Laylah Karstark

Az élet váratlan események és történések sorozata, melyek alkotnak egy történetet, az élet egy történet.. egy olyan történet, amit az egyén csak minimálisan alakíthat, hisz mindent a sors dönt el és a sors úgy döntött, hogy nekem meg kell születnem. Egy érdekes, de szeretni való családba születtem, ahol a szigor és a jó neveltség nem tanulandó, hanem veleszületett dolognak kell lennie, bár ez nálam nem így volt.. Én mindig is kis csalafinta lány voltam, aki mindig mindenben meglátta a jót, talán a Hamupipőke hatott rám ennyire, emlékszem Hamupipőke édesanyjának utolsó szavaira a lányához: Légy bátor és kedves! Én tartom ehhez magamat, bár általában a második többször jobban ment, mint az első. Azért elég sok bátorság kellett ahhoz, hogy apu elé álljak, ha összetörtem valamit, ámbár Rick nagyon sokszor ott volt mellettem és legtöbbször elvállalta helyettem a következményeket. Tudjátok a szeretet egy idő után rajongássá alakult, mert kevés arra a szeretet szó, amit Rick iránt érzek.. Őt imádom, ő a példaképem és felnézek rá, valósággal csodálom és bálványozom őt és ez kiskoromban alakult ki, ekkortájt.
Majd felnőttem és magániskolába kezdtem járni, jobban mondva magániskolában voltam magántanuló, csak vizsgákra kellett bejárnom..Nem szerettem, utáltam mindig otthon lenni, mert nem értettem, hogy mire volt jó az az egész, bár mai napig sem sikerült megértenem apám eme döntését, de már nem is foglalkozom vele. Az általános éveim így teltek, otthon tanultam és készültem a vizsgákra, miközben egy gyerekkel sem találkozhattam nagyon, mert a kúriánk számomra nem egy otthon volt, hanem egy kalitka, melytől látszólag nem egy hamar fogok megszabadulni.  De éveken át könyörögtem és kérleltem az édesapámat, hogy hadd mehessek egy olyan iskolába, ahova én szeretnék járni. Hosszas egyezkedések és kutatások után sikerült kiválasztani egy iskolát, mely neki és nekem is megfelelt, így tehát a magántanulós korszakom is véget ért, melynek kifejezetten örültem.
Az iskolás évek nagyon tetszettek, hamar beilleszkedtem és gyorsan szereztem barátokat. Kedves, aranyos, jól nevelt, tisztelettudó, barátságos lány voltam, mindig önmagamat adtam és sokkal többre jutottam vele, mintha megjátszottam volna magam. Emlékszem, hogy egyszer mikor hazafelé mentünk a sofőrrel, akkor láttunk az út szélén egy törött szárnyú madarat, azonnal megállíttattam a kocsit és hazavittem a madarat, majd ápoltam és vigyáztam rá, míg rendbe nem jött. Szerettem az állatokat és igazából mindent és mindenkit szeretek -kivéve a zöldbabot, azt rühellem-, nem különböztetem meg az embereket, mindenkit egyenlőnek tekintek. Talán így lettem a suli egyik legkedveltebb személye, akiből rövid időn belül popom lány lett és az igazat megvallva szerettem azt csinálni, amit. Mert hasznosnak éreztem magam és legfőképpen boldognak, boldoggá tett, hogy más embereknek szurkoltam, hogy lelkesíthettem őket. A végzős bálon pedig én lehettem a bálkirálynő, engem választottak az emberek, mert szerintem -legalábbis nagyon remélem- szerettek és kedveltek. Csodásak voltak ezek az évek, imádtam őket és örültem, hogy kiharcoltam magamnak, hogy ide járhassak.
Aztán jött az egyetem, én pedig hát nem épp arra a pályára léptem, amit a szüleim elképzeltek volna, hisz ők mindenképpen ügyvédnek akarnak látni. Rick nem lett az, ő elég bátor volt, hogy ellenszegüljön, azonban én ezt nem mertem megtenni, féltem, hogy olyan dolgokat teszek, melyeket később megbánok. Így lemondtam arról, hogy állatorvos leszek, ügyvédnek tanultam tovább és megadtam édesapánknak azt, amit akart.. főleg, miután kiderült a betegsége, onnantól kezdve nem volt kérdéses, hogy mi lesz, mindent megadok neki, amit csak kér. Az egyetemi évek pedig csak szaladtak és olyan gyorsan elmúltak, hogy.. hogy alig tudtam élvezni, mert minden a tanulásról szól, mindig csak tanulni kellett, mert kemények voltak a vizsgák, olyan vizsgaidőszakokban volt részem, hogy talán.. másnak még sosem volt ilyenje. Kezdetektől fogva osztályelső voltam, mindig a maximumot nyújtottam és megvolt érte a jutalom. Apám büszke volt rám és mindenki otthon, de az én boldogságom nem tartott sokáig, eljött az az idő, amikor minden megváltozott, mikor a boldogság helyét felváltotta valami egészen más..


