Titkos átjáró a föld alatt

"Mint alvilági az alvilágival." Micsoda megmosolyogtató gondolat. Talán még sem olyan reménytelen ez az árnyvadász, mint a többi. Képes felismerni, hogy ők is ugyanolyan "szörnyek" mint mi. Legalább jól megy a beszélőkéje, amikor nem éppen a nőiességével élne vissza. Értem én, hogy a mai világban már az összes férfit leveheti a lábukról ezzel a külsővel, de vannak egyesek -például jómagam- akinek már sokkal több számít a külsőnél.
Azért ez a mondata kicsikart belőlem egy kisebb tiszteletet, mert a legtöbb önfejű, egoista és nárcisztikus árnyvadász közül nem sokan mondták volna ki ezt a kijelentést.
Az is igaz, hogy nem akarom megszegni a törvényt. Pontosan ezért van az, hogy nem akarom átengedni azon az ajtón, ami a többi vámpírtól választja el. Semmire sem megyek azzal, ha cafatokra tépik. Meg gondolom a saját fajtámból is meghalnának, mert biztos vagyok benne, hogy nem hagyná magát. Ez a Lightwood túl tüzes ahhoz. Ahogy Simon mondaná "ez vicces, hiszen Lightwood a neve. Light akár a fény és a tűz." Istenem, miért én tanulom el tőle az ilyen hülyeségeket és miért nem ő tanulja el tőlem a fontos dolgokat?!
Felhúzom a szemöldökömet az alku szó hallatán. Amit rövid életem és hosszú halálomban nagyon jól megtudtam tanulni az az alkudozás. Remek üzletember lehetne belőlem, ha képes lennék a nappal is mozogni.
Nem hazudok, a nők iránti vágyam az évek során nem csökkent, viszont most már nem vagyok olyan, mint egy kanos kutya, aki minden mozgóra rávetné magát. Követem tekintetét, míg ő a gallérommal babrál. Nem igazán zavartatja magát, azonban nekem sincs annyira ellenemre, hiszen már többször is láttam így viselkedni. Nem lep meg.
Pontosan tudom melyik helyről beszél, bár nem vagyok benne biztos, hogy honnan tud egyáltalán arról az ügyemről. Már rég nem jártam ott, biztosan élvezetes hely lehet, bár nem mintha én annyira táplálkoznék emberi ételből. Azonban sohasem azért jártam oda. Maga a hely hangulata nyerte el még nagyon régen a tetszésemet.
Kivárom míg végez az öltözetem babrálásával, majd végignézem a zsebkendő hajtogató technikáját. Miután azzal is végez újra a szemében nézek, majd kicsit összeszűkítem a szemeimet, ami nyilvánvalóan a töprengésemet mutatja meg.
Végül is remek lenne újra azon a helyen eltölteni egy remek éjszakát. Miért is ne?
- Bekísérlek és miután meggyőződtél arról, hogy nincsen semmilyen démon sem a Hotelban visszafordulsz. Nem lenne ínyemre, ha az egyik testvéremet leszúrnád, mert éppen neked esett.- mondom karba tett kézzel és nem áll szándékomban ezen tovább alkudozni.- És akkor már téged viszlek el vacsorázni, ha már ennyire jó a beszélőkéd biztosan el tudsz majd szórakoztatni.
A mondókám végére elmosolyodom. Olyan igazi mosoly tűnik fel az arcomon, amilyet már régóta nem mutattam senkinek. Semmi gúny, semmi irónia. Egy szimpla mosoly. Ezt is kihúzhatom a bakancslistámról. Egy évszázadban egyszer igazén mosolyogni. Pipa.

A koromat nem szeretem hallani és főként nem tévesen. Nem értem el azt a bűvös százast még, de a kor nekem már elvont fogalom. Vámpírként nem ugyanolyan az "öregedés". Nincsenek körülöttem unokák és főként nincsenek ráncaim. Az idős kori bölcsesség és gondolkodás mód sem ért utol, úgyhogy a koromról ennyit. Bár igaz, ami igaz már nem vagyok ugyanaz, mint fiatalon. "Jól tartom magam." Micsoda mosolyogtató vicc, szinte nevetek, talán nem látszik? Biztosan nem, nem jellemző rám, hogy élvezem a poénokat. Ahhoz túl szarkasztikus vagyok és -többiek szerint- nem a jó fajtából.
