Atyánk útjai kifürkészhetetlenek. Örök igazság ez, mind az emberek életében, mind a mi létünket illetően. S még ha nem is akarjuk elfogadni azt, mi elrendeltetett, a pontot, ahová ezen rögös, kanyargós utak vezetnek, vannak dolgok, melyeken nem változtathatunk. Az Úr akarata is ilyen. Ahogyan azt sem másíthatjuk meg, akik, tán jobban mondva, amik vagyunk. Előttem áll az a személy, ki egykoron a Fényhozó volt, a Mennynek is legragyogóbb pontja. Igen, talán sosem mondtam a szemébe, de magam is annak láttam őt. A testvérem, kivel együtt szeltük át először a kéklő égbolt világát, hogy keresztül-kasul bejárhassuk mindazt, amit Isten megteremtett. Együtt csodáltuk a munkáját. Egy bizonyos pontig. Míg ő a tökéletességben is hibát vélt felfedezni, nekem meg kellett maradnom annak, amivé Atyánk teremtett: az éber harcosnak, az őrnek. És ahogy az emberek világában a katonák, kik különféle eszmék érdekében, zászlaikat lobogtatva gyilkolni kezdik egymást, úgy én is parancsot kaptam. Egy parancsot, ami mindent megváltoztatott. Ami elvette tőlem a testvéremet, s vele együtt a lényem egy részét is. De még ha belülről bizonyos tekintetben engem is megsemmisített a harc, a küzdelmünk, mely megremegtette a Mennyországot, teljesítettem a feladatomat és saját kezűleg vetettem alá fivéremet, hogy a Fény ragyogó lényéből a sötétség hercege válhasson az ezután eltelt eónok alatt. Azóta, hogy az első összecsapásunk megtörtént, tudva levő volt, hogy elérkezik majd egy háború, mely csakugyan mint az első a Mennyeket, ezúttal magát a Földet rázza majd meg. Isten teremtésének ékkövét, az emberek világát. A lényekét, kiket Lucifer egyszerűen képtelen volt szeretni vagy akárcsak csodálatos teremtményekként elismerni.
Elfordulásával egyidőben pedig megszületett egy jóslat is. A prófécia nem szólt másról, mint arról, hogy ha elérkezik a háború ideje sötétség és fény, vagy ha úgy tetszik, a halandók mentalitásával élve a jó és a gonosz között, mi ketten újra találkozunk majd. Isten akaratának megfelelően nem lesz más választásunk… választásom, mint újfent megküzdeni vele. Azzal, akiért egykoron létemet is feláldoztam volna, csak hogy védelmezzem. Bizonyos értelemben úgy érzem, mintha csak a múltunk ismételné meg önmagát. Oly' sok idő eltelt már azóta. Újra és újra lejátszottam  magamban különböző változatait annak, hogy milyen lesz majd, amikor megint szemtől szemben állunk egymással. De az egyik verzióban sem szerepelt, hogy ilyen élénken idézi majd fel bennem utolsó találkozásunk emlékét, mintha csak egy láthatatlan zsineg segítségével rántaná elő tudatom legmélyéről, ahová egy rég letűnt korban temettem el. Ilyen tekintetben, a helyszín kiválasztása több szempontból is ironikus. Most, hogy itt állunk eme holtak földjén, hol az eltávozottak üres, oszló porhüvelyei vesznek minket körbe és lélegzetvisszafojtott némasággal várják az elkerülhetetlent, felelevenedik bennem a kép, amint testvérem zuhan. Alázuhan az égből, aranyló fénycsíkkal szabva ketté a levegőt. És én csak figyelem. Nem tehetek semmit. Nem tehettem. Most sincs ez másképpen. Leszámítva, hogy ezúttal a helyszínül szolgáló tér nem a harmónia, a béke, és a fény országa, hanem egy olyan hely, ahol a lelkek mintha feszülten figyelnének minket az itt-ott gazzal benőtt sírboltok mögül. Fény és Sötétség. Jó és Gonosz. Relatív fogalmak ezek, tudom jól. Talán naivitás is volna így kettéválasztani a kettőt. De a lényeg akkor is ugyanaz. Egy érmének a két oldala. Az ellentétük, a különbségük megszüntethetetlen. Szükségszerűség alapján létezik, mint még pár más dolog is a világban. Ez az, amin bármennyire is szeretnénk, bármennyire fáj is, nem változtathatunk.
