persze ezt azóta már ezerszer megbántam, és rájöttem, hogy a kettő együtt nem megy. Testileg és lelkileg is ki voltam facsarva. Az edzések néha adtak egy kis löketet ahhoz, hogy túléljem a napot, de nem sokáig tartott ébren. A szemeim alatt így hatalmas fekete karikák éktelenkedtek, és ha a tükörbe néztem magamnak is kínzó volt bevallani, hogy elég botrányosan festek. A lelki elfáradásról már ne is beszéljünk. Talán ez volt az ami jobban leszívta az energiám. A magamban tartott, megsavanyodott szavak néha marták a bensőmet és akármennyire is szerettem volna valakinek elmondani tudtam, hogy úgysem értenék, vagy nem tehetem, mert az megbélyegezné a kapcsolatunkat egy életre. Hanna lett volna az akinek elmondhattam volna minden részletét annak a bizonyos estének, de elég idiótán adta volna ki magát, hogy most már nem csak Oliver előtt kell szégyellnem önmagamat hanem a „testvérem” előtt is. Azt meg végképp nem pletykálhatom el neki, hogy érzelmek is vegyültek az egészbe, mert, hogy nézne ránk utána? Ez a legjobb, hogy senki nem tud semmit. Igaz sokaknak feltűnt, hogy Ollie-val nem nagyon beszélünk, mostanában de ezt mindenki betudta egy összeveszésnek, amit mi általában egy nap alatt rendeztünk is… de ez most más volt. Egy hete kerültük egymást. Ha találkoztunk se volt meg köztünk a régi stílus, a nevetések, a csipkelődések. Helyettük befészkelte magát a kapcsolatunkba a közöny, a ridegség és a szégyen. Nem sajnáltam egy pillanatát sem annak, ahogy történt, azt sajnáltam ami történt. Nem engedhettük volna meg magunknak, hogy a szívünk után menjünk. Egy árnyvadász nem teheti ezt meg. És ő a csapatom része, ő maga az én egy személyes csapatom. Ha csak ő lenne mellettem egy vadászaton, akkor is tudnám, hogy minden rendben lesz. A mai edzés sem másabb, mint az összes többi. Maximum annyiban, hogy kint tartottuk meg. Ezt valamivel jobban szerettem, így nem kellett még mozgás közben is a négy fal között lennem, ilyenkor magamba szívhattam egy kis friss levegőt, amit el kellett raktároznom egy hétre. Mindenki teszi azt, ami a dolga és én jó messzire keveredem Olivertől, hogy még véletlenül se kelljen a szemébe néznem. Kínosan lassan teltek a közösen töltött idők, főleg a beszéd hiánya miatt, és sokkal fárasztóbb volt úgy tennem mintha nem venném észre mintha úgy tettem volna mintha semmi sem történt volna. Talán gyerekes dolog volt ez a részünkről, de képtelen voltam arra, hogy elfelejtsek mindent. Ez valamit felerősített bennem és szégyelltem ezt az érzést. Az edzés végeztével már loholnék is vissza a szobámba, hogy kifújjam magamat és egy hideg zuhany alatt magamhoz térjek a sokkhatásból, de érzem, hogy az arcom elzsibbad, és szúrós pillantások kezdenek méregetni. Fejemet rögtön a vélt irányba kapom, ahol íriszeim összetalálkoznak Olliéval. Rögtön kapom is el róla a tekintetem, de a gondolat, hogy ezt kell csinálnunk még, kitudja meddig annyira kínzó, hogy lábaim a tudatom nélkül kezdenek, el abba az irányba menni ahol Ő van. Rá se nézek, csak megállok előtte és mintha mellkasával beszélnék, szólalok meg. - Azt hiszem beszélnünk, kéne. – teszem hát meg az első lépést a kapcsolatunk helyrehozása érdekében. Nem akartam, hogy ez éket verjen közénk, akármennyire is tudtam, hogy hazudnom kell annak érdekében, hogy minden rendben legyen bevállaltam egy magasztosabb szél érdekében, mint a szerelem. - Nem akarom, hogy így viselkedjünk. – mutatok magamra majd rá, jelezve ezzel azt, hogy az adott helyzet nekem cseppet sem nyerte el a tetszésemet és ha kell hát fejen is állok, csak történjen valami változás mert kezd kínzó lenni. - Hiányzol. – pillantok most rá a beszélgetés óta először, de csak pár másodpercre tudom tartani a szemkontaktust. Talán félek, hogy elveszek és nem tudok engedni az agyamnak, félek, hogy elvinné egy sokkal rosszabb irányba a szívem a beszélgetést.
A hozzászólást Crystal McAdams összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 21, 2016 9:03 pm-kor.
Kezdőlap
Re: Udvar ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:19 pm
