Lexi ×× Lia - Az első szerelmi bánat

Sosem szűnt meg a szeretetem Rick iránt. Egész életemben szeretni fogom őt és sosem fogom tudni elfelejteni őt, de nem is akarom. A közös kapcsolatunkból itt van egy csoda, egy kamasz lány akit a lányomnak nevezhetek. Sajnos vagy nem sajnos örökölte Rick farkas génjeit, így hát ő is vérfarkas, és ebben a témában sajnos nem tudok neki sehogy sem segíteni, bármennyire is szeretnék.
Szeretnék minél távolabb maradni az árnyvilágtól. Részben talán ennek is köze van ahhoz, hogy szakítottam Rickel... Nem akarok ennek a világnak a részese lenni, normális, emberi életet akarok élni, bár az is tény és való, hogy ez így eléggé lehetetlen kivitelezni úgy, hogy a tulajdon lányom egy vérfarkas.
Lexire nem tekintek teherként vagy úgy, mint egy szörnyetegre, hiszen mindennél jobban szeretem őt és csak is az ő biztonságát tudom szem előtt tartani. Rickre sem tekintettem szörnyként, csak... Kiakartam maradni ebből a világból. A világából. A falkája eleve jól a tudomásomra adta, hogy nem néznek engem jó szemmel és jó lenne, ha kiszállnék az alfájuk életéből. Hát, én megtettem szóval remélem örülnek neki. Részben miattuk, részben pedig magam miatt döntöttem így. Nehéz felnevelni egyedül egy gyereket az tény, főleg, hogy most van abban a bizonyos kamaszkorban amiből még én magam sem nőttem ki teljes mértékben, de meg tudok ezzel is birkózni. Tudom, hogy sikerülni fog.
- Jahj drágám. - mondom halkan amikor szörnynek nevezi magát, majd oda megyek az ágyához és leülök rá, Lexi mellé. Gyengéden megfogom a kezét és úgy nézek a szemébe. - Nem vagy szörnyeteg, hallod? Egy nagyon különleges lány vagy. - mondom a szemeibe nézve, biztató mosolyt küldve felé. Szó sincs itt anyai elfogultságról.
- Apád is vérfarkas, mint te, de ő sem szörnyeteg. - sokáig tartott míg túlléptem Ricken, de szerencsére most már tudok úgy beszélni róla és a kapcsolatunkról, a múltunkról, hogy ne lábadjon könnybe a szemem. - Ugyan olyan különleges vagy, mint ő.

Az életem teljes mértékben megváltozott, mikor Lexi megszületett. Kezdjük először is ott, hogy ideje volt annak, hogy felnőjek és meg is komolyodjak, hiszen felnevelni egy gyereket nem lehet úgy, hogy még közben mi magunk is azok vagyunk, bár hatalmas segítség az, hogy Rick mellettem van, hiszen ő még is csak idősebb nálam, jobban ért jó pár dologhoz.
Eleinte nehezen ment az, hogy megváltozzak, stb, de mára már egész jól kezdek belejönni. Oh, és mi van a szüleimmel? Hát, mondanom sem kell, hogy nagyon kiakadtak, de várhatóan apám fogadta rosszabbul a hírt, de szerencsére nem lett belőle balhé, hiszen sikerült nagy nehezen meggyőznőm róla, hogy mindenkinek sokkal jobb és egyszerűbb az, ha magunk közt intézzük el ezt az ügyet, így hát bajom sem lett belőle az egyetemen, amiért külön hálás vagyok, hiszen a végzős év a legfontosabb, és nagyon nem lett volna szükségem arra, hogy akkor még a jövőm miatt is aggódnom kelljen. Még jobban, hiszen aggódtam eleget a baba miatt. Legnagyobb szerencsémre minden remekül alakult.
Terhesnek olyan lenni, mintha az ember 9 hónapon keresztül menstruálna. Össze-vissza alakult a hangulatom, egyik pillanatban még nevettem, miközben a másik pillanatban már sírtam. Komolyan kezdtem Ricket a vége felé már megsajnálni, hiszen a falkában így is van elég gondja, közben akkor még engem elviselni... Le a kalappal előtte, mindenképpen.
Gyakornokként dolgozok egy cégnél, és nagyon örülök, hogy Lexiben 16 évesen megtudok bízni és itthon tudjuk hagyni anélkül, hogy bárkit át kéne hívni, hogy figyeljen rá.

Kb olyan délután 4 körül lehet amikor hazaérek, bemegyek a házba és amikor látom Lexi kabátját felakasztva, tudom, hogy itthon van.
- Lexi. - szólok fel neki, de amikor nem válaszol, felmegyek az emeletre és két kopogás után bemegyek. Amikor látom, hogy az ágyán ül, és totál lehangolt, közelebb megyek hozzá.
- Mi a baj? Mi történt? - teszem fel a kérdéseket és rögtön a legrosszabbakra kezdek el gondolni.