Michael Arkangyal

Michael Isten gyermekei közül a legidősebb arkangyal, az egyik leghatalmasabb, legerősebb angyala a Mennyeknek. Nem véletlen, hiszen nevének jelentése "Olyan, mint Isten". A Föld védelmezője és egyben a valaha élt legnagyobb, legerősebb harcos is. A legelső, s egyben legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy többi angyaltársával ellentétben egyáltalán nem a megszokott viselkedést tanúsítja másokkal szemben. Míg a legtöbb angyal a belőlük áradó kedvességről és melegségről tesznek tanúbizonyságot, addig Michael arkangyal ennek éppen a szöges ellentéte. Rendkívül ritkán mosolyodik el, akkor is legfeljebb más ark társaságában enged meg magának efféle luxust, mivel az ő szemében az érzelmek nyílt kimutatása egyenlő azzal, hogy sebezhető pontot biztosít az ellenségeinek. Amit egy harcos nem engedhet meg magának. Még az angyalok társaságában is inkább távolságtartó, és szinte soha senki sem tudja, hogy mi járhat a fejében, ugyanis érzéseiről sosem ejt szót, éppen a fent említett indok miatt. Nem nyílik meg, mert az a gyengeség jele. Személyiségét különösképpen megacélozta fivére, Lucifer árulása és elvesztése. Csak megerősítette abban, hogy az érzelmeknek ne adjon teret, hanem rejtse el azokat egy burok alá jó mélyre, fenntarva ezzel a hűvös, érzelemmentes harcos látszatát, ki a mennyei légió kiképzésén túl leginkább magában tölti idejét. Ha mégis többen vennék körbe, akkor is inkább a néma megfigyelő szerepét ölti magára, nem a figyelem középpontjában álló szószólóét. Ugyanakkor mégis képes hevessé válni, ha a harc megkívánja, nem véletlenül az ő eleme a tűz. Pusztító és veszélyes.
Hűvössége és zárkózott jelleme azonban nem jelenti azt, hogy belőle hiányozna a gyengédség vagy a hajlam arra, hogy mások szolgálatára álljon. Ha valaki őhozzá szól, szavai meghallgatásra kerülnek, figyelmét senkitől sem tagadja meg, ha pedig segítségét kérik, Michael nem fordul el tőlük. Ugyan kevésbé mutatja ki kötődését bármi iránt is, s módszerei jóval nyersebbek, mint bármely testvéréé, mégis védelmet és segítséget nyújt azoknak, akiknek szükségük van rá. Tisztalelkű angyal révén a hazugság szóba sem jön számára. Ha egy kérdést intéznek felé, fedjen le bármit is az a kérdés, egyenes választ, tiszta útmutatást fog rá kapni az illető. Bár jó esély van rá, hogy nyersesége miatt finomkodások nélkül mondja ki az igazat, de megteszi. Ehhez persze párosul az is, hogy Michael sosem a megszépítésektől volt híres, sokkal inkább a tettek, semmint a szavak angyala. Legyen szó mások védelméről vagy éppen egy kilátástalannak tűnő küzdelemről, nincs számára olyan szituáció, melytől megfutamodna és kiutat keresne. Magabiztosan néz szembe a kihívással és megtesz mindent, ami csak futja az erejéből, hogy a kitűzött célját elérje. A célhoz vezető úton pedig nem hagyja, hogy bármi is akadályozza, vasakaratát semmi sem képes megtörni, ahogy senki és semmi sem tudja eltántorítani sem attól, amit a szeme előtt tart.
A végtelenségig hűséges a Mennyek országához, az angyalokhoz és apjához, a Teremtőhöz. Követi Isten parancsait, megtesz mindent a Mennyország és a halandók világának védelme érdekében. Sosem árulná el sem atyját, sem pedig az angyalokat, kik maguk sem tudják, hogyan közeledjenek felé, de Michael bármit megtenne értük, illetve azért, hogy óvja őket. Ahogy ugyanez igaz az emberekre is. Mindig pontosan tudja, mit akar, mi lesz a következő lépése, s azt végre is hajtja. Sokan emiatt önfejűnek gondolnák, pedig csupán céltudatosságról van szó, mely nem párosul szűk látókörűséggel. Meghallgat más véleményeket és számba is veszi azt a mérlegelésnél. Azonban tisztában van létének céljával, mely a háborúk megvívása és ő ehhez is tartja magát.
Félelem nélküli, bátor. Önzetlenül áll ki az Úr teremtményeinek védelméért, legyen szó angyalról vagy emberről egyaránt. Szárnyai alá vesz bárkit, s bárkiért a harcba megy, anélkül, hogy cserébe bármit is elvárna. Mint említett, nincs oly csatatér, mely elrettentené. Rendkívül szívós, kitartó, s hősies harcos, illetve az angyalok seregének keménykezű vezetője és legtapasztaltabb kiképzője. Hírhedt ereje mellett hatalmas harcos hírében áll, képzettsége és tapasztalata miatt minden fegyverrel boldogul, mintha csak a kezébe való lenne, de mesteri harcosként és stratégaként anélkül is könnyedén megállja a helyét. (Bár kardja mindig nála van, s csatáit szinte mindig azzal is vívja meg.) Harcosokra jellemző akaraterővel és fegyelemmel bír, hideg fejjel felmér, mérlegel, majd hezitálás nélkül, könyörtelenül megteszi azt, ami szükséges.
Ezek azonban mindössze Michael leginkább ismert tulajdonságai, legendásnak mondható ismertetőjegyei. Viszont ezeken túl egy roppantmód rétegelt személyiségről van szó, mely annak köszönhető, hogy bár leplezve tartja a felszín alatt, neki is vannak érzelmei, melyek mélyebben meghatározzák mind viselkedését, mind pedig cselekedeteit. A magába fojtott gondolatok és érzések teszik őt még az angyalok sorában is bonyolultnak mondhatóvá és rejtélyessé. Emberi külseje is meglehetősen eltér a kedvestől. Hűvös, és zord. Átjárja a földöntúli tökéletesség, magas, izmos testalkatot birtokol, de testét több helyen tetoválások borítják, ami az angyalok sorában nem épp jellemző tulajdonság.


