Hallgatom Adam szavait, de nem igazán tudok mit mondani rá, csak a kezemben tartott műanyag poharat nézem aminek az oldalát birizgálom az ujjaimmal. Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább, hogy mi lesz a folytatásban, mihez fogok kezdeni, az biztos, hogy nem tudok haza menni. Még nem. Nem tudnék abban a házban lakni, nem volnék képes rá, minden a családomra emlékeztetne amit elveszítettem. Anyára, apára, és a kis öcsémre aki alig élt még, annyi minden várt volna még rá, annyi élmény és csalódás amikből a későbbiekben tanult volna. Szerelem, össze tört szív, bulizás, oly sok minden amit soha többé nem fog tudni megtapasztalni. Veszek egy mély levegőt majd ismételten Adamre nézek. - Nem akarom, hogy miattam hagyd abba a turnézást, hogy miattam hagyd abba amit annyira szeretsz, amiért olyan sokáig küzdöttél. Amiért olyan sokáig küzdöttetek. Menjetek és folytassátok, Kim majd figyel rám... - mondom halkan, a tekintetemben viszont látszódik az, hogy tényleg ez szeretném, és nem csak azért, mert mindig is mások érzéseit tartottam szem előtt, nem csak azért, mert mások élete mindig is fontosabb volt számomra, mint a sajátomé, hanem azért (is) mondtam ezt, mert tudom, hogy szükségem van egy kis időre. Úgy minden miatt. Szükségem van egy kis időre, hogy ezt az egészet feldolgozzam, és szükségem van egy kis időre az Adammel való kapcsolatomban is. Át kell gondolnom, hogy mit érzek iránta, hogy mi legyen a folytatás, egyáltalán lesz-e folytatás... Szeretem őt, ehhez kétség sem fér hozzá, csak még is rengeteg minden van amit vele kapcsolatban át kell gondolnom. Sok mindenen mentünk 1 év alatt keresztül együtt, de ugyan ekkor rengeteg mindenen is vesztünk össze, rendszerint a suli miatt. Suli... Az lesz a következő amiről döntenem kell, hogy azzal mi legyen... - Uram, Miának pihenésre van szüksége. Holnap meglátogathatja, de jobb lenne, ha mára békén hagynánk őt. - hallom meg az ismerős nővér hangját, ő volt az aki végig mellettem volt, aki nem hagyta, hogy meghaljak, aki azt mondta nekem a műtőben még az operáció elején, hogy minden csak is rajtam múlik. Rajtam múlik, hogy életben maradok vagy meghalok.
- Ne így fogd fel, hiszen megmentették az életedet... még ha a családodét nem is tudták. - Mondom a végét eléggé lelombozva, hiszen ezt még kimondani is szörnyű, de nem hagyhatom, hogy Mia egy percig is azt higgye, a kórházak csak rosszak. Nyilván szinte senki nem szereti ha ide kell jönnie, ugyanakkor itt életeket mentenek. Persze, igen, nem mindig sikerül, de azt hiszem sok olyan orvos és sebész van itt akik tényleg igyekeznek mindent megtenni azért, hogy ne azt kelljen mondaniuk.. Hát nem élte túl a beteg. Nem gondolom, hogy ezt a mondatot bármelyikük is szívesen mondogatná, aki pedig mégis.. nos az pszichopata lehet, de mindenesetre nem szabadna dolgozni hagyni. Itt nem legalábbis. - Megértem mit érzel, nem lehet jelenleg könnyű Neked. - Fűzök csak ennyit még az első mondatomhoz, majd úgy gondolom jobb lesz ha most kicsit hallgatok. Át kell gondolnia a dolgokat és megpróbálni megemészteni a történteket. Mert ha nem tudja legyengül és nem fog tudni felépülni. Ahhoz is magára lesz szüksége és minden erejére, ahogy ahhoz is minden erejére szükség volt, hogy felkeljen a kómából. És megtette, felébredt. Innen már csak könnyebb lesz de mégis nehezebb. Hiszen az útja már ki van taposva de a családjának halálának tudata mégis zökkenőket helyez az amúgy már járható útjára. Óvatosan simítom el Mia arcán a könnycseppet a csókunk után és még egy puszit is nyomok a homlokára tiszteletképpen. Ami azt illeti kettőnk közül mindig Ő volt az erősebb én csak arra voltam képes, hogy bevegyem a leszarom tablettát. De mindig Ő volt az aki többet bírt, aki összetartotta a kapcsolatunkat és ezért is rettentően tisztelem és hálás vagyok neki, emellett pedig a történtek után azt hiszem bőven kijár neki a tisztelet. - Majd kitaláljuk, segítek, ígérem. - Mondom lehunyva szemeimet ahogy a homlokunk összeér és még egy halovány mosoly is megfigyelhető az arcomon. - Ne aggódj, kitaláljuk. - Ismétlem csak önmagamat.