- Sosem kételkedtem benne. - felelek ennyit a reakciójára, még egyszer utoljára hagyva, hogy némi mélyből feltörő keserű bú átérződjön a szavaimból, mielőtt elhallgatnék, és rezzenéstelen, érzelemmentes arccal kezdem fürkészni ellentétemet első lépéseit figyelvén.
Az első csapása kiszámítható, már-már túlontúl az, és az irama sem olyan, mint az első ütközetünk alkalmával. Ha megengednék magamnak efféle luxust, elmosolyodnék azon, hogy ilyen mozdulattal igyekszik felmérni engem. Vagy őt ismerve, talán sokkal inkább provokálni. Éppen ezért a blokkolást követően törzsfordítást végezve ujjaim rászorítanak Lucifer karjára, hogy egy könnyed rántással vezessék tovább a támadó lendületét, újabb távolságot szülve kettőnk között. Habár arcom továbbra is kifejezéstelen, fivérem számára talán leszűrhető a mozdulatból, hogy ilyen könnyen nem ugrok a csapdájába, s ha így kívánja elkezdeni a rólunk szóló jóslat beteljesítését, ám legyen. A maga kifordult módján a helyzet emlékeztet az odafenti edzéseinkre, egy olyan időre, amikor még minden sokkal vígabb kedélyű volt. Tisztább, fényesebb, sokkal egyszerűbb. Vagy jobb kifejezés, hogy sokkal egyértelműbb. Ősi, letűnt idők. Ha engednék érzelmeknek, így fogalmaznék:
A szebb idők.


kredit

Mindig is lehetett tudni, hogy el fog jönni ez az idő. Amikor gyermekeim elindulnak és átveszik az uralmat a Földön, hogy engem a vezetőjüket, a teremtőjüket közelebb vigye a céljához amit már réges rég kitűzött maga elé. Már a szemem előtt látom égni a városokat, a jajveszékelő embereket, a környezeti katasztrófákat amiket a Nagyobb démonok okoznak majd, és az égből lehulló angyalok seregeit, hogy megállítsak a vérontást de így csak még nagyobbat fognak okozni. Mert a harcok során lesznek civil áldozatok mert azok mindig is vannak s aztán véletlen egy angyal begőzöl és a cél érdekében mindent meg fog majd tenni, csak azért, hogy az Öreg büszke legyen rá. Ez a gyengéje a szárnyasoknak és ezt fogom kihasználni, ezzel fogok nyerni. Persze akkor is ott van néhány probléma amivel számolnom kell. Az arkangyal testvéreim. Még a fivéri kötelékünk létezik így nem visz rá a lélek, hogy megöljem őket vagy mással végeztessem el ezt a feladatot. Nem tudnám megtenni, még túl bennem él az emlék, hogy mindig ott voltunk egymásnak. Így ki kell találnom egy tervet, amivel félreállíthatom őket legalább addig amíg lemeccselem ezt az Atyánkkal. Igen, sajnos lehet, hogy bántódásuk fog esni de legalább életben lesznek. Haragudnak majd rám? Az biztos. De akkor is elevenek lesznek.
S volt még egy dolog amit előreláttam én is, s a többi szárnyas lény is. Ezt meg is jósolták. Egyszer régen összecsaptunk Michaellel, de az is egy hazugság volt, hisz a célom az volt, hogy legyőzzön. Bár akkor nem is tagadom, hogy erősebb volt nálam, hiszen ő volt az igazi harcos a családban. Büszke voltam rá abban a pillanatban és miközben zuhantam még egy mosoly is látszódott az arcomon, mert tudtam, hogy az én kisöcsém meg fogja állni a helyét nélkülem is. S most újból itt vagyunk, mindketten megváltozva és sok csata után. Egymással farkasszemet nézünk, hogy elkezdődjön a háború. Hiszen mi vagyunk azok akik elkezdik ezt és ezután pedig csak jönni fognak a különböző összecsapások. Mi ketten vagyunk a dominó eleje és ha mi elmozdulunk akkor minden dőlni fog. Megbékéltem vele? Nem, és soha nem is fogok, hogy a testvéremmel harcolnom kell de tudom, hogy muszáj és meg kell tennem.
Nem hittem volna, hogy meg fog ölelni de ez csak megmosolyogtat és miközben magamhoz ölelem becsukom a szemem. Igen, mintha ott lennénk fent és egy kis edzés után nevetve öleltük volna meg egymást. Régi emlékeket ébreszt fel bennem ez a pillanat és ez csak jobban belevágja a szívembe a kést.