__________________________



Ujjaim a billentyűkön, de szemeim az embereket pásztázzák. Tekintetük rám szegeződik. Fürkészem őket, ahogyan mindig is tettem. Nem is sejtik. Csillogó szempárok szegeződnek felém. Ahogy a hangok bejárják a termet, a távolba révedek. Eszembe jut, hogy sosem tartózkodtam idelent hosszútávon... közöttük. De számukra ez mit sem jelent. Amit ők látnak, az nem több csupán egy emberi arcnál. Egy halandó alakjánál, a férfinél, kinek kék íriszeivel hébe-hóba találkozik a tekintetük. A tekintetek, melyek mögött megannyi érzelem lapul meg. Megannyi eleme Atyám teremtésének, melyeket sosem értettem meg. Éppen ezért, mióta csak létezem, rájuk emelem tekintetemet és figyelem őket. Figyelem a mulandó mivoltukat, minek ellenére mégis kötődnek másokhoz.


Hangom lassan mélyül el, ahogy a kötődés gondolatára egy réges-régi emlék villan fel az elmémben. Régmúlt emléke ez, egy letűnt koré, melyet a mai ember mítoszként kezel. Az emléke az első alkalomnak, hogy fájdalom hasított belém. Hallottam Atyám szavait. A parancsát. Akarata, mint mindig azelőtt, tisztán szólott. Én pedig cselekedtem. Végrehajtottam. Ahogy mindig is tettem. De akkor, először és utoljára, könnyezve tettem. Levetettem testvéremet, végignéztem Lucifer zuhanását. Az öcsémét, kit szinte én neveltem miután Apám megteremtette. Védelmeztem őt és tanítgattam. De elvesztettem. Ahogy az emberek is elveszítik kötődésük tárgyát. A ragaszkodás csak gyengévé teszi őket. Én pedig nem engedhetek meg magamnak semmiféle gyengeséget. Nem ez a dolgom. Atyám nem ezért teremtett.

Nincs szükségem az angyali erőmre ahhoz, hogy érzékeljem a fénnyel teli aurát a tömegben, s vele az energiák változását. Ujjaim tovább táncolnak a billentyűkön, én pedig lassan emelem meg fejemet, hogy angyaltársam tekintetét elkapjam. Szemeiben könnyek csillannak, arcán mégis boldog mosoly játszik, ahogy rám néz. Atyánk hónapokkal ezelőtt bízott meg új feladattal. Akkor öltöttem fel alakomat és jöttem le a halandók közé a Mennyből. Mégis sokkal régebb óta jelen vagyok már.
Én vagyok az első. Testvéreim között a legidősebb. Atyám ezért hatalmas erővel ruházott fel. Én lettem a harcos angyala, a végrehajtója. Életemet a sötét erők elleni küzdelemnek szentelem már születésem óta... azóta, hogy létrejöttem, az Ő és a Mennyek fényében. Én képzem további harcosainkat és ha úgy kívánja a helyzet, alászállok az emberek közé, hogy megállítsam tettükben a nekik ártani akaró erőket.
Ezért lettem én teremtve.


