Lael Stormare

Minden egyes alkalommal ezt mondom: "Jól vagyok. Minden rendben van." Pedig rohadtul nincs rendben semmi. Az életem egy nagy csalódás, de legfőképpen a többi ember okoz nekem csalódást. Nehezen tudok kommunikálni és közel kerülni másokhoz, ez igaz. De miért is kéne valakivel közeli kapcsolatban lennem? Egész életemben csak csalódtam az emberekben. A jövőben miért lenne másképp?
Persze ezeket a dolgokat nem szoktam elmondani az orvosomnak. Miért is tenném? Csak azt gondolná, hogy ezt is a betegségem miatt mondom. Pedig nem. Tudom milyen vagyok, amikor előtör rajtam a problémám. De a gondolkodási módom nem szokott annyira megváltozni ilyenkor. De a doktor előszeretettel szereti ilyenre mondani: " Tudom, hogy ilyenkor az egész világot hibáztatod Lael, de..." Bla, bla, bla..
Kedvelem az orvosomat. Talán ő az egyetlen ember akiben megbízom, sőt tisztelem is. De fogalma sincs arról, hogy milyen érzés, amikor a mélyponton vagyok.
Svédországban születtem, de szinte egyéves korom után Amerikába költöztünk a családommal. Az ember azt gondolná, hogy a mentálisan beteg emberek azért olyanok amilyenek, mert a családi háttértörténetük nem a legmegfelelőbb. Traumára gyanakodnak vagy öröklődött dologra. Nos, meglepő módon nálam ez nem így van. A családom olyan, mint egy reklám. Tökéletes, kedves és gazdag család. Nem is csoda, hogy én számítok a család fekete bárányának.
Valahogy egész életemben csodabogárnak számítottam. Míg gyerek voltam nem úgy viselkedtem, mint a többi fiatal a városban. Míg ők focizni jártak vagy fát másztak, addig én a szobámban ültem és olvastam. De nem olyan ifjúsági irodalmat, mint a Harry Potter vagy hasonlók. Jobban szerettem Stephen Kinget és társait. A Ragyogás nem igazán hatott meg. Azonban az Az? Szinte gyerekkori félelmemmé váltak miatta a bohócok. A cirkuszba sem voltam hajlandó többet elmenni. Így a szüleim csak a húgomat vitték el én pedig egyedül maradtam otthon. Bár este így a takaró alá bújtam elemlámpával, mert halálra voltam rémülve. Már akkor is kezdődött a dolog. Csak nem tudtam, hogy pontosan miről is van szó. Azt gondoltam csak az elmém játszadozik velem, hiszen egyedül voltam otthon a sötétben, miután horrort olvastam. Biztos voltam benne, hogy nem valóság. Végül is... Valamilyen szinten igazam volt.
A szüleimnek nem szóltam a dologról, nem akartam csalódást okozni nekik azzal, hogy kitalált "szörnyektől" ijedtem meg. Így visszagondolva talán szólnom kellett volna. Ki tudja? Talán tudtak volna segíteni a problémámmal. Vagy legalább megelőzni az igazi bajt.
Később a gimnáziumban sem voltam olyan, mint a többi kölyök. Nem tartoztam sem a menők osztályába, sem a gyíkokéba. Sőt, szinte egyik klikkben sem voltam benne. Inkább a fura gyereket testesítettem meg, aki egyedül üldögél a padban szünetekben és sehova sem járkál el otthonról. Nem kell mondanom a szüleimnek nem tetszett a viselkedésem. Aggódni kezdtek miattam. Azt akarták, hogy barátkozzak, járjak el otthonról. Nem értettem a dolgot. Minek kéne olyanokkal beszélnem, akikkel nem akarok? Hallgatni a tinik értelmetlen problémáit, például hogy miért nem néz rám az a csaj vagy hasonlók. Egyedül egy emberrel tudtam megbarátkozni, de róla inkább valamikor máskor beszélek.
Tizenhat évesen jött az igazi probléma. Nick. Egy ember, aki sokkal jobban játszotta az apámat, mint a szülő apám. Megkedveltem, úgy igazán. Ami nagyon ritka volt az én esetemben. Sosem említettem meg a szüleimnek, miért is kellett volna? Sosem beszéltünk semmiről. Nem mintha megértettek volna. Amikor ritka alkalmakkor is beszélgetésbe kezdtünk észrevettem, hogy nem is igazán figyeltek rám. De Nick igen. Ő mindig is meghallgatott. Sőt, osztotta a gondolataimat a világról. Ő is úgy tekint a bolygóra és lakosaira, amilyen igazándiból. Sötét, gonosz és elcseszett. Az emberek azt hiszik tökéletes, vagy csak ezt szeretik bebeszélni maguknak. De egyáltalán nem az.