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
- Sosem szerettem a kórházakat, azt hiszem most már egyenesen gyűlölni fogom őket. - mondom egy erőltetett mosoly keretében. Próbálok nem a sok veszteségre gondolni , mert hacsak egy kicsit is belegondolok abba, hogy ebben a pár napban míg én eszméletlen voltam, de közben még is láttam mindent külsős szemlélőként, akkor a sírógörcs kerít hatalmába. A szívem szorul össze a gondolattól, hogy árva lettem, és az egyetlen testvéremet is elveszítettem. Szerettem nagy tesó lenni, szívesen adtam volna neki tanácsot a lányokat illetően, boldogan néztem volna ahogyan szép lassan felnő, érett férfivá válik, de ez már soha sem történhet meg... Adam szavaira nem mondok semmit, csak pár pillanatra lenézek a kezemre, a szívószálat birizgálom az ujjaimmal. Ahogy szép lassan felfogom azt, hogy a férfi aki okozta a balesetet teljes mértékben jól van, újra az autóúton látom magamat, a lelki szemeimmel. Újra érzem a zavarodottságot amit akkor éreztem, mikor a hóban fekve ébredtem fel, amikor a mentősük szó szerint átnéztek rajtam, amikor még a kórházban sem kaphattam válaszokat a kérdéseimre. Arra amit akkor éreztem amikor megtudtam, hogy mindenkit elveszítettem: anyát, apát és még az öcsémet is, amikor úgy döntöttem, hogy nem akarok élni, nem akarok vissza térni, azt szeretném, hogy ennek az egésznek végre vége legyen. Végül pedig meghallottam azt a dalt amit a felvételin játszottam, mikor megláttam Adamat az ágyam mellett, mikor a dalt hallgattam amit nekem írt, akkor történt velem valami, valahogy vissza kerültem a testembe és egyszer csak magamhoz tértem, és megpillantottam Őt. Lehunyom a szememet mikor megcsókol, és egy könny csepp is kiszökik a szememből mikor megcsókol. - Fogalmam sincs arról, hogy mi lesz azután, hogy rendbe jöttem és kiengednek innen... - suttogom miközben homlokomat a homlokának hajtom. Elképzelésem sincs a jövőmet illetően.
Mondhatom egyáltalán nem lep meg Mia kétségbeesése. Én valószínűleg kapkodnám a fejemet jobbra-balra ha ilyet élnék át amin Ő ment keresztül az elmúlt pár napban. Apropó.. szegény nem csak a családját vesztette el de még arról sem tud, hogy míg kómában volt nem csak egy, hanem egyazon által három nap is eltelt. Három nap, mialatt minden hozzátartozó és minden olyan személy aki kicsit is számít összegyűlt. Velünk volt tele a váró, voltak akik itt is éjszakáztak. Szívem szerint én is ezt tettem volna.. de nem ment. Nem voltam képes itt maradni és nézni, hogy talán soha többet nem kel fel. Ez idő alatt én szóltam a bandának, fújtam a fellépéseket, az összeset, majd Mia leveléért is elmentem. Mit ne mondjak nem volt egyszerűbb az sem mint máskor. Ismét felmásztam az erkélyére, majd bementem a lakásba. Át az egészen végig a főbejáratig. Reméltem nem lesz felesleges és megérkezett a levele. Igazam lett, így el is hoztam neki ugyebár. Mikor hallottam a balesetről végig pergett előttem az együtt töltött idő. Minden, de tényleg minden. Amikor először randiztunk, mikor először láttam, az első csók és még az is, mikor felállítottam a gördeszkámra és széttárta karjait mintha csak a Titanicban lennénk és Ő lenne Rose. Csodálatosabbnál csodálatosabb pillanatok. Mint a közös Halloween, mikor mind a ketten a másiknak igyekeztünk megfelelni. Ő rocker csajnak öltözött én pedig Beethoven-nek. Aztán még az aznap esti együttlétünk a csónakházban. Hivatalosan is kimondhattam akkor, hogy mi avattuk fel a helyet. Csodálatos volt minden és mikor meghallottam mi történt úgy éreztem ennek mindnek vége. A múltba veszett porosodó emlékeimmé növik majd ki magukat. Olyan gyorsan siettem ahogy csak tudtam. Nem érdekelt semmi. Se a forgalom, se az, hogy bármi bajom lehetett volna. Nem érdekelt a turné sem. Muszáj volt látnom. De ha belegondolok mennyiszer kellett a levegőre mennem, mert úgy éreztem, hogy összeroppanok, akkor nem volt kellemes ez a három nap. Maga volt a pokol, mondhatni. - Persze nem tudhatom, de szerintem akivel karamboloztatok, rendesen bűntudatot érez. - Célzok csak arra, hogy a másik sofőr jól van. Egyszerűen igazságtalannak találom, hogy miatta történt a baleset, mégis Ő élte túl és Mia családja nem. Persze igen.. bánja a tettét, de ez kevés. Sosem kívántam senki halálát de most mégis úgy érzem, megnyugodna a lelkem ha Ő volna halott és a Gilbert család élne. Nem csak Mia vagy a nagyszülei és a nagynénje.. Mindenki. Tudom, zaklatott és tisztában vagyok vele, hogy egy férfi veszt az úriemberi címéből ha kihasználja egy hölgy zaklatottságát, de még sem mondhatom neki, hogy bocs, de nem. Persze de.. mondhatnám, de milyen ember lennék akkor? Különben is Ő kéri. Nem fogom visszautasítani mikor tudom milyen állapotban van jelenleg és még szeretem is. Nos, tehát megcsókolom. Finoman simítok végig közben az arcán. Pont olyan gyengéden ahogy az megszokott már tőlem. És mit mondjak. Se az idő múlásával, se a kómától nem változott a tény, hogy imádom Mia-t és remekül csókol.
