Aaron Dewayne

A jellememről jobb ha tudsz elsőnek… utána jöhet minden más fontossági sorrendben…
Általában békés vagyok és a legtöbb esetben fát lehet hasogatni a hátamon, egészen addig a pillanatig még el nem pattan bennem a cérna, mert akkor odacsapok, és nem nézem, mit érek el, miben teszek kárt, vagy ki issza meg a levét.
Ha dühkitörésem van, akkor húzd be a nyakadat és bújj el, még le nem higgadok!
Jó fej ember vagyok néha…. Nem titok, hogy vannak érzékeny pontjaim. Ezek módszeres ingerlése súlyos testi sértésbe torkollhat. Kemény, kissé érdes személyiségemnek köszönhetően abszolút megy ez.  Stílusomat nem lehet besorolni egy kategóriába sem, pont úgy, mint magam is utálom, ha beskatulyáznak. Van egyfajta kisugárzásom, ez mindenkire másként hat, de nem ez a fontos, hanem az, hogy van. Ennek megfelelően magabiztos is vagyok, szeretem, ha odafigyelnek rám az emberek.
Nagyon fontos számomra a szeretteim védelme és az, hogy biztonságban legyenek. Ezt elég furcsán mutatom ki... ez vagyok én. Engem így kell szeretni és legfőképp elfogadni.
Vicces belegondolni, hogy mikor megszületünk milyen ártatlanok, tudatlanok vagyunk, végül arra kell rájönnünk, hogy az első pár év az ami igazán számít egy ember életében, mert az fogja kialakítani, hogy mégis milyen személyiség lesz. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy az alapokat ekkor fektetik le nekünk a szüleink, az ő barátaik, vagy szimplán csak az események.
Törékeny és esetlen gyermek voltam, anyám szeme fénye.  Én pedig imádtam őt.
Utálok visszapillantást kapni dolgokról, amikre nem akarok emlékezni.  
Mit jelent a név?
Semmi jelentősége.
Vagy talán mégis. Lane.
Ez a név valóban nem jelent már semmit. Aaron…
Egy név, amely lidérces álmokba kergeti az embereket, egy név, amelytől rettegni fognak. Egy név. Érzéketlenség, kegyetlenség, brutalitás.
Ezek mind olyan tulajdonságok, melyeket az emberek félnek, ám a szívük mélyén ők is csak eltorzult korcsok. A legtöbb ember ilyen. Sőt...leginkább az összes. Mind démonok vagyunk, akiket húsba zártak, mely gyámoltalan, védtelen és esetlen külsővel ruház fel, de a lelkünk mélyén mind démonok vagyunk.

Vér fröccsent, csont tört. Az avaron vér folyt.
A női test elernyedt, gyenge hadakozása egyre alább hagyott, heves szívének ütemes dobogása tompulni látszott, aztán végleg leállt. A földre zuhant teljesen. Feje keményen csattant a sziklás földön.
S ekkor láttam meg az arcát. Mosolygott.
Mit tettem?
Hiába álmodtam mindezt… akkor is, olyan valóságosnak tűnt… megöltem édesanyám? Hogy ez ne történhessen meg… elszöktem 15 éves koromban hazulról… Kanadai fenegyerek az utcán élte életét… kemény 2 napig.
Büszke voltam, és bátor. A bátorság egy ponton túl már őrültség. És így van ez mindig, de mindig, és nincs nyugtom saját magamtól, érzem, hogy emésztem a tulajdon életemet.
Egy baleset során mentették meg az életemet. Pontosabban egy férfi mentette meg az életemet… magához fogadott, de csak ha mesélek mi a helyzet velem… Nos… nem kellett a segítsége, ellöktem magamtól és keveredtem egyre nagyobb zűrökbe. Már nem egyszer kerültem hasonló helyzetbe és be kell vallanom, szörnyen élveztem.
A Bizalom sosem veszíti értelmét!
Mert éppen az az értelme, hogy amikor megszakad, megzavarja az embereket. Aki ezt észreveszi és kihasználja, az jogosult az uralkodásra.
És az képes is uralkodni.