- Készen állok testvérem! Húzom ki magam és egy először még penge nélkül szépen lassan kezdem körüljárni és nézni a védtelen pontot a testén. Egy félkör után hirtelen nekiiramodok és megpróbálkozok egy ütéssel a testére, de direkt még lassan, hogy biztos legyek abban, hogy ki tudja védeni. Igen, még kóstolgatom és ingerlem őt. Viszont úgy helyezem a testem, hogy ha visszatámad akkor letudjam védeni. Hát így fog elindulni az évszázad összecsapása.   

A mérleg kibillent a porcelán törékenységéhez hasonlítható egyensúlyából, miként az alvilág torzszülöttei sötét létsíkjukat maguk mögött hagyva tömegekben szivárogtak át az emberek otthonául szolgáló Földre. Bizonyos tekintetben mindig is tudtam, hogy ezen pillanatok el fognak érkezni... azt, hogy az angyalok exponenciálisan megnövekedett démoni sereggel szemben kényszerülnek majd alászállva egy oly' háborút megvívni, mely túlmutat a halandókon. Ez tudvalevő volt. Elrendeltetett. Ezért adta nekem az Úr azt a feladatot, hogy képezzem a Mennyek seregeit, ha a szükség órája úgy hozná, hogy istenadta, földöntúli erejüket be kell vetniük majd Atyánk Teremtésének megvédése érdekében. Ez az óra pedig elérkezett, s kezdetét vette egy történet, mely megíratott már eónokkal ezelőtt... akkor, amikor az Ő parancsára kénytelen voltam testvéremet kivetni az otthonunkból. Amikor szembe kellett vele néznem és levernem a lázadását. Akkor, az emberiség hajnalán, megpecsételtté vált mindkettőnk sorsa. Bármilyen közel is álltunk egymáshoz egykoron, szemben álló oldalakká, ellentétes erőkké váltunk. Talán elvesztése után, a mögöttünk álló hosszú-hosszú idő alatt mélyen bennem kialakult egy naiv ábránd, egy reménytelen álomkép, hogy tán sose jön majd el az alkalom, amikor újratalálkozik majd a tekintetünk. S amikor erőinknek újfent egymáshoz kell feszülnie. Ám a démonai megérkeztek, és én tudtam, mit jelent ez. Ő is itt van. A prófécia beteljesedik, pont úgy, ahogyan Atyánk elrendelte, és míg útjai kifürkészhetetlenek, akarata szent. Ezzel egyidőben pedig az én hosszú évezredes álomképem is széthullott, mintha soha nem is lett volna több vékony, megkövült porrétegnél, mely megannyi küzdelem után megadta magát az őrá hatást gyakorló hatalomnak, s porfelhővé válva melankolikus, fájó beletörődéssel repült tova a szelek szárnyán.
Pont úgy, ahogyan most az én szárnyaim is a levegőt hasítják, fáradhatatlanul, megállíthatatlanul, miközben keserű szájízzel a végzet... a végzetünk hívó szavának engedelmeskedve közeledek az út végéhez. Csak idő kérdése volt, mikor is ér el hozzám pontos tartózkodási helyének híre. Pontosabban, hogy mikor is dönt úgy, felfedi magát, mintegy jelt adva arra, hogy ő is rálelt az elfogadás ösvényére. Mert ha tetszik, ha nem, ezt kell majd tennünk: elfogadni, ami nekünk jutott. Épp talán ez az oka, hogy már-már értékelem a helyszín választásának iróniáját, a benne fekete humorral tükröződő sorsszerűséget, az elkerülhetetlen elérkezésének paródiáját. Ha engednék az arcomnak egy rándulást, valószínűleg egy fintorral jutalmaznám, ami betudható egy szomorkás félmosolynak. De nem teszem meg, csupán hangtalanul érinti talpam az alatta sötétlő földet. A holtak földjét. A térségen uralkodó némaság mintha a sírok lakóinak ránk irányuló, lélegzet visszafojtott figyelme lenne, melyet végül Lucifer tör meg, bennem megerősítve a gondolatot, miszerint az ő számára ez sem több egy egyszerű teátrális húzásnál, a lázadása folytatásánál. Mint ahogy régen úgy, most se viselkedik a helyzet súlyosságának megfelelően. Játéknak, egy mérkőzésnek tekinti csupán. Én meg továbbra se hallatom hangom, helytelenítő és egyet nem értő csenddel válaszolok csak. Majd megtörténik a pillanat, amikor felém fordul, és én újra szemeibe nézhetek. Következő szavai hallatán mélyet sóhajtok, hagyva, hogy a hűvös levegő megtöltse a tüdőmet, lassan fújom ki, mintha a vállaimon nyugvó súlyok a mellkasomat is nyomnák.