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
- Fogalmam sincs arról, hogy hogyan történt ez az egész. A baleset helyszínén tértem magamhoz a hóban fekve a hátamon, senki nem látott és senki nem hallott engem, pedig úgy akartam, hogy valaki vegyen végre észre, hogy valaki megmondja nekem, hogy mi történt... - aztán végül szép lassan, sorjában választ kaptam mindenre, bár ezt a testen kívüli dolgot még most sem értem, de nem is nagyon akarom már, van pár olyan dolog amit sosem fogunk tudni megérteni, talán ez is pont ugyan ilyen. Miközben Adamre várok, ismételten elveszek a gondolataimban. Sorban jelennek meg az emlék képek róla, rólunk. Végzősként a legmenőbb srácnak számított a suliban már a bandája nélkül is, de mikor egyre ismertebbek lettek, mondanom sem kell, hogy még több lány legyeskedett körülötte, még is én voltam számára az aki kell neki és ezt még most sem tudom felfogni. Miért pont én, miért pont most? Az első randinkon, amikor egy klasszikus koncertre vitt el azt mondtam neki, hogy van egy olyan érzésem, hogy felfogja forgatni az életemet. Nos, ebben teljes mértékben igazam lett, mióta ő az életem része mindig van valami, sosem unatkozom. Egyszer boldog vagyok, máskor pedig anyának sírtam ki magamat, vagy éppen felmentem a szobámba, bezártam az ajtómat, ledőltem az ágyamra és kisírtam magamat. Talán az utolsó koncertjük után volt az amikor egy világ omlott össze bennem, amikor olyan dolgokat vágott a fejemhez amikben nem is volt igaza... Ő szakított velem, ő szállt be a furgonba és ment el Seattle-be, ő hagyott magamra az éjszaka kellős közepén a koncertjük helyszínén. Ahogy körbe nézek, csomó gép és cső, még a látvány is ijesztő, aztán mikor a karjaimra nézek látom, hogy csomó oda van bekötve, az egyik az infúzió, a többinek már nem tudom a nevét, de sosem bírtam igazán a kórházakat, ezek után még inkább gyűlölni fogom, mert csak rossz emlékeim lesznek róla. - Jól vagyok, Adam. - mondom halkan a megjegyzésére, hogy nem kellett volna felülnöm. Sosem mutattam ki azt, ha igazán fájt, így most is csak össze szorítom a fogamat és tűröm a fájdalmat. Kezeinkre nézek, majd vissza a szemeibe. - Annyira más volt minden még reggel, mikor elindultunk kocsival kiruccanni kicsit, az öcsém rock zenét hallgatott, én klasszikus zenét, aztán a következő pillanatban már... - itt elcsuklik a hangom, nem tudom folytatni, nem vagyok rá képes. Nem tudom elfogadni, hogy többé nincs családom. - Csókolj meg Adam, kérlek... - mondom halkan mikor ránézzek. Szemeimben lehet látni, hogy gyűlnek a könnyek, de szükségem van most rá, szükségem van arra, hogy érezzem őt, szeretném, ha megcsókolna...
