Az ablakfelület hideg érintése, a ridegség érzetét kelti bennem, s lángra gyúlt elmém, ezernyi szilánkra tör benne. Az üveg túlsó oldala hamis tévképzetet mutat, amely ugyan szemet kápráztató jelenség, de a valóságban csak egy hamu martalékává váló jelenet. Az égiek fent nyugodtan teát szürcsölgetnek, míg a lentiek pokoli kínokkal lakolnak a tetteik miatt. S mint, aki egyszeriben csak jól végezte a dolgát, nos úgy fordítok hátat, ennek a szörnyű látványképnek. Az oxigén egészen lassan jut el a tüdőmbe, mintha minden csak pusztán közvetlenül azt sugallná a részemre, miszerint ideje szemfedőt tenni a szemeimre, és ezáltal átlépnem a túlvilág epizódjának egyik részébe. A levegő teljesen megfagy körülöttem, és a forró leheletem szinte szikrázó tűzként tükröződik a fénytelenségben. Lezárom a szemhéjaimat, és arra összpontosítok, hogy minden eddig elhangzott szó, s hogy minden eddig megtett lépés, nos céllal történt. Nem, azért állok a fényben, mert az angyalok kecses báját sugallom, hanem azért, hogy a sötétben meghúzódó árnyékot szolgáljam. Nem, azért rebegem ajkaim közül a felesleges szavak törmelékét, hogy aztán céltalanul hasztalannak minősüljek, hanem azért, hogy a látszat tökéletesítse a célt, s hogy eme szánalmas bagázs végre megtanulja azt, hogy naivan hinni valakiben, avagy netán valakikben, nos egy hatalmas nagy hiba. Újabb mély levegőt veszek magamhoz, ahogy teljes testtel beleremegek e jelenetbe. Talán, talán... van még kiút, mely fakó lépteim nyomdokát újra színezheti, mely a megtört képzetet újra egyesítheti, s amely végre nemcsak felkínálja a teljes sötétség szlogenét, hanem végleg a részemmé is teszi. Érezni? Éreznék még egyáltalán valamit, nos mindazok után, hogy megöltem a saját apám? Kellene, hogy érezzek.. hogy eltöltsön az a mindent elsöprő jó érzés, melyet mindazok produkálnak, akik szánalmas emberi teremtmények? S miért teszek úgy, mintha én... nem is én lennék? Talán felzaklat a múltam, vagy elrejt az árnyam? Kérdőre von az éj leple, avagy megvilágít a napfénye? Mégis mi történik? Zihálva, megtörve, fuldokolva -, közelítek az ágy pereme felé. Hangom elcsuklik két halk nyöszörgés között, amelyet a saját agyam kreálmányának tudhatok be. Végül ujjaim a puha anyagot érintik, végre sikerül helyet foglalnom a legszélén, és elmúlhat ez az őrjítő érzés.. Csak egy kis nyugalom, csend, és én.. Valahol az elmém egy szeglete is érzi ezt, és elzárkózik előlem. Valahol abbamarad a kín, és itt a béke. Ám, a gondolat, nos amilyen gyorsan jött, nos oly' tova tűnően illan el, amikor is az ajtó hirtelenjében kinyílik. Íriszeim egy pillanatra tágra nyílnak, ám hamar oda minden meglepettség, és a csillogás őrjítően küzdi be magát a szemeim tükrébe. Ördögi villanás, és rezzenéstelen vonás. - Netán manapság már luxus a kopogás, és a köszönés egyszerre? - Kérdezem iróniával fűszerezetten. - Áh, párdon, egyiket se tetted meg! - Legyintek egyet félvállról véve a dolgot, ahogy légiesen könnyedén kerülök állóhelyzetbe. - Esetleg egy nevet tudhatok? Mert sok a csomag, és persze a női lista... - Forgatom meg a szemeimet, ahogy szórakozottan megrázom a fejemet. Végül elveszek a kis éjjeli szekrényről egy megkopott füzetet, és drámai színjátékkal kinyitom, mintha csak éppen keresgélnék milliónyi név közül, holott csak egy üres lap köszönt engemet. - ...csak nem Rosalie Pergant? - Kérdezem egy bájos, kis angyali mosollyal, ahogy tünékenyen elnevetem végül magam.
