Jace szobája

A tükörbe nézve, nos rá kell jönnöm arra, hogy már nem az a valaki vagyok, aki egykoron voltam, és hogy mindazon érték, amelyet szentül vallottam, csupán csak egy kósza megtévesztés árnyalata volt. Ha tehetném, akkor könnyedén visszafordítanám az időt, és megpecsételném az átkozott sorsot, amelyet rám szabott az ég. Halállal jutalmaznám a létemet, és végleg apám után vonulnék. Talán sokkal jobb lenne számomra azon létezés, mint ez, amelyben hibát hibára halmozok, amelyben a Michael névre csak szégyent hozok, és amelyben oly' szinten viselkedem, mint egy kamasz kisfiú. Végül is még fiatal vagyok, egy srác, akinek még most kellene tanulnia a felnőttlét értelmeit, akinek az árnyvilág sötét teremtményei ellen kellene harcolni, és ehelyett mégis... mégis olyan dolgokra pazarolom az időmet, mintsem a bosszú. Persze valamilyen oknál fogva érthető, hogy rögeszmésen ragaszkodom a múltamhoz, de akivé, és amivé ezáltal váltam, nos rémisztő. S amikor is elöntötte az elmémet a kellően tiszta harag, akkor a nevelőanyám szenvedte meg a kárát. Azon jelenet után természetesen be sokkalt, és feladta az életét, így követve a fiát, sőt az én szüleimet is a halálba. Kényelmetlen helyzet volt arra térni haza, hogy a szobája ajtaja tárva nyitva, hogy nem az ágyon fekszik, hanem felette egy kötélen lóg. Nyitott és üres tekintettekkel pillantott ama perc kapcsán rám, és amikor is itt ülök e velem egy idős fiú szobájában, nos felvetődik bennem az a kérdés, hogy mégis mi a fenét művelek, s hogy mindez voltaképpen, mire is jó nekem?
Gondolataimból az ajtó nyitódása térített észhez. Jace lépett be rajta, és szinte sütött róla a fáradtság motívuma. S miközben ő ijedten hátrált, majdan nyúlt a szeráfpengéjéhez védelem gyanánt, nos én ezzel szemben igencsak nyugodtan pillantottam végig rajta, mintsem az oroszlán az áldozatán. Tudtam, hogy nem sokat veszthetek ezzel, s hogy ugyanott tarthatok, mint évekkel ezelőtt, ám, akkor nem haltam meg, de mostan még követhettem a szüleimet. Megráztam a fejemet, és a nyugodt tekintettem, nos egy pillanat alatt vált érzéstelenné. A düh egyre jobban kezdett elvakítani, ám ennyi évnyi várakozás után, nos tudtam jól, hogy nem siethetek, hiszen a türelem fontos érték.
- Itt nem az a kérdés, hogy én ki vagyok, Jonathan Wayland.. - Kezdtem bele teljesen higgadtan, miközben egyetlen mozdulattal álló helyzetbe kerültem. - ..hanem az, hogy te ki vagy! - Kifejezően nyomtam meg az utolsó három szót, mintha sejteném, és tudnám is, hogy ki ő valójából. Voltaképpen igen, tudtam. De miért is lennék annyira közlékeny, hogy mindezt elárulom neki? Egy röpke mosoly futott át az arckifejezésemen, ahogy az ágy szélétől az ablakhoz sétáltam könnyedén. - Tudod vicces.. - Néztem ki az ablakfelületén, ahogy megpillantottam a mondének által lakott világot; New York utcáit. - ..vicces, hogy még sosem kérdeztél rá erre. Pedig, ha megteszed, akkor feltűnt volna néhány dolog. Kezdve Valentine-al. - Hangom némi iróniát tartalmazott, de a tekintettemet határozottan tartottam a külső tájon, ugyanis nem féltem. Több voltam, mint egy árnyvadász, és ezzel ő maga, nos nem igen volt tisztában.