Figyelem ahogyan az előttem álló nő a mögöttem lévő ajtóra pillant, de abban biztos lehet, hogy nem fogom átengedni. Na nem mintha a testi épségéért aggódnék, de amikor önkontrollra tanítok néhány vámpírt, nem a legjobb egy vérzsákot engedni közéjük. Na meg persze a törvényt sem szeretnénk, hogyha megszegnénk.
Az útbaigazításom látszólag nem tetszik neki. Mit is vártam? Az összes árnyvadász ilyen önfejű.
- Várj, megnézem, hogy hol érdekel a véleményed...hm...-játszom az agyamat, majd gondolkodós képet vágok.- Óh, igen, megvan! Sehol.
Egy gúnyos mosolyt teremtek az arcomon. A gúnyolódás remekül megy nekem, ha díjat lehetne érte kapni biztosan első helyezett lennék. Az ilyen gondolatokat is annak az újszülöttnek köszönhetem. Mindig ő szokott zagyvaságokat beszélni és elhadarni hasonló dolgokról.
- Most lebuktam, honnan tudtad? - mondom gúnyosan, majd forgatom a szemeimet.
Még hogy én? Alakváltó? Hihető történet. Azt hittem, hogy ennek az egynek legalább több esze van, mint a Szőkének vagy a Vörösnek. De lehet, hogy a végén kiderül mégsem. Bár észrevehető a komolyság hiánya az előbbi állításából, de Lightwoodnál nem lehet tudni, hogy ugyanaz amire gondol és amit mond.
Egyáltalán nem tetszik, ahogyan körbemegy körülöttem, de persze egy porcikámat sem mozdítom, csak állok tovább karba tett kézzel. Amikor megérzem a szeráfpengét az állam alatt először csak felvonom az egyik szemöldökömet, amolyan "ezt te sem gondolod komolyan" arckifejezéssel együtt:
- Micsoda ennivaló, amikor a gyerek a késsel játszik. - mosolyodom el, majd akarva-akaratlanul elővillantom a szemfogaimat.
Úgy érzem magam, mint egy oroszlán, aki csak játszik az ételével, mielőtt elfogyasztaná. Na persze én ezt szinte mindig így érzem, ha egy lihegővel beszélgetek. A lihegő itt annyit tesz, hogy élő. Micsoda frappáns kifejezés, ezt többször is használni fogom rájuk.

Az árnyvadászokról sohasem voltam jó véleménnyel. Mindig azt hiszik, hogy körülöttük forog az egész világ és csak azért, mert alvilágiak vagyunk akkor mindannyian rossznak számítunk, akiket meg kell ölni. Csak azért, mert vért szívunk és talán így okozzuk egy-két mondén halálát még nem leszünk tőle a "rossz fiúk". Ha élni akarunk, akkor muszáj táplálkoznunk. Ők talán nem ölnek meg más élőlényeket, hogy életben maradhassanak? Vagy csak azért, mert haszonállatok az élelmük az nem számít gyilkosságnak? De persze az ilyen nézeteket sosem hallgatják meg az Intézetbeliek. Túl makacsok és egoisták ők ahhoz. Legfőképpen a Szőke herceg szokott az agyamra menni, Miss Vöröske mellett.
Szórakozva nézem végig, ahogyan lehámozza a lábairól azokat a cipőket, majd a lány tekintetét követem. Isten nevét meghallva csak idegesen forgatom egyet a szememet, mert ahhoz jól tudom, hogy nagyon értek és ugyanúgy állok előtte, ahogyan eddig.
Végignézem, ahogyan magabiztosan elém libben most már lábbeli nélkül, majd csak felvonom a szemöldökeimet a furcsa csábítási kísérletét:
- Ha húsz éves lennék akkor még talán sikerült is volna elbájolnod.-jegyzem meg.- Mit keresel itt?