Nath felismerte bennem azt a valamit. Az erőt és a tenni akarást a céltalanság ellen. Mert nem félem az ismeretlent és más az értékrendem, mint egy átlag embernek. Úgy érezte többre vagyok hivatott, minthogy család és barátok nélkül éljek és meghaljak.  Célt kaptam tőle. Egy új utat, amit járhatok. Családot, barátokat.
Talán egy időre a múltat is feledtette velem.
Farkast harapott belőlem… a Bétája lettem és egyben olykor púp a hátára, mert elég sokszor keveredek nagy szarba… sokszor kell megálljt parancsolnia. Fura érzés... mit is csinálni?  Ja igen!  Elfogadni más véleményét. Húúú na ez is valami amit, rég hallottam magamtól... Ha másoknak akarsz megfelelni akkor azt fogod tenni ami szerintük helyes, még akkor is, ha neked elfogadhatatlan. Ha csak azt teszed, ami szerinted helyes, akkor lehet mindenki gyűlölni fog, de a helyes és igaz jelentését neked kell majd megtalálnod. Vannak törvények, de azoknak vannak korlátaik....
Sötétség öleli át a szobát, a függönyön átszüremlő fény vérvörös. A plafont nézem, úgy érzem, lebegek. Könnyű, és testetlen vagyok, magam vagyok a csönd.
Válj árnyékká, egy szellemé, egy kósza kis rémmé, ami az árnyak közt rejtőzik prédára vadászva. Mindig ezek a gondolatok járnak ilyenkor a fejemben. Van, aki azt mondaná, beteg vagyok, van, aki azt, hogy fanatikus. Talán egyikük sem tévedne. Vagy nem túl nagyot. Farkas vagyok.
Minden egy lecke.
Mindennek megvan a maga értelme.
A fájdalom megtisztítja az elmét és a testet. Számos akadályt kiéget belőlük.
Egy harcos nem keresi a fájdalmat, de ha a fájdalom eljön, felhasználja azt.

Rezzenéstelen arccal, közönyös tekintettel néztem ki az ablakon. Nem tágított belőlem a hideg és kimért közönyösség. Ez tűnt a legjobb védelemnek. Kizárni a beszűrődő világot és csak szó nélkül szemlélni azt. Erőt adott a mindennapok elviseléséhez anélkül, hogy egy cseppnyi fájdalmat is éreznék. Nem volt értelme ábrándokba merülni.
Felpattanok és kiviharzok a szobámból, le az emeltről, egészen a földszintig. Nathnek lepacsizok. Nem érek rá, fontos dolgom van. Mondjuk ez nem meglepő. Az esetek kilencvenkilenc százalékában nekem mindig fontos dolgom van, mindig rohanok, mindig egyszerre hat dolgot csinálok. Mert ilyen vagyok, ezer fokon égek. Nem is sokan bírnak elviselni, a hevességem, a temperamentumom, a csípős megjegyzéseimet, vagy a durva beszólásaimat.
Hogy hova tartok? Nos… Tatiához… olyat tettem vele, ami mindkettőnk életét megváltoztatta, hogy ez jó vagy rossz? Majd eldől. Farkassá haraptam és szívjuk egymás vérét… de Ő az enyém és mániákusan ragaszkodom hozzá. Mert kell nekem. Észre sem vettem, mikor lopta el nem-létező szívem, hogy mikor vált az Ő akarata a világom egyetlen igazságává. Érzések, pillanatok, szavak. Apró jelek, amelyek erőt adtak a folytatáshoz. Nehéz belegondolni, de vannak megváltoztathatatlan tények.
Az élet hátba szúrt, és az arcomba nevetett.... elfogadom-e?