Katherine Wright

Ha rám nézel akkor egy életerős, fiatal 20 éves lányt pillanthatsz meg, aki imád élni. Hát... Lényegében ezt el is találod, mert imádok élni, erős is vagyok, csak éppenséggel nem 20, hanem pontosan 503 éves vagyok. Vámpír vagyok. Mióta átváltoztam azóta teljes mértékben megváltoztam, az élet formált olyanná, mint amilyenné váltam. Emberi életemben tényleg kedves voltam másokkal, akiket a barátaimnak tartottam azokért a tűzbe képes lettem volna tenni a kezemet, de aztán vámpírrá váltam, többé egy percet sem öregedtem, és végig kellett néznem azt ahogyan a szeretteim meghalnak... Szinte belepusztultam a fájdalomba amit akkor éreztem, a barátaim pedig... Mind-mind elárult, hiszen árnyvadászok voltak és nem akartak egy alvilágival barátkozni, úgy dobtak el maguktól, mintha csak egy használt rongy lennék. Egyedül voltam, egyedül kellett feldolgoznom a vámpírrá válásomat, és talán a kezdeti egyedüllét segített abban, hogy most olyan személy legyek, amilyen vagyok.
Mikor elfogadtam azt, aki vagyok, amivé váltam, elkezdtem ismerkedni, összejövetelekre járkálni, - persze csak azokra, amiket naplemente után tartottak - mivel belülről szinte meghaltam akkor amikor a családomat és a barátaimat elveszítettem, ezért nem is igazán voltak komoly kapcsolataim, ha megláttam valakit akkor elcsábítottam, volt vele pár éjszakám és aztán úgy hagytam ott faképnél ahogy engem hagytak el a barátaim. Mai napig is ezt csinálom, sosem építettem ki komoly kapcsolatot, mindenkin csak átgázolok, az egy éjszakás szexekért élek, képes vagyok bárkin áttaposni, amikor csak a kedvem arra szottyan.  A magam 503 évével sok mindenen mentem keresztül, sokszor próbáltak sokan megölni engem, de mindig én kerültem ki győztesként. Túlélő vagyok, és mindenki nyugodtan elítélhet engem, de nem csak úgy, unalomból váltam ilyenné, az élet tett ezzé. Egy manipulatív, önző, és néhány ember szerint ribancá. Igen, ez vagyok én. Legalábbis mostanáig ezt hittem, azt hittem, hogy sikerült minden emberi érzelmet kiölnöm magamból, de aztán találkoztam egy férfival Philadelphiában, éppen átutazóban voltam ott. Asmodeusnak hívják és démon, a hazugság és a csalás a főbűne, ezért sem szabad bízni benne, ezért sem kellett volna elindítania bennem valamit, de mikor eszembe jutnak a találkozásaink, a közös pillanataink... Csak arra tudok gondolni, hogy milyen érzés lehet átölelni őt, közel érezni őt magamhoz, megcsókolni őt... Ha rá gondolok vagy mellettem van akkor teljesen más vagyok, egy csöppet talán hasonlítok is mellette a régi énemre, a régi Katherine-re, de mikor ő nincs velem, akkor újra az a manipulatív dög vagyok, mint azelőtt. Ő jobb emberré tesz, kiegészít engem, hasonlít rám és nem szabad elfeledkeznem a főbűnjeiről sem... Lényem egy része azt súgja, hogy bízzak meg benne, de a másik, a dominánsabb rész viszont csak azt mondogatja nekem, hogy hatalmas nagy vétek lenne bízni benne, mert meg fog bántani és megint fájdalmat fogok érezni. 503 évem alatt egyszer a megérzéseimre fogok hallgatni: eljöttem ide, Pandemoniumba amit mások Démon Város néven ismernek és neveznek, meg kell találnom őt, meg kell csókolnom őt és ki kell derítenem azt, hogy mit is érzek pontosan iránta...