Utca az Intézettel szemben

     

ANem is tudom, miért hittem, hogy megtudhatom majd az igazat. Nem ide kellett volna jönnöm, hanem egy pszichiáterhez, aki segített volna feldolgozni a történteket. Vagy egy hipnotizőrhöz, aki az elmém legmélyebb zugaiból halászta volna elő az emlék foszlányaimat. Foszlány, milyen találó. Az egész élmény olyan, mint egy ruha, ami szépen elkezdett rólam lefoszlani, és szabaddá tenni a bőröm minden apró kis négyzetcentiméterét, melyet elnyel a hideg és a sötét éjszaka.
Valahogy sejthettem volna, hogy ez a lány trollkodni fog velem. Még hogy démonok! Gyanakvóan nézek rá. Ez tiszta őrült! Ilyen nincs ugyanis. Nem létezhet ilyen!
Mondjuk valóban úgy emlékszem, mintha ő és a srác megvédtek volna. Biztonságban éreztem magam mellettük, és ez volt az oka annak, hogy hozzáfordultam. Hogy idejöttem.
Tegyük fel, hogy nem hazudik, és valóban démonok járnak köztünk, ők pedig azok a harcosok, akik megvédenek minket. Nem hiszem, hogy ennyi ideig titokban lehet ezt tartani. Nem vagyunk vakok, nem vagyunk idióták, mi, emberek! Nem létezik az, hogy évszázadokig, évtizedekig, de akár egyetlen évig titokban maradhasson ez a mese. Mindenhol ott vagyunk. Szinte az egész Föld be van népesítve, és ahol csak lehet, megtelepedtünk. Vannak olyan országok, ahol egymás hegyén-hátán élnek a családok, ott csak észrevennék, ha démonok rabolnának el fiatal lányokat. Meg itt is New Yorkban, egy virágzó metropoliszban, csak észrevennénk, ha sötét energiák, démonok meg ilyesmik ragadnának el közölünk fiatalokat klubokban! Annyi szellemvadász próbálta bizonygatni, hogy az 1800-as évekből itt maradt lelkek kísértenek minket, de egynek sem sikerült még meggyőzni a tudományos világot, akkor egy fiatal lány sem fog megvezetni engem egy ilyen lehetetlen magyarázattal.
- Nehéz elhinnem. - morgom, és eléggé ellenszenvesen nézek a lányra. - Tudod, először volt gyerekként a mikulás, a húsvéti nyúl, majd tinédzserként a nagyon szeretlek, most pedig így a felnőttkor küszöbén a "Hé, figyi, démonok akartak megenni téged, de nézd, megmentettünk!" - a hangom folyamatosan emelkedik, mind hangerőben, mind hangmagasságban.
A gyomromba mar a gondolat, hogy arról beszél ,hogy életben hagytak. Ráz a hideg a gondolatra, hogy akár meg is halhattam volna aznap este. Annyi sok halál és tragédia vett már körül, a sajátomra nem is jutott időm gondolni. Logikusnak hangzik amit mond, de ha elhiszem, magam is megőrülök majd. Egy megbolondult fiatal leszek majd, akit bezárnak évekre.
- Nem tudom, oké?! - akadok ki teljesen, mindkét kezemmel megfogom a fejemet. - Nem olyan egyszerű feldolgozni, hogy azt állítod, démonok akartak megölni engem! - halkítom le magamat. Nem szeretném, hogy a járókelők dilisnek nézzenek. - Logikusnak hangzik amit mondasz, csak nincs realitás alapja. Pont, mint a komplex számok! - folytatom a hisztim tovább. - Nem akarom elhinni, hogy majdnem meghaltam. - csúszok ki a számon, és a kezeimet lassan a testem mellé eresztem. A lányra nézek, és az arcomon összezavarodottság és bizonytalanság kavarodik.
- Egyébként is, ha ez igaz... Most ki fogod törölni a memóriám megint? - jutott el a tudatomig a dolog. Azt akarta, hogy elfelejtsem az estét, mert nem szabadna tudnom a létezéséről, én azonban nem felejtettem el mindent. Meddig fogja az agyamat mosni? Majdnem futásnak eredek, már a lábaim meg is mozdulnak, de aztán képtelen vagyok itt hagyni őt. Arra gondolok, milyen jó lenne az egészről megfeledkezni. A meséjéről. Arról, hogy kiesett egy éjjelről minden. Ha nem emlékeznék pár napra... Azt hinném csak nem történt semmi érdekes. Olyan volt, mint a többi. Iskolában voltam, majd hazamentem, tanultam és aludtam. Bárcsak ennyire egyszerű volna!