New York jól ismert utcáin áthaladva, épületeket magam mögött hagyva, és a kora reggeli órák zálogában, nos sikerül megérkeznem ahhoz a bizonyos épülethez. Manapság már szinte minden nagyobb városban található egy akadémia, így természetes módon nyilvánvaló volt, hogy itt sem maradhatott ki a képletből. Idris-ben pedig kitűrő örömmel pletykálnak az ifjú Jonathan-ról, aki nemcsak, hogy a kora legjobb árnyvadásza, de az elképzelések alapján igencsak sokra viheti, sőt talán be is kerülhet a neve a legjobbak listájára. Míg a női egyedek pedig odáig vannak érte, és bár becenévként a Jacet alkalmazza, de a tényen mit sem változtat, miszerint egy név tolvaj. Talán hívhatnám őt ennek a kapcsán, nos: névlopónak. Azt hiszem, találó elnevezés lenne a számára. A templom külső vázlatának látszata csak a tudatlanok számára egy elterelés, hiszen, amit valójából ábrázol az épület, nos emberi szemnek gyönyörűséges látványvilág volna. Egy tündöklő kastély, mely védelmet nyújt nekünk; árnyvadászoknak. Bár a sok rúna az ablakon, és az épület padlózat alapján, hasztalan, ezért is szokás alkalmazni a helyi boszorkánymesterek képességét. Egy szívesség ide, és egy amoda - azt mondják sokan, hogy ezzel mindenki nyer, de, ha valaki igazi vadásszá akar válni, akkor nem köt alkut a sötét oldallal. Legalábbis a meglátásaim szerint gyengék vagyunk - meghátrálunk, és a szerződés mögé bújjunk. Azt hisszük, hogy talán ez megvéd minket, s hogy ezzel békét teremthettünk, ami persze nem igaz. De mindezt ki is meri megcáfolni? Oh, senki, mert a Klávé utálja a saját akaratot, tehát minden úgy van, ahogy ők akarják, ha meg nem, akkor éppen egy Kör tag vagy, aki Valentine táborát erősíti, és.. na igen, hidd el nekem, miszerint elég hamar véget ér, akkor az életed. Tehát akármelyik oldalon is állsz, nos csak egy járulékos veszteség vagy a két fő vezető szemében, vagy mondhatnám úgy is, hogy egy marionett bábu, amelyet könnyen irányíthat, ha ő maga úgy kívánja. Ezzel szemben én... én el vagyok anyakönyvelve Jace Wayland-nek. Más él a saját személyiségemmel, így bátran mondhatnám, hogy egy senki vagyok. Egy halott látszatkép, avagy a drága kis ellenségem szelleme. Utálom Valentine-t, mert ellopta apám személyét, és Jacet is, amiért azt hiszi, hogy ő az, aki én vagyok. Bár végül is a bosszú lényege a türelem, és én eléggé sokat vártam erre a napra. Tizenhat évet!
Könnyedén nyílik ki végül az intézet kapuja előttem, miután a hőn imádott angyalunkhoz beszéltem. A lelkem már régóta nem tiszta, ahogy az elmém sem. Megőrjít a gondolat, hogy annyi év után itt vagyok, és mégsem döfhettem át a szívét egy szeráfpengével, vagy egy drága kis tőrrel. Megrázom a fejemet, ahogy mélyen szívom magamba a levegőt. Ha Jace lennék, akkor hová is mennék? Nyilván vadászni, néha meg csajozni, vagy egyszerre a kettőt, hiszen mit számít már? Kellemeset lehetne egybekötni a hasznossal. Az órámra pillantok, igencsak korán van. Talán alkalmazhatnám a képességem, de félek, hogy megint káoszt okozok. Még mindig irányíthatatlan, sőt van, amikor nem is akarom azt kívánni, amit, de mégis az van. Képesség ide, vagy oda, nos csak ennyivel vagyok több, mintsem a többi árnyvadász.
- Jelenjek meg Jace szobájában! - Jelentem ki fennhangon, de az eredmény hatástalan. Remek. Még mindig jobb, mintha leszakadt volna a mennyezet. - Jace szobája. - Koncentrálok rá erőteljesebben, ahogy végül eltűnök az előtérből, viszont nem éppen oda jelenek, ahová akartam, ugyanis a fürdőben találom magamat a zuhanyrózsa alatt. Elmosolyodom csalódottan, miközben kilépve onnan, nos átmegyek a szobába, amely üres. Gondolhattam volna, hogy nem lesz itt. Felsóhajtva leülök az ágy szélére, miközben végig tekintek a szobán. Meg kell hagyni, miszerint másra számítottam tőle. Olyan, mintha egy zárdában élő remete volna. Érdekes. Igazán érdekes. Bár mindenesetre nem a szobája miatt jöttem, hanem ő miatta, ugyanis éppen ideje annak, hogy elkezdjem a bosszúmat.