"Nem elég hallgatni: tudni is kell halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatni kell."

Mai napig emlékszem, bár nem mintha olyan régen történt volna az a borzalmas eset.. Nem merem elmesélni, senki sem tudja és soha nem tudhatja meg senki, hogy mit tettem és mi történt, de tudom hogy el kell.. nem volt olyan régen, fél éve történt telihold idején. Egyik falkatag véletlenül megmart és nemsokkal később átváltoztam, azonban innentől kezdve minden ködös.. semmire sem emlékszem abból, míg farkas voltam, egyedül arra, hogy mit láttam, mikor visszanyertem a tudatomat.
Azonnal felvisítottam, mert minden csupa vért volt és ott volt egy.. egy.. leszakadt láb is. Éreztem a vér fémes illatát és ízét a számban, nem volt összerakni a képet. Tudtam, hogy mi történt, nem kellett senkinek sem tudatnia velem, hogy mit tettem, de nem tudtam mást tenni, mint sírni.. Csak átöleltem magam és ringatóztam magzatpózban. Percekig ott sírtam, de nem maradhattam ott, ha megtaláltak volna, ha valaki meglát, hogy ott vagyok, akkor végem.. Még sosem bántottam senkit, nem vagyok olyan, aki szándékosan bántana másokat, de most mégis.. mégis olyat tettem, amit sose fogok elfelejteni. Mai napig rémálmaim vannak és alig alszom valamit. És minden csak rosszabb lett, mikor kiderült, hogy kik voltak az áldozataim, mert nem mondén családot látogattam meg, hanem árnyvadászokat. Nem sokkal az eset után tudatták velünk, hogy mi történt és én.. én már majdnem kész lettem volna kimondani, hogy mit tettem, de akkor a falka kiutált volna, arról nem is beszélve, hogy egy olyan embert bántottam, akit sosem akartam volna.
De az élet nem áll meg, tovább kellett volna lépnem, el kellett volna felejtenem mindent, de minden egyes este ugyanazt azt álmodom, hogy hogyan végzek velük, hogy harcolnak ellenem, de könnyedén leharapom a fejüket és tépem őket darabokra, aztán láttam Daevion arcát, azt a gyűlölet, ami a szemeiből sugárzott.. Órákon át üldözött, de sokkal jobban ismertem az erdőt, mint ő.. Tennem kellett valamit és tettem is, sportban vezettem le azt a sok feszültséget és energiát, ami termelődött.. A padláson lévő bokszzsákot akár órákig is püfölöm, rendszeren eljárok futni és kerülök mindenkit, talán mindenkinek jobb lett volna, ha akkor megölnek és nem lennék köztük, mert ha minden kiderül.. akkor.. én végzek saját magammal.
Most pedig Rick is visszatért, előtte meg még nehezebb eltitkolni mindent, arról nem is beszélve, hogy Daevion-t is hónapok óta kerülöm, egyszerűen nem tudok a szeme elé kerülni.. Talán Rick-el kéne beszélnem, talán ő nem ítélne. Őt szeretem a legjobban és tudom, hogy ő is ennyire szeret engem... De most a nyakamon van az államvizsga, most jön az utolsó évem és nemsokára ügyvéd leszek és elszabadulhatok innen!



Megint azt álmodom, mert tudom hogy ugyanaz lesz, mint eddig. A bulin vagyok az egyik falkataggal, pont akkor volt telihold és láttam, hogy lassan indulnunk kell, azzal azonban nem számoltam, hogy mi lesz.. félúton átalakult és megmart engem, mellyel megpecsételte a sorsom, ám mégsem haragudhatok rá, én akartam még maradni, mikor szólt, hogy mennünk kéne. Ám az átváltozás sokkal rosszabb volt, mint képzeltem és most mindent látok, mindent átélek, amit akkor átéltem. Szép lassan farkasalakomba magam egy pocsojában, mikor rohanás közben állok. Végtelen vérszomjat és haragot éreztem, mindenkit széttudtam volna tépni, aki utamba állt volna. De szerencsére senkivel sem találkoztam, csak céltalanul rohantam az erdőben, míg el nem értem egy házat. Ismerem ezt a házat, nagyon is jól ismerem, mert itt lakik Daevion és a családja.. a családja, aki miatt nem lehet velem, mert én alvilági vagyok. Nem tudom, hogy csak az elmém játszik velem, tán úgy is volt, de még mérgesebb lettem, mint azelőtt. Tudtam, hogy mit akarok és tudtam, hogy megfogom tudni tenni, amit kieszeltem. Szép csendben közeledtem a ház felé ügyelve azzal, hogy a ház lakói ne vegyenek észre.
