Fénytelen tisztás

Bevallom rosszul esik, hogy apa ennyire nem örül annak, hogy van egy lánya. Nem értem, hogy miért nem lehet nekem örülni. Vagy egyáltalán elhinni azt amit mondok, hiszen tündér vagyok, ha akarnék se tudnék hazudni, de amúgy meg, a saját apámnak minek hazudnék, főleg ebben? Nem értem...

Próbálok levegőt juttatni a tüdőmbe, de egyre nehezebben megy amikor Lucifer erősebben kezdi el szorítani a nyakamat. Szemem akaratomon kívül is megvillan az élénk zöldes árnyalatában. Nem tudom még irányítani az erőmet és ilyenkor látszik, hogy démonvér is csörgedezik bennem, nem csak anyám tündéri vonásait örököltem, hanem az előttem álló férfi démoni énjét is.

Erős köhögő roham tör rám amikor egyre jobban érzem a fuldoklás ismerős érzését.
Nem akarok meghalni, hiszen még csak most találtam meg az apámat. Meg kell őt ismernem, be kell neki bizonyítanom, hogy márpedig a lánya vagyok. Muszáj elhinnie.
Nagyon gyorsan ki kell találnom, hogy mitévő legyek, mert még pár pillanat és megfulladok, aztán maximum a Pokolban találkozhatok Luciferrel.
Eme gondolatra elkezdek agyalni, hogy a félvérek vajon hova jutnak? A Pokolba avagy a Mennybe? Pontosan még magam sem tudom, hogy melyiknek örülnék igazán személy szerint. Félek magától a Pokoltól, de tudom, hogy apa oda fog kerülni, ha egyszer meghal...
Egész életemben szinte egyedül voltam, jó kislány voltam, végre megtaláltam Őt és nem akarok tovább nélküle élni. Szükségem van Luciferre. Ő az egyetlen aki megtaníthatja, hogy hogyan használjam a démoni énemet.
Nagyon szeretem anyát is, de ő "csak" tündér és nem tud nekem segíteni ebben a problémámban, bármennyire is igyekezett az évek során.
Nah, de vajon bízhatok az előttem álló férfiban? Mindenki azt mondta, hogy tartsam távol magamat tőle, ha kedves az életem, de közben valami még is húz közel hozzá. A vér. Az erő. Mind-mind közös benne és bennem. Mindenki magára hagyta őt, én nem lehetek olyan, mint mindenki más, hiszen a lánya vagyok, és ezt be is fogom neki bizonyítani.

- Anyám tündér, így félig én is az vagyok, vagyis nem tudok hazudni.
Miért hazudnék egyáltalán neked? Hisz végre megtaláltalak... - egyre nehezebben kapok levegőt, Lucifer kezének szorítása pedig egyre erősebb a nyakam körül.

Amikor elenged, összerogyok és szaporán kapkodok levegő után. Annyira szükségem van most a levegőre, mint az embernek vízre a sivatagban.

Amikor felnézek rá, a fájdalomtól ismét megvillan az élénk zöld szemem.
- Tényleg a lányod vagyok, és tudom, hogy a lelked mélyén te is tudod. Te is érzed, hogy az energiánk azonos. A te démonivéred van bennem is. - mondom halkan a szavakat, majd kiegyenesedek, miután a tüdőm már nem fáj a lejuttatott levegőtől.

