Daimon

Volt egyszer egy angyal, kinek megrendült a hite, elvesztette a lényét, akinek segítségre volt szüksége, hogy visszataláljon az Úrhoz és a hithez, mely mindent táplál. Raziel angyal pártfogásába vette a fiatal szárnyast és feladatot adott a számára, egy feladatot, mely nem mindennapi. Ez az angyal elvállalta abban a reményben, hogy hite visszatér Atyjához és végre Önmaga lehet.
Én vagyok az Daimon, a Halál angyala.

Lépteim olyanok, mint egy lágy puffanás, teljes nyugalom a lényem. Hangos szavak, sikolyok árasszák el a várost, megdöbbent arcok tükrözik a szörnyűséget melynek tanúi voltak. Előttem egy apró gyermek holtteste fekszik vérbe fagyva, teljesen összeroncsolódva. Egy teherautó áll a gyermeki test mögött, vér borítja az elejét, egy férfi rimánkodik, szinte könyörög a segítségért, egyre azt mantrázza, hogy egy pillanatra aludt el a volánnál, hogy nem látta a gyermeket az útra lépni, de senki nem hallja siralmait. Egy szőke fürtős kislány áll a holttest mellett.
-Szia Sarah! – Letérdelek a gyermek mellé, Ő felém fordítja igéző kék szemektől ragyogó arcát.
-Szia! – Csilingel a hangja, de ismét a holttestre néz, szemében csak kíváncsiság bujkál, félelemnek nincs helye.
-Tudod mi történt? – Kérdezem kedvesen, de Ő megrázza a fejét, szőke copfjai csak úgy szállnak.
-Eljött az időd, tovább kell menned.
-Meghaltam? – A hangja nem árulkodik szomorúságról, de okos és bölcs, gyermek létére.
-Igen Sarah.
-A nagyi meg a nagypapi is meghalt, és Jack is a bátyám, anya azt mondta Ők mind a Mennyországban vannak már és boldogok, onnan figyelnek minket. Ők angyalok, igaz? – Kérdezte és most először reménykedést és némi szomorúságot sugárzott bájos kis arca.
-Valami olyasmik édesem. Rád várnak.– Válaszolom a megnyugtatására.
Egy élet elvétele nem boldogság és nem is erény, de meg kell tenni, ha valakinek elérkezik az ideje akkor távoznia kell, minden egyes életre emlékszem, amit elvettem, mert nincs mit fényezni a dolgon, elveszem az életeket. Sarah is az én közbenjárásommal halt meg, Én rendeztem a balesetet, de nem hagytam, hogy fájdalmai legyenek, azonnal meghalt, csak ennyit tehettem érte, többet nem, csak, hogy ne szenvedjen. A nagyszülei természetesen haltak meg, a bátya túladagolásban, annyi féle módszer van, kegyetlen, gyöngéd, érzéketlen, de mind egy útra visz, a véghez.
-Gyere Sarah. – Nyújtom felé a kezemet. – Bízz bennem.
Egy apró kis kéz simul a tenyerembe.
-Anya nem jöhet velünk?
-Még nem, neki még dolga van itt, de később Ő is velünk jön majd, ne félj.
Egy apró mosolyt kapok válaszul, a félelem úgy szűnik meg ebben a gyermeki lélekben, mint a Földön a sötétség, ha a Nap beragyogja azt.
Ketten elindulunk az úton, a kéz szorítása egyre gyengül, a lélek áttetsző válik és hamarosan eltűnik mellőlem a szőke fürtős, égkék szemű kislány. Sarah átlépett a fénybe.
A zűrzavart magam mögött hagyom, egy nő keserves zokogása kíséri utamat míg végig sétálok az úton és ott hagyom a borzalmakat.

Egy angyal annak látható, akinek hagyja, hogy az álcája mögé láthasson. Én olyan vagyok akár a búvó Pestis, beférkőzöm mindenhová és életeket veszek el, gyermeket veszek el szüleik karjából, embereket fosztok meg szeretteiktől. Minden lélekhez erős kötődés fűz, megérzem mikor érkezett el az idejük, a kötődés olyan erős, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz mindaddig, míg át nem kísérem az úton. Sosem szabad érzelmileg kötődnöm egyetlen egy élőhöz sem éljen az bármeddig, hiszen a halál idővel mindenkit utolér, kivéve engem, én Örök vagyok, örök akár a sötétség vagy a félelem, kiolthatatlan, végtelen.