Mia szavai hallatán hirtelen beugrik az utolsó szép emlékünk. Még Szilveszter előtt voltunk. Egy tipikus vasárnapnak indult az egész, aztán ahogy sötétedett tábortüzet gyújtottunk és a bandával elkezdtünk zenélni. Aztán Mia apjának remek ötlete támadt. Előhoztuk Mia csellóját, hogy játsszon velünk. Az a mosoly az arcán, hihetetlen volt. Minden feszengés nélkül betudott kapcsolódni és élvezni a zenélést. Talán azért is ugrik be, mert nem régiben Kim megmutatta a képet, ahogy Mia-nak is, holott tudta, nem látja. És most kiderült, hogy azt is láthatta. Mindent látott, engem is. Képzelem ezek után mit gondol rólam. Ahogy ütöm az ajtót. Majd a nővér és a biztonsági őrök kirángatnak. Nem szerettem volna mást, mint megérinteni. Magam sem tudtam miért és most már minden kezd kitisztulni. Mia szerette volna. Ő miatta éreztem szinte már kötelességemnek. De nem jött össze, mert az utolsó pillanatban az őrök mindent elrontottak. - De hogy? Hogy csináltad? - Kérdezek rá, hiszen még ha el is szeretném hinni akkor is ott van az a hogy szócska a fejemben. Mégis hogy csinálta, hogyan látott kívülről mindent mintha nem is Ő maga feküdne eszméletlenül. Látta azt is ahogy kétségbeesetten elrohanok és talán még azt s szemügyre vehette ahogy Kim-nek mondom, mekkora seggfej voltam. Azt hiszem ez a szó már lassan Mia-nak is megszokott lesz, hiszen akárhányszor összeveszünk és kibékülünk, mindig leseggfejezem magamat. A másik ilyen szó pedig a leszarom. Az is már fontos szónak nőtte ki magát. Miután végig hallgattam a nővérkét ugyebár bevittem a vizet Mia-nak. - Nem kellett volna még felülnöd - Jegyzem meg mikor elveszi a poharat, majd ismételten leülök az ágya mellett elhelyezett székre. Végül megfogom a kezeit két oldalról, átfogva ezáltal a poharat is és mélyen a szemeibe nézek, szinte már elveszek bennük. - Nem szeretnélek elveszíteni.. ismét nem, Mia. - Mondom őszintén és annál szívbemarkolóbban. Igaz, ha jobban belegondolok majdhogynem többet veszekedtünk mint együtt voltunk, de nem érdekelt. Nem érdekelt mert szerettük egymást és pont ez volt a lényeg. Mikor összevesztünk, kibékültünk. A rossz, hogy tényleg egy hatalmas tuskó voltam. Sosem szólt amiért keveset lát, amiért az álmaimra hajtok, de én az első adandó alkalomkor bele kötöttem az álmába és onnantól fogva mindig a Julliard miatt veszekedtünk. Pontosabban a távolság miatt. Nem volt jogom.. Tényleg nem, hiszen én volt, hogy kétszer olyan messze jártam egy turné alkalmával és Ő halálra aggódta magát. - Szeretlek Mia, ezt tudnod kell. -
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
- Láttalak téged is. - fogalmam sincs, hogy a valóság volt, vagy csak hallottam, fogalmam sincs, mióta magamhoz tértem próbálom helyre rakni ezeket a képeket a fejemben, de sehogy sem megy, nem tudom hova tenni őket, de mindegyik igaz, minden úgy történt ahogyan én emlékszem rá, akkor még is csak van valami valóságos abban amit láttam, amire emlékszem, nem? Ugye? Nem őrültem meg, ugye? - Be akartál jönni, de a nővér nem engedett be, aztán Kim próbálta elterelni a figyelmet, betudtál jönni és.. És majdnem megtudtál érinteni... - lelki szemeim előtt ismét megjelenik az a kép, amikor Adam az ágyam mellett áll, és már majdnem végig simított az arcomon, imádkoztam azért, hogy érintsen meg, hátha akkor vissza térek a testembe és felébredhetek, - akkor még az öcsém életben volt, és minden áron magamhoz akartam térni, hogy ne hagyjam őt magára - aztán mikor épp a keze hozzá ért volna a bőrömhöz, akkor rántotta el az egyik nővér, az amelyik mindvégig nem akarta beengedni hozzám. - Nagyon para. - ismétlem el, idézve őt, ugyan azokat a szavakat használva amiket ő használt. Halványan, alig láthatóan elmosolyodok mikor azt mondja, hogy leszarja a turnét és csak az a fontos neki, hogy én jól legyek. Miért nem hallhattam tőle ezt korábban? Miért nem gondolta ugyan ezt akkor is, amikor az egyik itthoni koncertjük után a banda furgonjába pakolta be a