Nem hiszem el, hogy el tudták előlem rejteni a lányomat. Nem tudom felfogni. Mindenre odafigyelek ami történik a világban, ami velem kapcsolatos, ami a démonjaimhoz kötődik. Fel van jegyezve az összes poronty akit eddig nemzettek, hogy tudjam ki és mire képes. De, hogy pont a saját lányomról nem tudtam? Ez vicc, ez lehetetlen. Hogy lehetett valaki képes erre? Nem félt a következményektől? Hogy ha egyszer megtudom akkor a dühtől lemészárolom őt, és az egész fajtáját? Bátor tett, de így saját maga ássa meg a sírját. Viszont a paranoiám még mindig erősebb, mint az ép eszem. Hiszen észérvekkel támasztja azt alá, hogy tényleg ő a lányom. Tündér vér csörgedezik az ereiben, és tényleg nem tud hazudni. S látom az anyja vonásait az arcán, érzem az én energiámat rajta. De Isten ereje hatalmas, ki tudja, hogy ő tervezte-e ki ezt?
- Nem... nem... nem. Nekem nem lehet lányom. Nekem nem lehet gyermekem. Csak gyenge pont a páncélomon. Hazudsz, biztos vagyok benne, hogy hazudsz. Morgok rá és még jobban megszorítom a nyakát, már csak egy-két erősebb mozdulat és eltöröm. Az aurámat kiengedem és az teljesen körbefonja a lányt amitől olyan érzése lehet, mintha fulladna és a testének a súlya legalább a háromszorosa.
Az agyam kattog, folyamatosan jár. Tényleg igaz lehet? Ha igen, akkor nem ölhetem meg. Csak az én vérem, nem vagyok olyan, mint az apám. Az energiámat visszahúzom és elengedem a torkát, majd néhány lépést hátrálok.
- Igaz? Tényleg igaz? Ha van egy lányom, akkor azt teljes titokban kell kezelni. Nem tudhatják meg a testvéreim, mert még a végén elvennék tőlem, vagy kihasználnák a démonok, hogy közelebb kerüljenek hozzám, hogy aztán átvegyék az uralmat. Nem, nem, nem. Viszont az ereje, ha megtanulja használni akkor hatalmas lehet. S utálom magam, de eljátszadozok a gondolattal, hogy milyen jó fegyver lehetne a kezemben.

Oké, bevallom, álmomban sem gondoltam arra, hogy ha megtalálom az apámat akkor tárt karokkal fogja várni azt, hogy megismerhessen és egymás nyakába ugrunk majd, de… Azért ilyen fogadtatásra sem számítottam. Konkrétan az, hogy letámad és szíve szerint megölne… Kicsit megrémiszt, ezt viszont igyekszem nem a tudtára adni, hiszen olyan szempontból előnyben vagyok, avagy különlegesebb vagyok, mint a többi olyan lény akikkel eddig Lucifer találkozott, hogy nem félek tőle, ezt a „képességet” pedig nem igazán szeretném elveszíteni.
Hátra fordulok amikor Lucifer hirtelen elenged engem és hátrébb lép tőlem pár lépést. Látom az arcán a hitetlenséget, meg más, különböző fajta érzelmeket is, de nem tudom így hirtelen, hogy rám nézve ezek vajon jó vagy rossz érzések.
Épp lépnék hátra reflexből amikor hirtelen, egy szempillantás alatt ismét előttem terem és elkapja a torkomat. Oké, nem ilyen apa-lánya találkozásra számítottam, az már biztos…
- Ha félig tündér vagyok, akkor szerinted tudnék hazudni? – a szemeibe nézek fel, majd a mondatom végén köhögök párat, mert úgy, hogy szorítja a torkomat, elég csekély a levegő mennyiség amit letudok juttatni a torkomba.
- Nem hazudok. Tedd félre a paranoiádat és akkor logikus lesz az egész. A lányod vagyok... – nem tudom, hogy mit kéne még mondanom neki ahhoz, hogy elhiggye, ő az apám.
Sok sztorit hallottam már Luciferről, az Ördögről, de egyiket sem nagyon akartam elhinni, hiszen a saját szememmel akartam megnézni, hogy milyen is ő valójában, hogy legyen lehetőségem megismerni őt, de attól félek, hogy ha most megöl akkor erre nem túl sok esélyem fog adódni.
Kezemmel próbálom ellökni a kezeit a nyakamtól, amikor azt erősebben kezdi el szorítani, de semmi esélyem, szemmel láthatóan jóval erősebb, mint én. Hiszen én még a tündér erőmet sem vagyok képes irányítani, nem volt alkalmam megtanulni, akkor még is hogyan győzhetnék Lucifer ellen?
- Nem hazudok... – itt ismét köhögnöm kell. - Ha megölsz, utána mardosni fog a bűntudat, hogy megölted az egyetlen lányodat. Az egyetlen olyan személyt aki nem a rosszat látja benned.