Kimérten teszem fel a kérdésemet. Egyáltalán nem örülök annak, hogy egy árnyvadász kóvályog a Hotelban, főként nem a járatokban. Még akkor sem, ha a kevésbé idegesítő példány is teszi ezt.
Végig hallgatom, ahogyan valami démonról beszél és hogy ő egyáltalán nem akart ide kerülni.
- Én egyetlen démonnal sem találkoztam, szóval biztosíthatlak arról, hogy valahol nagyon rossz helyen fordultál le. - mondom.
Egy pillanatra letéved a szemem a nyakára, de gyorsan újra a szemeibe nézek. Már nem ettem jó néhány napja. A sok munka és mások életben tartása teljesen lefoglalt, így a saját szükségleteim betöltése teljesen kiment a fejemből. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy fékezni tudjam az étvágyamat és a szemfogaimat az élőktől, de ahogyan itt áll előttem az árnyvadász nyitott nyakkal hirtelen feltámad bennem a szomjúság érzete.
- Ha nem akarsz bajt akkor javaslom, hogy fordulj meg és libegj el. Errefelé már csak a hotel belseje van és nem fogom megakadályozni, ha netán az egyik édesszájú vámpír neked esik.
Valamiféle béke van a fajaink között jelenleg, de kétlem, hogy jól sülne el több tucat éhes száj és ennek a lánynak a találkozása. Ha kell még én magam is elkísérem a helyes út felé, nehogy a Dumort egy másik bejáratánál kössön ki.

A szokásos tevékenységeket űztem aznap a Dumortban. Hallgattam a többi vámpír történeteit arról, hogy éppen mik a problémáik és hogy nekem ezzel kéne kezdenem valamit. Szerencsére az újszülöttel nem volt szerencsém találkozni, így összességében talán ezt nevezhetem a legjobb napomnak azóta, mióta átváltoztattam azt a mondént.
Aztán ott vannak az éhes szájak amiket etetni kell, ugyanis egyesekben nem lehet annyira megbízni, hogy csak úgy elengedjem őket vadászni. Akárhogy is tevékeny napom volt, de már a panaszkodásokból annyira elegem lett, hogy muszáj volt valahova elmennem. Nem túl messzire akartam menni, mert a végén még képesek és felgyújtják a helyet, ha nem felügyelnek rájuk valaki. Persze az idősebb vámpírok képesek valamennyire rendet tartani, míg én mással foglalatoskodom, de az évek során rájöttem, hogy csak magamban bízhatok.
Így úgy döntöttem, hogy a Hotelhez tartozó titkos járatokban teszek néhány kör lassú sétát.
A legtöbben nem tudnak erről a járatról, kivéve persze engem és még néhány olyan fajtársamat, akiben annyira megbízhatok. Tehát a személyek számát egy kezemen meg tudnám számolni.
Már éppen megfordulnék, hogy visszatérhessek a lakosztályomba és tovább hallgathassam a panaszkodásokat, mikor léptek zaja csapja meg a fülemet, egy dobogó szívvel kísérve. Hacsak nem valami csoda folytán az egyik fajtársam halott szíve kezdett el újra dobogni, akkor megbizonyosodva kijelenthetem, hogy egy élő van még rajtam kívül a járatban. Méghozzá a közeledő hangokból ítélve pont felém tart.
Karba tett kézzel megállok és bevárom a betolakodót. Pedig annyira nem terveztem, hogy összevérezzem az új öltönyömet...
Amikor már kicsit közelebb ér a járatban, fejlett látásomnak köszönhetően rögtön felismerem a lány arcát. Ő még nem láthat, legalábbis az arcomat nem ilyen messziről, de segítségére sietve megszólalok:
- Isabelle Lightwood. Mondanám azt, hogy szívesen látlak.. de akkor hazudnék. - mosolyodom el.
Az árnyvadászra nem igen számítottam. Főként nem itt, egy olyan járatban amiről csak a legjobb embereim tudnak.