     

A szívem gyorsabban ver. Hát tényleg megtudom, mi történt velem akkor este? Szinte el sem hiszem, minden figyelmemet a lánynak szentelem. Mondandója alig jut el hozzám, mert a fülemben a szívverésem visszhangzik, de nagyon igyekszem kivenni a szavait. Az összes apró kis részletre kíváncsi vagyok. Éreztem, hogy ennek így kell lennie, hogy ő tudni fogja majd, elárulja a válaszokat, amelyekre szükségem van.
Mit is nem értenék meg? Minden erőmmel a lányra koncentrálok, és nem fogalmazom meg a gondolataimat, inkább csak hallgatom őt. Látszik rajta, hogy nem éppen vidám vagy könnyed, és azon gondolkozik, hogyan mondja el nekem az igazat. Elővesz egy pálca-szerű dolgot a dzsekijéből, én pedig értetlenül bámulom. Mit csinál? Elmutogatja, hogyan erőszakoltak meg engem? Felhúzza a kabátja ujját, felfedve a bőrét, amelyen tele van non-figuratív tetoválásokkal. Fiatalnak tűnik ahhoz, hogy valami banda tagja legyen, de sosem lehet tudni. Lehet valami motorosbanda ügyleteibe keveredtem bele. Bármit bele tudok magyarázni abba a sötét éjszakába már.
A lány a pálcával egyszer csak nekiáll magára rajzolni valamit. Ugyanolyan non-figuratív maszlag ez is, mint a többi minta rajta, de valamiért érzem, hogy nem egy különleges borítású fekete filctollat szorongat a kezében. Nem tudok mit mondani, csak nézem, ahogy a fekete tinta megjelenik a lány bőrén, ő pedig szépen lassan befejezi a mintát. Hallom a hangját, amint elkezd beszélni, elhűlve nézem őt. Rúnák? Komolyan azt hiszi, elhiszem ezt? Árnyvadászok? Ez az egész úgy hangzik, mint egy előrehaladott skizofrén tévképzete. Olvastam, hogy igen fejlett és összetett álomvilágokat képesek hallucinálni.
- Ez egyszerűen... - makogok magamban. A lány "rúnáit" figyelem, a mélyfekete, agresszív vonalakat és szögeket. Legszívesebben megpróbálnám letörölni őket a kezemmel, de nem merek a lányhoz érni. Mi van, ha elpattan benne valami és megtámad? Mi van, ha akkor este is ő támadt meg? Félelemmel telve nézek rá. Az előbb még úgy tűnt, hogy magánál van, egy épelméjű lány. Én nem tudom már mit higgyek.
Az emberek hiánya körülöttünk eléggé baljóslatú. Körbenézek gyorsan, de egy lelket sem látok magunkhoz közel. Nyelek egy hatalmasat, nincs nála fegyver, vagy legalábbis nem látom. Ha sikítok azt csak meghallják, nemde?
Démonok. Hátrébb lépek egyet, ahogy befogadom az információt. Ez kész elmebeteg! Milyen démon támadna meg engem? Semmi érdekes nincs bennem meg hát amúgy sem léteznek démonok, jézusom! Elrökönyödve nézem az előttem álló "árnyvadászt". Nevetni kezdek, egyszerűen képtelen vagyok visszatartani a mélyről jövő hahotázást.
- Te kész elmebeteg vagy! - mondom két levegővétel között. - Biztosan te és a barátod bedrogoztatok szépen és megpróbáltatok kirabolni, ezért frusztrál téged az, hogy emlékszem, mi? - kérdeztem hisztérikus röhögésemet félbeszakítva. Most már biztos vagyok benne, hogy hülyének néz, és ők támadtak meg. Mielőtt idejöttem úgy éreztem ők voltak a jófiúk, de akkor biztosan nem ilyen tündérmesével próbálná kiszúrni a szememet. Legalább valami hihetőbbet találhatott volna ki.