De hogy mi is volt az igazi probléma a barátommal Nickkel? Az, hogy erőszakos volt. Tudtam, hogy sötét a személyisége de sose gondoltam volna, hogy ennyire. Egyik alkalommal amikor az utcákat jártuk egy részeg ember közeledett felénk. Pénzt követelt tőlünk, késsel a kezében. Mielőtt bármit is reagálhattam volna Nick kikapta a pasas kezéből a bicskát és hihetetlen gyorsasággal elvágta vele a nyakát. Nem kell mondanom, hogy lefagytam. Mintha az egész világot lelassították volna. Nem mindenki tapasztalhat ilyet. Egyik pillanatban még ott van. Élő, lélegző és gondolkozó lény. A másik pillanatban meg már csak bőr, hús és csont. Semmi több. Egy élettelen test.
Nick rávett, hogy elássuk a testet. Segítettem neki. Nem akartam bajba keveredni, még ha nem is én voltam a tettes.
Az eset után nem akartam többet látni Nicket. Nem akartam felfogni, hogy amit tett az valóság volt. El akartam felejteni a dolgot úgy, ahogy van.
De az igazán meglepő dolog csak ezután történt. Pár héttel a dolog után a rendőrség látogatott el hozzánk. A halott pasast emlegették.. És engem vádoltak. Megtalálták az ujjlenyomatomat a gyilkos eszközön. Az állam is leesett. Nem tiltakoztam az ellen, hogy bevigyenek, hiszen csak rontottam volna a helyzeten. Amikor az őrsre értünk megkértem, hogy had telefonáljak egyet. Nagy nehezen megengedték. Nicket hívtam, természetesen. Könyörögtem neki, hogy jöjjön el és húzzon ki a bajból. Megígértettem vele, hogy jöjjön be és mentsen ki engem innen. Így is tett. Mondtam a zsarunak, hogy hallgassa meg a vallomását. Azt mondta rendben van, ha szemtanú volt, akkor hajlandó meghallgatni. Behívtam Nicket a szobába és mondtam neki, hogy mondjon el mindent.
A legváratlanabb dolog akkor történt. A zsaru aggódó tekintettel rám pillantott és megkérdezte: "Fiam.. te most szórakozol velem?" Értetlenül néztem vissza rá és mondtam, hogy nem. Ő itt Nick és elmondja, hogy mi történt igazándiból. Nickre pillantottam ő pedig vissza rám. Nem kell ragoznom. Nem volt igazi. Nick nem volt valós. Ahogyan az sem, hogy megölte azt a fickót. Én voltam. Én tettem. Elvettem egy ártatlan életét, amiért életfogytiglant is kaphattam volna. De nem kaptam.
Helyette a helyi elmegyógyintézetben kaptam egy szép kis szobát. Az első hónap borzalmas volt. Nick ott volt mindenütt. De most már ellenem volt. Engem akart bántani. Arról akart meggyőzni, hogy ő az igazi a többi dolog pedig csak illúzió. Hallucinálom a kórházat, az orvost, mindent.
Őszintén.. Gyakran tényleg nem tudtam megmondani, hogy mi igazi és mi nem. Idegösszeroppanást kaptam. Újra és újra és újra... Az orvosok növelték a gyógyszereket. Az valamennyire segített, de attól meg úgy viselkedtem, mint valami zombi. Kábult voltam, öntudatlan. Néha ok nélkül, céltalanul járkáltam a folyosókon. Mintha csak test lennék. A lélek pedig elhagyott volna. Azonban egy év után jobban kezdtem lenni. Amikor pedig úgy tűnt már minden rendben, sőt, azon gondolkodtak, hogy kiengednek... Újra visszaestem. Nick megint ott volt, hogy megkeserítse az életemet. Ez pedig ismétlődött. Mint az univerzum végtelen körforgása. A doktor azonban nem adja fel. Amiért hihetetlenül hálás vagyok neki. Remélem egy napon végleg búcsút mondhatok Nicknek és az egész őrült dolognak. Mert az vagyok. És ezt most már jól tudom...