- Igen. Sok idő telt el. - bólintok egy aprót, a találkozásunk valószínűleg első és egyben utolsó egyetértésem jeleként, majd széttárt karjaira reagálva közelebb lépek és egy rövid pillanat erejéig elengedem azt a tényt, hogy mint harcos jöttem ide, s helyette hagyom, hogy a bennem eltemetett testvéri oldal irányítsa a karomat, mely ölelésbe vonja fivéremet, mintha csak így akarnék üzenni neki: "Semmi baj, minden rendben lesz!" Elnyomott féltés és aggódás szülte hazugság.
De, mint a megkövült porréteg, ez is megtörik, széthullik, s egy pillanattal később már el is eresztem Őt, távolabb lépek eggyel, egy darabig csak nézem, fürkészem arcát, majd ennyit kérdezek érzelemmentes arccal:
- Készen állsz?
A haláltusánkat kell megvívnunk, így kérdésem burkoltan inkább erre vonatkozik:
Te elfogadtad már, testvér?


kredit

A Kapu kinyílt és így az összes teremtményen átgázolt erre a világra és a Pokol szinte teljesen kiürült, csak néhány jelentéktelen arc van ott, hogy vigyázza a lelkeket és kínozza azokat továbbra is. Mert persze a kötelezettségről azért nem felejtkezünk el, hiszen ha azok a lelkek lent nem sikítanak nap, mint nap akkor rendesen bizsereg a kezem és késztetést érzek arra, hogy visszamenjek és én vegyem a kezembe a dolgokat. Persze ezt tudjuk, hogy nem lehetséges ha már ennyire tervezés után végre sikerült elérni azt, hogy kinyíljon azaz átkozott kapu és így a hadat áthozhassam erre a világra. Így pedig félelmet és kétségbeesést tudtam hozni a többi lényre, hiszen jelen pillanatban nincs olyan faj ami felvehetné velünk a versenyt. Angyalok kevesen vannak, túl kevesen. Tisztában vagyok vele, hogy az arkok elég sok démonnal érnek fel de ne feledjük, hogy ők is csak néhányan vannak és a Főbűnök és a Lovasok pedig többen, mint ők és így elég vesztes a helyzet. Viszont az is biztos, hogy a testvéreimet nem ölheti meg senki sem. Eszméletlenre verni őket, eltörni néhány csontjukat még oké, de megölni nem. Hiszen nekem még ők mindig a családom akármennyire messze állunk most egymáshoz. Így hát el kell érnem valahogy azt, hogy kiszálljanak a játszmából és kispadra üljenek. Tudom, hogy szabadakaratukból ezt úgy sem fogják megtenni, de ha kell akkor kényszerítem őket. Gabe ellen már meg van a fegyverem, már csak Michael ellen kell találnom és ezért is akarok most vele találkozni. Lehet, hogy ennek a találkozásnak én fogom megszenvedni a levét, de aki mer az nyer. Így hát a kémeim segítségével egy üzenetet küldtem a testvéremnek, hogy találkozzunk a temetőnél, amikor éjfélt üt az óra. Drámai találka hely, mindig imádtam az ilyen hangvételű dolgokat. Kabátomat összehúzom magamon és zsebreteszem a kezem miközben sétálok a sírkövek között. Nem éppen azért mert fáznék, hanem mert inkább ez ilyen megszokott dolog. Annyit kellett rejtőzködni mostanában az emberek között, hogy már akkor is csinálom amikor nem kéne.
- Vicces nem? Atyánknak kicsúszott a kezéből az irányítás. TeamHell felsőt visel már szinte mindenki. Hiszen tudják azt, hogy a győztes oldalhoz tartozni a legbiztonságosabb. Mondom szinte a levegőbe a dolgokat, de csak azért mert érzem a jelenlétét a hátam mögött. Felé fordulok, majd széttárom a karomat egy nagy mosollyal.
- Gyere ölelj meg testvér, tudom, hogy hiányoztam.