cuccokat, amikor a fejemhez vágta, hogy hazudok, hogy fogalma sincs, hogy mikor jönnek haza. Ezek olyan mélyen érintettek... Szilveszterkor miért nem tudta ugyan ezt gondolni? Bármikor amikor össze vesztünk, akkor... Akkor miért nem tudta ugyan ezt gondolni? Miért mindig én voltam az aki jobban szerette a másikat? Miért én voltam az akinek áldozatokat kellett hoznia, aki csak úgy hozhatott meg döntést, ha előtte engedélyt kapott, miért mindig nekem kellett várnom? Mindegy is, nem akarok most vitatkozni; se energiám, se kedvem nincs hozzá. Most veszítettem el az egész családomat, nincs szükségem vitára, gyenge is vagyok még hozzá. Amikor ki megy vízért, nagyon óvatosan ülésbe tornázom fel magamat, a fájdalom miatt össze szorítom a fogamat, majd mikor sikerült felülnöm, a fejemet a falnak hajtom, lehunyom a szememet és egy mély sóhajt veszek. Olyan nehéz most minden... A tudat, hogy a családomból mindenkit elveszítettem... Kinyitom a szememet amikor meghallom a kedves nővér ismerős hangját, az ajtóban megállítja Adamet és azt mondja neki, hogy figyeljen rám, meg, hogy még nagyon gyenge vagyok és ne erőltessem meg magamat. - Köszönöm. - mondom halkan, mikor elveszem tőle a vizet és nyelek belőle pár kortyot. Meglepően jól esik a hűsítő víz a torkomnak. - Hogyan tovább? - nézek Adamre, majd a kezemet az ölembe rakom, fogva a fehér műanyag poharat. Hogyan tovább... Gondolva ránk, rám, mindenre...
Végig hallgatom halál nyugodt tekintettel Mia-t. Az arcom később sem változik, de heh? Ez oltári para. Ez azt jelenti valójában, hogy mindent hallott. A dalt is. Valahol ennek örülök, hiszen fenn áll az esélye, hogy a dal adta meg a végső lökést, hogy visszatérjen, de mégis olyan elkeserítő. Tudta.. mindvégig tudta mi történt. Saját füllel hallhatta mikor kiderült az édesanyja még a helyszínen, majd az édesapja a műtőben vesztette életét. És ha ez nem lenne elég egy kora béli lánynak, még a testvérét is elvesztette de mégis mindenki hajszolta, hogy térjen vissza. Végig néztem mindenkit. Alig volt olyan, aki elfogadta, nos nem biztos, hogy vissza tér. És a végére mégis erős volt és kinyitotta szemeit. - Mia ez.. ez nagyon para - Szólalok meg végül ugyan azt hihetné, hogy megijedek tőle, vagy egyszerűen őrültnek nézem, de a hangom teljesen visszaadja, hogy mit is érzek. Persze ilyenről még sosem hallottam, de nem tartom őrültnek. Hiszen ha így volt hát így volt. Nem hiszem, hogy Ő választotta volna. Valójában kész szenvedés lehetett számára. - Mia, pont leszarom a turnét. - Törnek ki belőlem az érzelmek egyszeriben. Nem érdekel a turné, nem érdekel az sem, hogy ki mit gondol. Csak Mia érdekel és hogy jól legyen. Mihamarabb fel kell épülnie. Talpra kell állnia és erősnek lennie. Olyannak kell lennie amilyennek először láttam meg. Kitartónak! - Nem érdekel semmi más, csakis a Te jólléted! - Fejezem be az imént félbe hagyott és kissé durva mondatomat egy kevésbé durva befejezővel. Persze igen, ez az álmom, hogy rocksztár legyek és már egyre inkább az is vagyok, már nem csak Philadelphia tud rólunk, de nem érdekel most mind ez. Ha Ő a Julliard-ra szeretne menni én nem fogom vissza. Vele megyek. Vele megyek mert szeretem és hatalmas barom voltam mikor veszekedtem vele. Ez csak egy iskola. Nem csak neki kell áldozatokat hoznia és ebben nagyon is igaza volt. Most az egyszer én is hozhatok áldozatokat. Hiszen elég érett vagyok már hozzá, tudjam mi helyes és mi nem. Mi fontos és mi nem, vagy mi kevésbé fontos. - Hozok egy pohár vizet. - Olyan igazi katonásan állok fel, míg elengedem a kezét, de még végig simítok rajta, éreztetve, hogy nem megyek messze és sietek vissza. A nővérkéktől kérek egy poharat és kiszaladok a mosdóba megtölteni, majd kis időn belül vissza is térek Mia ágyához. Út közben még a kényelmesség kedvéért egy szívószálat is feltankolok amit belehelyezek a pohárba és elhajlítom a végét, úgy emelem Mia felé. - Szükséged van a folyadékra. - Szólalok meg kissé apáskodóan.