Csak nézem az előttem álló férfit és próbálom összeszedni magamat, hogy valami értelmeset tudjak mondani neki, de egyenlőre semmi sem jut az eszembe. Nem tudom, hogy hogyan kéne elmondanom neki, hogy ő az apám, én pedig a lánya akiről 18 éven keresztül fogalma sem volt. Legalábbis szeretném ezt hinni, mert az, hogy nem tudott rólam jobban esik a szívemnek, mint tudni azt, hogy tudta, hogy van egy lánya, csak rohadtul nem érdekelte őt. Nem akarom elfogadni azt, hogy sosem érdekeltem őt, szóval részben ezért döntöttem úgy, hogy megkeresem őt, már csak azért is, hogy ezeket a dolgokat ki tudjam deríteni, mert muszáj tudnom az igazságot. Még akkor is, ha ez lehet fájdalmas válasz lesz számomra, de legalább tudni fogom, hogy hányadán állunk egymással.
Olyan furcsa látni őt. Tudtam eddig is, hogy hogy néz ki és miket művelt, művel a mai napig. Ismerem a történetét is, hogy miért bukott le. Mondjuk ez nem nagy kunszt, szinte nincs a világon olyan ember vagy alvilági lény aki nem ismerné Lucifer történetét, az angyalét aki végül lebukott a Mennyekből és maga lett az Ördög. Furcsa belegondolni ilyenkor néha, hogy milyen családom van. Egy tündér az anyám, egy bukott angyal az apám, én félvér vagyok, aztán egy boszorkánymester majdnem megölt. Nos, nem hiszem, hogy eddig sikerült jól beilleszkednem a New York-i emberek közé. Mindig is különc voltam, sosem alakultak a dolgaim úgy ahogyan azt eredetileg terveztem, de mindig sikerült kihoznom a legjobbat a dolgokból, de most úgy érzem, hogy ez nem fog ilyen könnyedén menni. Most minden sokkal nehezebb, mint ahogyan azt szeretném.
Nem mondok semmit arra amikor az apjáról kezd el beszélni, arról, hogy letaszították. Igazából nem azért nem mondok semmit, mert nem akarok, hanem azért, mert nem tudom, hogy még is mit mondhatnék neki. Egyenlőre még megszólalni sem tudok, le vagyok döbbenve, hogy ilyen hamar sikerült megtalálnom, szóval még csak próbálom megemészteni a dolgokat és valahogy, jó gyorsan összekaparni magamat.
- Nem félek tőled... – mondom halkan, felnézve a szemeibe, de közben tudom, hogy nem vagyok olyan magabiztos, mint amennyire szeretném, hogy az legyek. Nem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá, nem mellesleg hallottam róla csomó mindent amik alapján bőven van okom arra, hogy féljek tőle, főleg mivel nem egy minta apa figura, akkor meg miért foglalkozna velem, miután megtudja, hogy a lánya vagyok?
Váratlanul ér amikor hirtelen a hátam mögött jelenik meg és átkarolja a hasamat. Kicsit összerezzenek a váratlan mozdulatától, de próbálom egyenletesen venni a levegőt, még akkor amikor még közelebb kerül hozzám.
- A tündér… Nos, ő az anyám… Volt egy kalandotok, és öhm, én lettem belőle... – suttogom halkan a szavakat és már előre félek a reakciójától.

Frusztráló itt lenni, mert szinte folyton olyan érzésem van, mintha valaki követne, mintha valaki figyelne, viszont amikor körbe nézek akkor nem látok senkit se. Szerintem ez az érzés amúgy alapjáraton elragadja az embert amikor átlépi a városnak a hátárát. Végtére is egy démonok által megszállt városról beszélünk, ahova normális ember soha az életbe nem tenné be a lábát, de hát mindannyian tudjuk, hogy akinek Lucifer, maga az Ördög az apja, az biztos, hogy nem normális. Nem is tartom magamat annak, hiszen volt egy biztos életem egy olyan helyen ahol nem eshetett bántódásom, de én képes voltam ott hagyni csak azért, hogy megismerjem Lucifert, abban a reményben, hogy egyszer bátran szólíthatom majd az apámnak. Hiú ábrándok tudom, és az is meglehet, hogy nagyon pórul járok azzal, hogy eljöttem otthonról, de tudom, ismerem magamat, hogy nem tudtam volna úgy élni, hogy meg sem próbáltam megismerni az apámat. Muszáj volt ott hagynom a tündéreket. Eleve nem is érzem őket igazán a családomnak, pedig 18 éven keresztül ők neveltek, mellettük lettem felnőtt, de…nem is tudom. Annyira másabbak, mint én. Nem értékelik az elvont elmémet ahogyan azt már annyira se, hogy anyám kitől lett terhes. Csodával határosnak tartom, hogy nem tagadták ki a tündérek közül.
Próbálok nem félni, hanem csak arra, hogy megtaláljam azt a személyt akit keresek. Muszáj találkoznom vele. Nem történhet meg az, hogy elhagytam a Tündérek Birodalmát, eljöttem ide, veszélyeztetve az életemet és akkor ne találjam meg Lucifert.
Belegondolok, hogy most konkrétan a Sátánt keresem és erre a gondolatra egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Feltételezéseim szerint előle menekülni szoktak, nem pedig keresni őt. Abszurd helyzet, mi? Még nekem is szoknom kell, bár nekem volt 18 évem gondolkodni ezen, neki pedig csak úgy egyszerűen be akarom jelenteni, hogy van egy lánya. Vagyis… Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan akarom elmondani neki. Ezen eddig még nem agyaltam, hogy hogyan lenne ideális tálalni előtte az információkat úgy, hogy el is higgye azokat.
Gondolataimból az ránt vissza amikor mennék tovább, de hirtelen szembe találom magamat egy férfival. A szívem szerintem hirtelen kihagyott egy ütemet, reflexből hátráltam is pár lépést, majd amikor meg volt a férfi és köztem a kellő távolság akkor tekintetemmel gyorsan végig mértem. Ismerős vonások, arrogáns beállás.
- Városodba? – kérdezek vissza, és próbálom előhozni az emlékeimet amiket anya mondott apáról. Vajon meglehet, hogy akivel, az első emberrel akivel összefutottam itt, az Ő lenne, maga Lucifer?
- Lucifer?... – kérdezek rá halkan. Istenem, csak add meg, hogy igaz legyen.