     

Tudtam, hogy történt velem valami. Nem vagyok paranoiás mentális beteg, tudtam én jól! Ilyet nem lehet kitalálni, álmodni sem. Az álmok nem ennyire valóságosak, nem ennyire... Élénkek. Már ami. Furcsa keveréke fedi be az aznap estét a homálynak és a világosságnak, egyik pillanatban még jól vagyok, gondtalanul táncolok, a következőben pedig foltokban ugranak be a dolgok, az arcok, az érzések... Annyira... Megmagyarázhatatlan. Remegek, feláll a szőr a karomon, libabőrös leszek, ha erre kell gondolnom, azonban képtelen vagyok elterelni a gondolataimat. Azóta csak erről álmodom, csak ezen jár az eszem, és lassan valóban beleőrülök, ha nem kapok válaszokat.
Mikor a lány arrébb húz, a szívem hevesen dobban. Hát persze, hogy igazam volt! Tud valamit, ott volt, láttam őt, jártam itt! Persze, semmi nem jut eszembe, csak a bizonyosság érzése járja át a testem, valami kielégülés, nyugalom áraszt el. Őrült sem vagyok, és egyedül sem vagyok, már ha hajlandó nekem elmondani a lány, mi történt aznap este.
Vajon mit jelenthet, hogy sok mindent nem érthetek meg? Talán fél elmondani mi történt, mert benne is kárt tesznek? Vagy már bántották? Esetleg az a férfi... A rokona volt, ismeri? És a másik sráccal mi lett? A megnyugvás után újonnan fellángol bennem a félelem és a kétségbeesés. Biztosan akarom ezt? Tudni akarom az igazságot? Akkor is ha csúf, ha örökre mély sebet hagy bennem? Fel vagyok-e rá készülve?
Igen. Erre tudom a választ. Rengeteg szörnyűségen mentem már keresztül, edzett vagyok ezekben az esetekben. Amúgy is, elvesztem a józan eszem, ha nem kaphatok válaszokat záros határidőn belül, teljesen mindegy végül is miért sírom magam álomba, ugye? Ha pedig olyasmire került sor, akkor elmehetünk a rendőrségre, a lány és én, én mellette leszek, az egyszer biztos. Csak mondja el, amit tud, szükségem van az emlékeimre.
- Akkor menjünk el valahová! - ajánlom szinte hisztérikusan. A szemébe nézek, muszáj vagyok meggyőznöm, hogy elmeséljen mindent. - Kérlek! Muszáj tudnom, különben... Megőrülök!
Arra nem gondolok, mi van, ha hazudik. Sajnos nem sok alapom van, csupán néhány elmosódott arc, ez az utca, és tulajdonképpen bármit bemesélhetne nekem. Kénytelen vagyok vakon megbízni benne, pedig tartok tőle, hogy el próbálja tussolni az ügyet. Lehet, hogy megpróbáltak kirabolni, és ő is benne volt. Akkor miért is segítene nekem? Inkább bead valami kamu sztorit, ahol szegény kislányt bedrogozták, ő meg a fiújával hazarángattak. A hősök.
Persze, csakis magamat hibáztathattam. Hamis személyivel bemenni egy klubba, inni, és nem gondolni semmire? Nem ilyen felelőtlen csitri akarok lenni, nem így neveltek a testvéreim. Zach sem azt érdemli, hogy a húgát bedrogozzák minden hétvégén. A munka, az bezzeg fele ennyire se megy, csak a bulizás... Magamra sem ismerek. Azt hittem, valamire való nővé érek majd, most cseppet sem vagyok ebben annyira biztos.

     

Ennek az éjszakának elég sok következménye volt rám nézve. Bár alig emlékszem valamire, csak a lány arcára, erre a helyre, a félelemre, rengeteg álmomban jártam erre, beszéltem a lánnyal. Egyszer alvajárva még a rendőrségre is bementem, hogy bejelentést tegyek erről az ügyről, de kinevetve elküldtek, mondván, csak egy rossz álom. Visszagondolva jobb volt így, kiskorúként alkoholt fogyasztottam, hamis személyi volt nálam, simán elvehettek volna Zachtől. Nincs kedvem árvaházba kerülni, és neki sincs kedve gondolom ezt a nyomot magán hordoznia örök életre.
Amúgy is, hogyan lehet egy rossz álom ilyen valóságos? Nem, én tudom, hogy valami történt velem aznap este. Be voltam drogozva, bevertem a fejemet, vagy valami más miatt elvesztettem az emlékeim nagy részét, így abba kell kapaszkodnom, amim van. Az elhagyatott templom még a nappali fényben is eléggé ijesztően néz ki, rendesen kiráz a hideg, ha ránézek. Bele se merek gondolni, mit kereshettem itt. A legrosszabb képek felsejlenek előttem, erőszak, drog, kirablás. Bár, engem kirabolhatnak, nincs semmi pénzem.
A lány most is ugyanúgy néz ki, mint ahogyan emlékszem rá. Nem csupán hasonlít rá, hanem ő az. Tudom, érzem a csontjaimban, az agyamat kaparja belülről a felismerés. Muszáj megtudnom mi történt velem, vagy egyszerűen megőrülök, kényszerzubbonyban visznek majd el. Sosem történt velem semmi, sosem csináltam semmit, egyszer iszok egy pohár alkoholt és ez lesz belőle? Nem hiszem el, hogy nem tettek velem valamit, és ez a lány megadhatja a kérdésemre a választ. Úgy vágyom a megerősítésre, mint egy messiásra.
A reakciója frusztrál. Nem is értem miért, de annyira vágytam valamire, a felismerés szikrájára a szemében, egy mosolyra, bármire, de csalódnom kell. Hatalmasat sóhajtok, mielőtt válaszolnék.
- Reméltem, hogy igen. Tudod... Nos, nem emlékszem mi történt velem egyik este. És, tudod... Azt hittem láttalak téged. Felismertelek arról az estéről. Minden kiesett szinte. - mondom, a kezeim elkezdenek halványan remegni. Végig ránézek miközben beszélek, hátha meglátom az arcán, ahogy elkezd neki derengeni a dolog. - A Pandemonium klubban voltam. És képszakadás. - folytatom és remélem nem hagy faképnél csak úgy.