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
- Olyan furcsa volt az egész... Mintha láttam volna az egészet kivülről. - mondom halkan és vissza emlékszek arra a jó pár órája amit a "testemen kívül" töltöttem. Felébredve az egész olyannak tűnik, mint egy távoli álom. Egy nagyon rossz rémálom amiből sehogy sem tudtam felébredni, vártam arra, hogy egyszer csak felébredjek az ágyamba és rájöjjek, hogy mindez amit láttam és hallottam csak egy rossz álomnak a részei, de nem, nem ébredtem fel, nem tértem magamhoz, nem álom volt, hanem maga a ridge és zord valóság. - Láttam ahogy betolnak engem a műtőbe, ahogy a nővér mondja, hogy erősnek kell lenem és minden rajtam múlik, hogy felébredek-e, avagy meghalok... Olyan... Valóságos volt minden... - mondom miközben nem rá nézek, hanem magam elé. A fejemben próbálom rendbe tenni a gondolataimat, rendet tenni a fejemben, de annyi minden van és annyi kérdésem lenne, de fogalmam sincs, hogy hogyan és kinek kéne feltennem azokat. A kamaszkoromat élem, pont azt a kort amikor még nem vagyok se felnőtt se gyerek, amikor anyámra lenne szükségem, apára a fiúk miatt, akkor az öcsémre... Mindenkire olyan szükségem van, hogy az már fáj és a tudat, hogy soha többé nem ölelhetem meg őket, soha többé nem hallhatom a hangjukat... Szó szerint megfájdul a szívem tőle. - Te már a saját Julliardodra jársz... Nem várhatom el, hogy el gyere velem egy teljesen másik helyre. - mondom halkan és köhögök párat, elkezdett fájni a torkom a sok megerőltetéstől, úgy látszik még nem nagyon vagyok olyan állapotban, hogy egy huzamba sokat beszéljek, vagy kifejtsem a gondolataimat. - Lemondtátok a turnét? - kérdezem kissé meglepődött tekintettel, mert csak most jutott el az agyamig, a tudatomig, hogy azt mondta, hogy az egész banda kint van a váróban.
Sosem voltam igazán jó, mikor a vigasztalásról volt szó, de Mia-val mint sok más is, ez is más volt. Nem mondom, hogy könnyű volt megvigasztalni vagy kiengesztelni, de mindig sikerült. - Hé, mi itt vagyunk neked. Sajnálom a családodat, de ne feledd, hogy mi mind itt vagyunk Neked. A nagy szüleid, a barátaid, a banda és én is, mint támogatunk. Nagyjuk még most is a váróban van és várja a jó hírt, hogy felkeltél. Sokak kisírt szemekkel vagy fáradtan. Nem vagy egyedül. Ne feledd mit mondtál nekem. Ez oda-vissza érvényes. - Mondom jól kifejtve. Ami azt illeti sosem tudtam olyan jól beszélni mint vele. Mint most. Érzem, hogy minden mondatomat ki kell fejtenem. Míg eddig egy egy mondatban válaszoltam, most képes volnék órákat elbeszélgetni egyetlen témáról. - Tudd, hogy mindig melletted leszek és ha kell követlek a világ végére is. - Felállok és egy puszit nyomok a homlokára, rettentően erős és ez a puszi kifejezi mennyire tisztelem ezért. Mások nem küzdöttek volna, vagy ha fel is ébrednek inkább véget vetnek életüknek vagy beleőrülnek az egészbe. De ahogy végig nézek rajta, rájövök.. igen Ő Mia, aki át fogja vészelni ezt a helyzetet is mint már sok másikat is. Nem fogja feladni, mert tudni fogja, hogy a célba érve minden szebb és jobb lesz. Hiszen ott vannak még neki a nagyszülei. És ha nem csak a családot nézem, mind ott vagyunk neki és segítünk. Nem hagyjuk magára soha.
