Cold guardian of a warm soul

Cold guardian

A pislákoló csillagokat figyelve mély levegőt veszek. Hagyom, hogy mellkasom lassan emelkedjen, miként az emberi test tüdeje megtelik oxigénnel, majd pár másodperc benttartást követően süllyedni kezdjen. Csupán egy pillanat erejéig emelem el tekintetemet a tiszta égboltról, hogy a közeli a közelemben lévő utcalámpa narancsszínű fényvilágában a sötét zakó ujját feltűrve a karomon lévő ezüstös órára pillantok. Pótcselekvés, igazából. Továbbá álca is egyben. Ezzel érem el, hogy a környezetemben elhaladó, hétköznapjaikat élő halandók úgy higgyék, várok valakit. Ezzel nem tévednek. Valóban várakozok. Csupán a másik illető nem tud Földön való jelenlétemről, ahogyan arról sem, hogy már két perce érzem a közeledtét az utcán. És nem csak az övét. Egy sötétebb esszenciát is felleltem az emberek között, itt tartózkodásom okának egyik felét. Kétséget kizáróan démon. Azonban, ő tényleg csak az egyik fele. A másik, kit a védelmem alá készülök vonni, halandó.
Különleges. Több szempontból.


Újra az égre vetem pillantásom, s megszületik a fejemben a gondolat, a kérdés, hogy vajon észlelik-e az emberek, ha az egyik eltűnik odaföntről. Észlelik, ha egy aláhullik? Érzik-e egy angyal bukását? A kérdésre egyetlen biztos válaszom van: nem úgy, mint ahogyan én. Éppen ezért nem is tartanak úgy annak megismétlődésétől. Úgy vélem, a lények rezgéseiben beállt apróbb változásokra sem annyira érzékenyek. Én viszont érzek észlelek. Noha eddig nem tettem lépéseket, felismertem fivéremben a változás letagadhatatlan jeleit, s látok ennek egy számomra cseppet sem tetsző kimenetelt. Látom, hová tart Gabriel. Mégis, van, amibe nem avatkozok.. nem avatkozhatok közbe. Egyszerűen nem tehetem. Nekem parancsaim vannak.
Küldetésem.
Jelenleg a számára fontos nő képezi küldetésemet. Egészen pontosan a biztonsága. Maga a démon alacsonyabb rendű, nem jelent számomra kihívást. Az ő számára viszont nagyon is jelenthet fenyegetést. Úgyhogy megvárom, míg ő közelebb ér, elhaladtakor indulok utána és kiterjesztem az emberekre biztonságérzettel szolgáló aurámat, hogy ne zavarjam meg a számára hirtelennek hatható felbukkanásom, amikor melléérek és ujjaimat gyengéd erővel, de magabiztosan karja köré kulcsolom, hogy a következő saroknál befordulva vonjam magammal.


- Ne nézz hátra! - ennyit szólok üdvözlés gyanánt tömören, zordan. Az utolsó, ami hiányozna (mindkettőnknek), hogy pánikolni kezdjen és azzal esetleg feltűnést keltsünk. Mindegy, milyen rangú a pokolfajzat, hamarosan megérzi, hogy itt vagyok, és akkor minden bizonnyal visszavonulót fúj majd. Addig is jobb, ha mindenki más az utcán megmarad abban az áldott tudatlanságban, hogy minden rendben van a világukban.  
Néhány méter után elengedem a karját, de a futó pillantásból amit rávetek, az szűrheti le, hogy jobb, ha nem áll meg feltenni az esetleges kérdéseit, hanem inkább tartja a tempót. A saját érdekében, elsősorban.
- Nem kellene erre járnod! - szigorral perdülnek le ajkaimról a szavak, ahogy kimondatlanul utalok arra, hogy nem is olyan messze gyakorlatilag laktanyájuk van az elfajzottaknak.
- Főleg a te állapotodban. - sajátos közlési módszereim miatt úgy hathat, megvetéssel toldom hozzá korábbi megjegyzésemhez a kiegészítést, de erről valójában nincs szó. Való igaz, Raphael gyógyítói mivoltának köszönhetően nyilvánvalóan jobban tudta volna ezt lekommunikálni.
- A lakásod! - újabb tömör megnyilvánulásba csomagolva közlöm, hogy az otthona az úticélunk és hangsúlyom elárulhatja neki: nem felajánlás volt, hogy hazakísérem.
Van, ami nem változik. Én eme konstans halmazt erősítem.