     

Az ember hamar hozzászokik a rémálmokhoz, melyek a tragikus élmények velejárói, és nekem ebből jócskán kijárt. Nem is lepődök meg hát, ha autóbalesettel, az anyám testével, vagy éppen a saját halálommal álmodom. Sajnos nagyon részletekbe menő, vizuálisan kidolgozott képek ezek, melyek hatására jeges izzadságban fürödve, sikítva szakadok ki az agyam szórakozott jelenetei közül a valóságba, a saját sötét szobámba. Kívülről tudom már az álmok forgatókönyvét, de akkor sem lesz kellemesebb. Azonban úgy tűnik, az agyam képes még meglepni engem. Mostanában egy borzalmas éjszakával álmodom. Egy klubban vagyok, táncolok, jól érzem magam, amikor valami megtámad. A félelemre emlékszem, ami az ébredés után is sokáig körülleng engem, ileltve két személyre. Az első egy fiú volt, akinek a vonásai egészen elmosódottak, de a társáé, egy lányé, egészen tisztán kivehetőek. Egy furcsa helyre is emlékszem, egy utcára, egy templomra, ahová engem vittek.
Annyit álmodtam már ezzel, hogy lassan emlékként égett bele a tudatomba, sőt, most már bizonyos vagyok, hogy ez valóban megtörtént velem. Nem tűnik valószínűnek, ám muszáj vagyok utánajárni, mert kezdi átvenni ez az emlékfoszlány az éber elmém felett is az uralmat.

Egy olyan utca koszos betonján állva toporgok, ahol soha nem jártam még. Mögöttem boltok sorakoznak, amelyek felett békés családok élnek is, velem szemben pedig egy elhagyatottnak tűnő templom meredezik fenyegetően a sok lakás és üzlet közt. Azt hiszem ez az, amit mindig látok éjjelente. Borzasztóan ismerős látvány, tudod, olyan mikor biztos vagy benne, hogy jártál már itt, de rendes emléked nincs róla. Érzem, mélyen valahol ott lakozik bennem az igazság, kaparja a koponyacsontomat belülről, de sehogysem tudom előhozni a képet, felidézni az alkalmat. Talán gyermekként jártam volna itt? Nem, anyám sohasem járt templomba. Talán attól félt, hogy megégne a talpa a szent földön.
Azt se tudom mit keresek itt. Magam vagyok a bizonytalanság manifesztációja, egy reszkető szobor, aki zavartan pislog ide-oda. Ha képes lennék rendesen állni, ki sem tünnék a hullámzó tömegből. Fehér pólót viselek egy fekete nadrággal, hajamat összecopfoztam a tarkóm felett. Egy lány, aki lesétált valamelyik lakásból az üzletek felett.

Már éppen azon gondolkodom, talán jobb lenne, ha nem engednék a dilimnek és hazamennék, mikor kiszúrom a lányt az emlékeimből. Ugyanaz a borostyán színű szem, egyenes orr, kerek homlok. Minden a helyére kattan, úgy érzem. Most már biztos, hogy ezek a képek emlékek és nem álmok, mert nincs az a véletlen egybeesés, ami így kijátszaná az emlékezetemet.
A templom felé tart a lány, én pedig gondolkodás nélkül a nyomába eredek. Sietős léptekkel szaladok elébe a másik irányból, és nincs az az Isten, hogy ne szúrna engem ki.
- Várj, bocsi, muszáj beszélnünk! - nyögöm ki, mikor hallótávolságba kerülök. Még nem igazán tudom, mit mondhatnék neki, de nem szalaszthatom el a lehetőséget.