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
Óvatosan és lassan oldalra hajtom a fejemet és így nézek a mellettem ülő Adamre aki jó pár órája virraszt mellettem és nem enged el. Ettől a gondolattól halványan elmosolyodok. Nagyon sokszor vesztünk össze, szakítottunk majd újra egymásra találtunk, de a viták után megtalálható volt mindkettőnkben az a szeretet amit a másik iránt érzünk már másfél éve. - Nincs hova mennem, mindenkit elvesztettem... - mondom halkan, rekedtes hangon. Nem nagyon akarom megerőltetni, de úgy érzem, hogy meg kell beszélnünk most mindent és abba az is bele tartozik, hogy fogalmam sincsen arról, hogy hogyan tovább... Reggel még az volt a legnagyobb bajom, hogy nem kaptam még meg az értesítőt a Julliardról. Tudtam, hogy már postázták és csak az ajtó tudtam nézni, minden este mielőtt elaludtam abban reménykedtem, hogy holnap már megkapjam a levelet, minden reggel azzal a reménnyel ébredtem fel, hogy igen, végre megkaptam, de nem így történt. Már-már kezdtem lassan feladni a reményt, már az is csoda volt, hogy a felvételire behívtak, nem mindenkivel adatik meg ez és én már ennek is örültem, csak azért még is beleéltem magamat kicsit... Bár, ha nem vesznek fel akkor legalább nem kéne Adamtől elválnom. A suli miatt is annyiszor vesztünk össze, akkor is mikor ment a bandával koncertezni messze Philadelphiától, Szilveszterkor is... Mindig a Julliard volt az ami kettőnk közé állt és talán jobb is, ha nem kapok levelet. De nem így lett, reggel bedobták a postával együtt, és a levélben az állt, hogy felvettek. - Eddig paráztam, hogy vajon felvesznek-e, de most... Úgy érzem, hogy a Julliard a legkisebb bajom. Nem tudom, hogy hogyan tovább. - az öcsém sem élte túl... Soha nem fog megtanulni baseball-ozni, soha nem lesz szerelmes, nem fog felnőni... Én soha többé nem érezhetem apa palacsintájának az ízét, soha nem hallhatom anya nevetését, teljesen össze vagyok törve, mind testileg mind lelkileg.
Végig figyelem a nővért ahogy leveszi Mia-t a lélegeztetőről, közben végig Mia kezét szorongatom, mintha csak hozzám nőtt volna. Tény és való, nem most volt már Szilveszter és régen foghattam így és ennyi ideig a kezét. Ad egy fajta biztonságot számomra ami hozzá köt. Igaz én vagyok az idősebb és az érettebb, de Ő az aki idáig összetartott minket, hiszen most is miatta vagyok itt. Mikor elvonul a nővérke fejemet finoman hajtom Mia mellkasára és közben végig Őt figyelem. Figyelem ahogy immáron magától lélegzik és beszél. Emlékszem még mikor bejöttem. Nem engedtek be, majd közölték a családjával, hogy megpróbálják levenni a lélegeztetőről, de semmi biztosat nem mondtak. Az egyetlen biztos az volt, amit most a nagy szülei is közöltek vele. Mia árva, se anyja, se apja, de még a kisöccsét is elvesztette. De van családja. Mi mindig itt leszünk neki. A rokonok, barátok és a banda is. Mind-mind csak azért vagyunk most itt, mert Mia is itt van. Mindenki aggódott már eleget. Csupa kisírt szemek és fáradt tekintetek. És köztük én, akinek mindkettő megadatott. Utoljára talán akkor érzékenyültem el ennyire mikor kis koromban a szüleim szét mentek. Persze a család miatt, nem a faterom miatt. De ezúttal Mia-ért sírtam. Nem volt semmi biztos, még az sem, hogy valaha hallhatom-e a hangját. Érezhetem-e a teste melegét, vagy esetleg egyiket sem. Csak a kihűlő félben lévő bőre érintését. De most mégis felkelt. Erős volt és magához tért. Az egyetlen amit most kívánok.. ne veszekedjünk. Most ne. - Azt hittem nem látlak többet..Mia - Szólalok meg a könnyeimet leküzdve és felemelem a fejemet. Kezét továbbra sem eresztem el.. nem is szeretném elereszteni. Ketten vagyunk már csak immáron a szobában. A nővérke is kiment és Mia nagyszülei is. Velem szeretett volna lenni, de meg is értem, sok mindent meg kell beszélnünk és csak remélni tudom, tényleg, hogy nem veszekedés lesz a vége. Nem tudom hol kezdjem, de tudom, nekem kéne kezdenem. Talán kezdhetném a szokásossal.. hogy egy hatalmas seggfej voltam. De boldognak szeretném látni. Még ha most ez nehéznek is tűnhet számára. - Felvettek a Julliard-ra. - Elmosolyodok amint kimondom az iskola nevét és várom a reakcióját.