Az első napom ezen az átkozott helyen és nem is tudom.. nem érzem ezt is egy olyan helynek, ahol maradnom kéne. Persze nagy felhajtás volt, hogy idejöttem és mindenki kedvesen üdvözölt, de ez ki tudja meddig marad így? Semmi sem marad titok, mert minden kiderül egyszer és megtudják, hogy én.. hogy én.. Nem, erre még gondolni sem merek, nem fogják megtudni. Nem fogok itt maradni, nem fogok ezen a helyen és kitaszított lenni olyan dologért, amiről nem tehetek, mert én nem tehetek róla, hogy így alakultak a dolgaim. Én nem akartam megölni őt, de meg kellett tennem, mert olyan dolgot akart tenni, amit nem engedhettem, olyan dolgot tett, amire nem lett volna bocsánat. Az egész életem egy nagy kupac foss és egyre nehezebben viselem a súlyokat, amiket a vállamra aggattak, mert én nem akartam ennyit vállalni, nem akartam volna megölni az édesanyámat, semmit sem így tettem volna, de ez már csak a múlt. Nincs értelme ezen gondolkodni. Semmi sem fog megváltozni ettől még.. Már egy napja vagyok itt, de ki sem mozdultam a szobámból, nem érdekel engem az intézet, nem érdekelnek engem most a démonok sem, csak a csomagjaimat várom, hogy végre megkaphassam őket. Aztán valaki bekopog és kinyitom neki az ajtót és elmondja, hogy a csomagjaim még előttem megérkeztek, de más vette át, egy Killian nevű fiú, de ha nála van, akkor miért nem hozta még át nekem? Ezek szerint kénytelen leszek elmenni oda, de annyira nincs kedvem hozza, már csak napok kérdése és úgyis innen is mennem kell, de ha nem is kell, akkor én fogok lelépni innen. Nem illek ide, nem az én világom, itt többet süt a nap és valósággal irritál az a sok fény, ami besüt az ablakon, arról nem is beszélve, hogy mennyire képzetlenek itt az emberek. Meg ez a vörös hajú lány, aki itt megmentőt játszik, ugyan már, lassan majd felfalják a saját démonjai őt, mert ő sem illik bele ebbe a világba. Ideje lenne megmutatnom, hogy létezek és nem vagyok egy félős kislány, így hát a bokámra erősítem az apró tőrt, ami nélkül nem megyek sehova. Veszek egy mély lélegzetet, elfordítom a kilincset és kilépek a folyosóra, majd két embert megkérdezve végre eljutok a fiú szobájába. Vele még nem találkoztam,nem is rémlik a neve és arcot sem tudok párosítani, kopogás nélkül nyitok be a szobájába. - Hallottam te vetted át a csomagjaimat, megkaphatom őket? - nézek rá, majd mondom teljesen monotonan és érzelemmentesen, az évek alatt nem is mutattam ki semmit sem. Most sem fogok, nem fogok se kedves, se bunkó lenni, én olyan semleges vagyok, egy olyan ember, aki nem ássa bele magát mások ügyeibe. Én sem szeretem, ha mások az én életemben vájkálnak, mindenkinek tiszteletben tartom a magánszféráját, talán most nem épp ezt mutattam be, de hát akkor is a csomagjaimról van szó. Mindenki Anglia legjobbjaként tart számon, van egyfajta tiszteletem már itt is, de mit számítanak a titulusok, kit érdekelnek? Attól még senki sem több.
Kezdőlap
Re: Killian szobája ↠ Vas. Május 07, 2017 8:42 am
