Asztalok

Nicholas && Deznee

"Sometimes you need a second chance because you weren't quite ready for your first."

- Taxi! - kiáltom el magam magasba lendülő kézzel, amint kilépek hotel ajtaján. Egyszerre két sárga jármű is leparkol előttem, de nem állok meg sokat tűnődni a kivételes szerencsémen, csak bepattanok a közelebbibe, és bemondom a címet. Az autó meglódul, én pedig hevesen dobogó szívvel, az ölemben kezeimet tördelve figyelem a mellettünk elhaladó épületeket. Már nagyjából kilenc éve nem voltam a városban, de valahogy mégis az az érzésem, mintha hazatérnék. Mintha két otthonom lenne. Valószínűleg így is van, de egyáltalán nem biztos, hogy a nap végére is így érzem majd. Ez nagyban függ az előttem álló beszélgetés végkimenetelétől. Nem számítok szívélyes fogadtatásra, nem is érdemelném meg. De eldöntöttem, hogy kapjak akár hideget, akár meleget, ez nem fog eltántorítani. Nem fog elbizonytalanítani. Így vagy úgy, de meg fogom győzni őket... a családomat – vajon jogomban áll-e még ezt a kifejezést használnom rájuk? – meggyőzöm őket, hogy készen állok jóvá tenni a dolgokat, rendbe hozni, amit elszúrtam, és kiharcolni a bocsánatukat. Nehéz lesz, ebben biztos vagyok. Hiszen idestova már kilenc éve kések ezzel a lépéssel. De nem fogom feladni, nem akarom. Nem tehetem. A lányomnak szüksége van rám, a segítségemre. Még egyszer nem hagyhatom cserben.
Ujjaim lassan megfájdulnak a sok tördeléstől. Le kell nyugodnom. Össze kell szednem magam. Tenyeremet a nadrágomhoz dörzsölöm, majd kifújom a levegőt, és ismét kinézek a taxi ablakán. New York szinte alig változott, mióta legutóbb itt jártam. Ugyanúgy pezseg, tele élettel, színnel, izgalmakkal, az árnyak pedig tele szörnyekkel. Annyira más, mint az olasz bormezők. Mélyet sóhajtok, és abban a pillanatban a jármű végre megáll a McDonald's előtt. Nem volt nehéz kiderítenem, hogy hol dolgozik, hogy hol keressem. Manapság nincs szükség magánynyomozókra vagy egyéb költséges segítségre ahhoz, hogy megtaláljunk valakit. A közösségi oldalakon szinte minden fent van, amit tudnunk kell ehhez. Csak egy pillanatig habozok, mielőtt kinyitnám az ajtót, és magam mögött hagynám a taxit. Aztán hamar újra erőt veszek magamon, és magabiztosan lépek be a helyiségbe, majd sétálok egyenesen a kiszolgálópulthoz.
- Elnézést, én az egyik alkalmazottat keresem, Nicholas Butlert. Itt dolgozik, ugye? Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele – közlöm a lánnyal, aki a pult mögött szorgoskodik. Nem lehet több húsznál. Ha kilenc évvel ezelőtt a városban maradok, ma valószínűleg én is hasonló helyen dolgoznék. Annyival más életet élnék most. Hogy jobbat, vagy rosszabbat, mint ami kijutott, már soha nem tudhatom.
Nem szeretnék túl nagy feltűnést kelteni, sem feltartani a sort, úgyhogy kérek egy kólát, aztán keresek magamnak egy asztalt valahol a sarokban. Előbb azonban meghagyom a lánynak, hogy hol leszek, és hogy türelmesen várok, amíg ő szól a kollégájának.
Épp hogy csak helyet foglalok, amikor megérzem, hogy valaki figyel, és felpillantva azonnal meg is látom őt. Nem vagyok benne biztos, hogy hajlandó lesz-e egyáltalán szóba állni velem, vagy közelebb jönni, ezért felállok, és teszek felé egy lépést.
- Nich... Szia! - hirtelen semmi ennél értelmesebbet nem tudok kinyögni, csak bámulok rá, és alig tudom elhinni, hogy tényleg újra láthatom.