A hangom lassan tölti meg és járja át a helyet. Én tovább fürkészem a tömeget.. más erőt is érzékelek. Jóval sötétebbet. Nem is telik bele sokba, mire kiszúrom a pokolfajzatot. Épp egy halandó nőt igyekszik megkörnyékezni magának. A fülébe súg valamit, arcán undorító mosoly terül szét. Visszatér pillantásom az angyalnőre. Arcom kifejezéstelen marad, ahogy mindig. Egy pillanatig nem veszem le róla a szemeimet..

Mosolya szomorkássá válik. Ő is tudja, mi következik. Ahogy én is, hogy a következő sorok neki, testvéreimnek, és Atyámnak szólnak:


Fejezem be a dalt. A zongora utolsó hangjai lassan elhalnak, hogy átadják helyüket a tapsnak. De én nem ezzel foglalkozom. Tekintetem végigkíséri a halandóval hátrasétáló démont, amint kilépnek az ajtón. Arcom mentes mindenféle érzelemtől, ahogy ellépek a zongorától és végigsétálok a még mindig tapsolók között. A másik angyal tekintete végigkísér. Ő már tudja, mi következik. A hátsó ajtóhoz veszem az irányt, ami mögött a pokollény eltűnt, csakhogy odakint találjam, amint a falhoz nyomja a nőt, fekete karmokban végződő ujjai a nő torka köré fonódnak.
- Hé, Sinatra! Miért nem mész vissza a saját dolgoddal törődni? Már, amíg még engedem!
Mély feketeségbe fordult szemeivel mered rám.
~ Azt teszem. - a hangom higgadt. Mély hűvösség árad belőlem. Türelmét vesztve löki el a földre a nőt, hogy acsarkodva felém forduljon. De ami várja, az meglepi. Tekintetem türkiz színben izzik fel, testemből fény árad, a Mennyek fénye, mely kirajzolja a mögöttem lévő falra vetülő árnyékomon a széttáruló szárnyakat.
- Ne.. neked nem kellene idelent lenned! Te nem ide tartozol!!
A hangjában riadalom és idegesség egyvelege tükröződik. Továbbra is hűvös tekintettel meredek rá.
~ Tudod, ez vicces.. te is messze kerültél hazulról. - de mindezt csak imitálom. Humor, egy olyan érzelem, melyben én sosem hittem. A humor olyan tulajdonság, mely nincs hasznunkra az általunk vívott harcban. A humor nem nyer meg ütközetet, ahogyan a háborút sem szavak vívják egymással. Szavaim mindenesetre elérik a hatást. A démon nekem lendül, én pedig könnyed mozdulattal söpröm neki a falnak. Szinte nekirepül, hatalmas puffanással, majd a földre érkezik. Lassan a halandóhoz sétálok, emelkedő és ereszkedő mellkasa biztosít afelől, hogy lélegzik. A démonnak nem volt ideje ártani neki. Ahogy másra sem maradt: tudom, hogy ahogy elsétáltam mellette, felemelkedett, tudom, hogy ahogy a nőhöz lépdeltem, mögém ért, és tudom, hogy fekete karmait a magasba lendíti, de a következő pillanatban rendkívüli sebességgel fordulok meg és mártom a mellkasába az angyalpengét. Még utolsó kétségbeesésében lesújt kezével, de játszi könnyedséggel kapom el azt és szorítom meg csuklóját, míg porhüvelyének csontjai ropogni nem kezdenek az ujjaim alatt. A következő mozdulatommal kirántom a pengét, hogy egy pillanattal később a fejét szúrja át. Az egykor haraggal, sötétséggel telt tekintet átadja helyét az ürességnek, majd a démon elpusztul. Elrakom fegyveremet, majd megfordulva konstatálom, hogy jól éreztem: testvérem valóban követett a sikátorba.
- Az embernő? - kérdi aggódó hangon.
~ Él. - felelek csupán ennyit, de mégis mintha halovány mosolyt csalna a nő arcára a kurta válasz. Azért mégis odalép, elvégezni a szükséges emléktörlést, és, őt ismerve, leellenőrzi állapotát.
- Visszamész közéjük? - látnom sem kell biccentését az ajtó felé, tudom, hogy a benti emberekre érti, de én elfordulok és lassú léptekkel indulok el.
~ Nem. - újra egy szóval tudom le feleletemet. Elvégre értelme se lenne.
A feladatomat letudtam, máshoz pedig nem kötődöm.