Pár percig csendesen meghúzódtam az ablak alatt és vártam, hogy valaki arra jöjjön végre és mikor megérkezett Dae anyja, akkor beugrottam az ablakon összetörve az üveget és a fakeretet. A nő megijedt, láttam az arcán a félelmet és a rémületet, bár egy kis megdöbbenést is ki tudtam olvasni a szemeiből, míg be nem kaptam a fejét és le nem téptem a testéről. Abban a pár másodpercben míg nem szakítottam le a fejét, velőtrázó halálsikoly hagyta el az ajkait. A férfi pedig már túl későn ért oda, már szinte csak az egyik láb volt a testen, aki egykoron a felesége volt.. Azonnal a fegyverekhez rohant és keresett valamit, amit feltudna ellenem használni, én azonban nem hagytam neki sok időt, utánarohantam és próbáltam őt is elkapni, azonban őt kicsit nehezebb volt elkapni. Percekig harcoltunk, hol ő, hol én voltam fölényben. Ő igyekezet, hogy ne tudjam megharapni, mert akkor ő is olyan lenne, mint én.. Folyamatosan olyanokat ordibált nekem, hogy: "Megfogsz dögleni te alávaló!", "Undorító alvilági féreg!", de ami a legrosszabb volt, hogy "Gyilkosnak" nevezett, ami igaz is volt.. Én sosem bántottam senkit, sose akartam volna megölni senkit sem, mert nem szeretem az erőszakot, de akkor este nem én irányítottam a testem, egyszerűen nem én voltam, mintha most is csak külső szemlélő lennék, de ez csak egy álom..
A harc nagyon sokáig elhúzódott, oly sokáig, hogy már mindketten látványosan fáradtunk, ám sikerült a konyhába szorítanom, ahol óvatlan volt és egykori felesége vérén megcsúszott, ott eldőlt a harc, nem tudott volna elég gyorsan reagálni és leharaptam a fejét.. Darabokra szaggattam mindkét testet és a házat is felforgattam, mindent összetörtem, amit csak tudtam és egyszer.. egyszer csak megjelent az ajtóban Ő. Még mindig nem múlt a vérszomjam és a dühöm, így hát neki is rontottam, ám ő sokkal erősebb volt, mint a szülei és hárította a támadásom. Majd mikor már tudtam, hogy nem nyerhetek kivetettem magam az ablakon és rohantam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Éreztem a mancsom alatt a földet, hogy néhol sokkal keményebb vagy puhább volt.. És érezte, hogy követ. Tudtam, hogy ott van mögöttem és követi a nyomaimat, én pedig fáradt is voltam.. Elrejtőztem egy kis menedékben, míg ő tovább nem haladt.. Éreztem, hogy nem fogok jól járni, mert ha rám talált, akkor egy út van csak kifelé.. Nem vett észre szerencsére, hanem tovább rohant, talán az érzelmek tompították a figyelmét, bevallom, hogy nem tudom.. Majd elkezdtem az ellenkező irányba rohanni. Kikerültem a fákat, a bokrokat és a gyökereket, próbáltam minél gyorsabban minél messzebb kerülni tőle és sikerült is.. Aztán álmomban mindig utolér, mikor már azt hiszem hogy leráztam és egy ezüstkardot nyom át a mellkasomon. A halálom előtt még visszaváltozom és érzem, hogy e véremmel egyre csak távozik belőlem az élet.. Látom a tekintetét, hogy undorodik tőlem, hogy mennyire elítél és mennyire gyűlöl.. Mindig akkor ébredek fel, mikor lecsukodnak a szemeim és meghalnék.. Most is alig kapok levegőt és elkezdek sírni, mert a bűntudat és a bánat egyre jobban emészt, minden este ezt álmodom és a hazugság súlya egyre nehezebb és már nem bírja el a lelkem..