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
Mindenkit elveszítettem, nincs többé családom. Hallottam ahogyan az orvosok mondják, hogy a szüleim meghaltak; anya a helyszínen apa pedig a műtőben, akkor határoztam el, hogy muszáj felébrednem, muszáj meggyógyulnom, nem hagyhatom magára az öcsémet, de a következő pillanatban már anya testvére mondta el Adamnek és Kimnek, hogy a kórházban meghalt az öcsém is. Az ég világon senkim sem maradt meg nekem, az egész családomat elveszítettem, mind meghaltak egy hülye baleset miatt, bezzeg aki nekünk ütközött az túl élte. Nem akartam felkelni, nem akartam a családom nélkül élni, mert nem bírtam ki, és nagyon fájt amikor láttam elköszönni tőlem a szeretteimet. Mindegyik olyan kedves dolgokat mondott nekem, egyiknél sem bírtam ki azt, hogy ne könnyezzek avagy sírjak. Milyen lehet a halál? Fájdalmas? Békés, nyugodt? Tényleg látja az ember azt a bizonyos fényt? Van élet a halál után is, vagy csak megszűnünk létezni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben mikor vissza mentem a kórházi szobámba és megláttam Adamet amint fogja a kezemet és a felvételi dalt hallgattatja velem. Egyből mozdulatlanná dermedek mikor elő vesz egy levelet és felolvassa nekem. - Felvettek... - mondom halkan, majd oda sétálok mellé, és halványan elmosolyodok amikor előveszi a gitárját és elkezdi pengetni. - Írtál nekem egy dalt... - miközben ezt kimondom szinte a szemeim könnybe lábadnak, annyira szeretem őt, hogy az már fájdalmas, és még jobban megnehezíti az eltávozásomat a dallal.
A következő pillanatban teljesen másképp érzem magamat, gyengének és erőtlennek. Az ujjaim megmozdulnak és szép lassan kinyitom a szememet. Nem tudok megszólalni, mert semmi erőm nincs, de a nővérre emlékszem aki éppen most jött oda mellém, hogy a lélegeztetőt leszedje rólam. Ő mondogatta nekem mindig, még a műtét közben is, hogy túl kell élnem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megbirkózzak mindennel.
Nagyiék elmondtak mindent, elmondták, hogy mi történt és habár sírtam, de a lelkem mélyén már tudtam mindent, tudtam, hogy mindenkit elveszítettem... Mikor kifelé mentek, mondtam, hogy most csak Adammel szeretnék lenni, a többiekhez nincs most túl sok erőm. Tudom, hogy Adammel sok mindent kell megbeszélnünk. Mind ketten sok mindenen mentünk keresztül, de most itt van, nem turnézik úgy látszik a bandával.
Az elmúlt pár nap eseményei kihatással voltak az életemre. Mikor megtudtam mi van Mia-val azonnal a kórházba siettem és lemondtam a turnénkat. Nem érdekelt a koncert, és a banda sem. Ami számított, az Mia volt, senki más. Mai napig érzem a lábam alatt a hideg talajt, ahogy szaladok. Szaladok, hogy lássam Őt. Magam előtt látom a biztonsági Őrt és a nővért, majd Kim-et aki átölel. Hogy zaklatott voltam-e? Természetesen, igen. Aggódtam Mia-ért és hogy mit hoz a jövő. Tudtam talán nem szeretne felkelni, most hogy a szülei és a z öccse, nos meghaltak. De ugyanakkor tudtam azt is, ha hagyom meghalni soha nem kérhetek bocsánatot. Többet nem csókolhatom, nem ölelhetem és nem mondhatom el mit érzek. Nem békülünk ki és nem veszünk ismét össze, hogy majd ismét kibéküljünk. Üres lesz az éltem és Ő nem lesz más benne, mint egy emlék amire ha rágondolok olyan sebet tépek fel ami megindít bennem valamit. Valamit amit nem szeretnék. Talán önző lehetek, de nem érdekel. Fontos nekem és nem veszíthetem el.. ismét. Kibontottam a Julliard-ról érkezett értesítőt, felolvastam... vagyis szerettem volna, majd énekeltem. Egy dalt amit neki írtam. És mindennek a tetejében arra ébredtem, hogy mozognak az ujjai. Kinyitja szemeit és engem lát. Én a nevén szólítom. Majd mikor úgy érzem, tényleg magához tért megfordulok. Egyenesen a nővér felé pillantok aki idáig ápolta és kitartott mellette. Nem hagyta meghalni. - Mia fent van, felkelt! - Kiáltom el magamat boldogan majd a másodperc tört része alatt vissza is fordulok Mia felé. Kezét szorongatom még most is. Felemelem és egy apró puszit nyomok rá. Örülök. Még szép, hogy örülök. Talán szakítottunk, talán össze is vesztünk, de szeretjük egymást. Szeretem Mia-t és mint azt hangoztatom, egy hatalmas seggfej voltam. Mindig belebotlok abba a hibámba, hogy előbb cselekszem aztán gondolkozom. Ezt talán már sosem növöm ki. De lényeg ami lényeg, itt van velem Mia, aki kiegészít és tudom, még Ő is szeret.
Adam & Mia
"Miért érzem, hogy felfogod forgatni az életemet? Néha jó egy kis felfordulás"
Kezdőlap
Re: Kórház ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:15 pm