El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok. Más biztosan menekülne inkább innen, a démonok városából, én viszont pont most készülök átlépni a város határát. Bevallom, már csak az ahogyan kinéz a város, rémülettel és valamennyi félelemmel tölt el, de szerintem ez teljesen normális reakció, ha az ember ide akar bemerészkedni, hiszen nem lehet tudni, hogy mire számíthat majd, milyen lények laknak itt, milyen erős démonok és bukott angyalok.
Bukott angyalok… Fogalmam sincs, hogy mit fogok mondani vagy éppen cselekedni amikor találkozom végre Luciferrel. 18 éven keresztül éltem az apám nélküle, és hülye lennék azt hinni, hogy találkozunk, megtudja, hogy van egy lánya és akkor egy szempillantás alatt minta apa lesz belőle. Ugyan, nem vagyok én hülye és ezt nem is várom el tőle. Lucifert nem is tudnám elképzelni apaként viselkedni, valahogy ez a szerepkör nagyon nem rá vall, szóval nem is akarom, hogy ilyen legyen, eleve nem vagyok olyan fajta ember aki megakarna másokat változtatni, mert úgy fogadom el az embereket ahogyan vannak. Egyszerűen én csak megakarom őt ismerni, tudni akarom, hogy milyen is ő pontosan. Hogyan néz ki, miket szokott csinálni, talán még taníthatna is, hogy olyan lehessek amilyen ő is. Csak közben egyszerűen félek attól, hogy mit fog gondolni rólam akkor amikor meglát… Nem akarok csalódást okozni neki.
Veszek egy mély levegőt, majd besétálok a városba, és nem is tudom miért, de külváros felé kezdek el sétálni. Elhagyom a lakóházaknak csúfolt lerobbant betonépületeket, a belvárost, és kezdem tudni, hogy jó helyen vagyok, mert egyre kevesebb dolog vesz körül és egyre nagyobb a kihaltság.
Sétálás közben igyekszek mindent jól szemügyre venni. Látok pár démoni alakot, akik felfigyelnek pár pillanatig rám, gondolom a lila hajszínem miatt ami eléggé feltűnő, de nem igazán zavartatom magamat. Nem is félek igazán, főleg mivel ha félnék akkor azt megéreznék és akkor csak célpontot adnék a kezükbe amivel bánthatnának engem, én pedig élve szeretnék majd innen kijutni.
Egy kihalt tisztáson találom végül magamat. Rossz előérzetem kezd támadni, de még ennek ellenére is afelé kezdek el sétálni.
Régen biztos gyönyörű volt ez a rét, de mostanra csak egy száradt, nagy pusztaság jelzi azt, hogy valamikor régen itt élet volt.
Amikor lépteket kezdek meghallani a hátam mögül, hátra fordulok, de a sötétben pár pillanatig nem tudom rendesen kivenni, hogy még is kivel fogom szembe találni magamat.