Re: Tatia × Arielle | Újra látlak... ↠ Vas. Május 07, 2017 8:41 am
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Tatia × Arielle | Újra látlak... ↠ Kedd Dec. 06, 2016 11:55 am
Egy halk sóhaj hagyja el a számat amikor megkönnyebbülök, hogy nem hajtott el magától és még csak nem is látom a tekintetében azt, hogy dilisnek nézne engem, ez pedig még inkább bátorságot ad ahhoz, hogy megfogalmazzam magamban a neki szánt mondandómat. - Nem tudom, én csak... - olyan, mint az agyamból kitöröltek volna egy emlékképet avagy manipulálták volna azt, mintha rosszul emlékeznék valamire, vagy szimplán nem úgy ahogy kéne, nem úgy, mint ahogyan a valóságban is megtörtént. Ahogyan nézem az előttem lévő nőt, minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogyan előkotorjak egy emlékképet róla, bármit ami bizonyíthatja azt, hogy nem kezdtem el képzelődni, hogy tényleg ismerem őt és nem csak az elmém újabb hülye szüleménye. Szívem szerint elmondanám neki, hogy farkas vagyok, de aztán rá döbbenek arra, hogy ha ki akarom deríteni, hogy ténylegesen ismerem-e őt, akkor a sztoriból ezt a szálat amúgy sem hagyhatom ki, mert az átváltozásomnál láttam őt. Azt hiszem. - Ah, hagyjuk, tuti hülyeség, biztos csak össze keverlek valakivel. - mondom, majd még pár pillanatig figyelem őt, és hátat fordítva indulok el az ellenkező irányba, arra amerről jöttem, de ahogyan ránézek a Yade Wolf ablakára és látom a tükörképemet, beugrik az az éjszaka emlékei, amikor Aaron megharapott, az elhagyatott épületben, ott a sarkon állt egy nő, egy vörös hajú nő. - Ő volt az... - mondom suttogva, még mindig az ablakot nézve, majd hirtelen ötlettől vezérelve megyek vissza az említett személyhez. - Te voltál ott az épületben akkor este, tudom, te vagy az aki azóta is furcsa érzést kelt bennem. Mint most is. - csak reménykedni tudok abban, hogy tényleg jól emlékszem és nem zakkantam be, hogy nem éppen most járattam le magamat egy idegen előtt, aki aztán hívja a rendőrséget lassan zaklatás vádjával.
Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalit tudják megszólítani. Ha nincs benned, nem hallod.
Kétséget, félelmet, aggodalmat és bánatot is érzek. Valahogy mindez vegyül a lányban, miközben halad felém, ugyan gondolatait nem olvasom, lelke olvasata nekem éppen elég ahhoz, hogy pontosan érthessem, mi zajlik benne. Ajkaimon keresztül préselem ki a levegőt tüdőmből, fehéres fátyolként gomolyog előttem leheletem, majd válik semmissé ebben a hidegben. Kezeim a kabát zsebébe mélyesztem, miközben tekintetem nem tudom levenni a farkaslányról. Szörnyű kór fertőzte meg őt, mellyel megbirkóznia, élnie és léteznie a legkevésbé sem egyszerű. Az a fizikai vonzat, amivel jár, talán a démoni korok legrosszabbika. Annak ellenére, hogy így már az alvilág részévé válik lassan, ha akar, ha nem, én még mindig sorsára ügyelek, s nem hagytam magára. Szabadkozásán elvigyorodom, majd szemeibe nézek, még várom, hogy meg is kérdezze azt, ami ott bujkál már íriszeiben. - Lehetséges. Miből gondolod ezt? Kérdezek vissza kedvesen, egyáltalán nem éreztetve bajnak kérdését, és az is kitűnik hangomból, hogy nem vettem zokon, se tolakodásnak azt. Tudom, hogy az emlékeiben foszlányként élnek annak az estének momentumai, ahogy azt is, ha nagyon koncentrál, a puzzlet kis segítséggel össze fogja rakni, viszont még nem tudom, hogy az első lépést nekem kell-e megtenni. Érzem az Úr támogató kezeit vállamon, hogy helyesen cselekszem, és azzal, hogy beavatom egyszerre vívhatok ki haragot és köszönetet. Előbbit, mert talán, ha máshogy alakul, ha előbb érkezem, segíthettem volna többet, utóbbit azért a kevésért, amit ezután érte tudtam tenni, vagy a mai jelenlétem, mely talán segíthet neki. Segíthet abban, hogy elkezdjen elfogadni, hogy megpróbálja a legmagasztosabban viselni a súlyt, mi rá nehezedik és ezt a saját küzdelmet könnyebben vívhassa. - Szeretnék segíteni neked, de te tudhatod csak, mit is szeretnél tudni pontosan. Adtam meg a kezdeti lendületet ahhoz, hogy ő válaszokra, én feladatom beteljesítésére lelhessek. Rábíztam magam Atyánkra odafent, hitem és bizalmam rendíthetetlenül vezetett tovább szavaimon: reményem nem nyugodott, tudtam, hogy okkal ért utol és én okkal tértem eddig vissza hozzá újra és újra.
Miközben megyek az enyhén, halványan ismerős személy felé, menet közben megállok egy pillanatra és felnézek a fekete égboltra, ahol nem fedezhetőek fel a csillagok, mivel vastag sötét felhők takarják be az eget, amelyekből nagy cseppekben kezd el esni az eső, magamban káromkodok egy sort, de különösebben nem érdekel, mivel smink most nincs rajtam, a hajam és ruhám pedig majd megszárad. Vissza térve a valóságba és túl lépve az esőn tovább megyek a vörös hajú nőhöz, majd megállok előtte és hirtelen nem tudom, hogy mit mondhatnék. Ismételten oylan érzés kerít hatalmába, mintha mi már találkoztunk volna, mintha ismerném őt, de bárhogyan is kutakodok az emlékeim közt, sehogy sem jut eszembe, hogy ki is ő és honnan is ismerhetem őt pontosan, ez pedig kikészít, főleg mert jelen pillanatban kezdek hülyét csinálni magamból, ha össze keverem valakivel. - Öö helló. - magamban szidom magamat a hülye köszönés után, hiszen ez az egész most úgy jött le, mintha ő jött volna oda hozzám és nem én zavartam volna meg őt, főleg, hogy nagyon nem biztos, hogy egyáltalán ismerjük-e mi egymást, csak az én hülye agy-szüleményem, hogy valakire nagyon hasonlít. - Ne haragudj tényleg, és ne nézz hülyének. - kezdek bele a mondandómba, majd a mondatom végén erőltetetten elnevetem magamat, mivel ez a helyzet eléggé nevetséges, nekem legalábbis, de az is lehet, hogy kezd átmenni már abba a tipikusan kínos szituációba, már magam sem tudom eldönteni, csak az a lényeg, hogy a kérdéseimre végre választ kapjak. Bármi áron, még ha emiatt hülyét is kell csinálnom magamból. - Nem ismerjük mi egymást? Mármint annyira van bennem egy olyan érzés, hogy mi már találkoztunk valahol... - szinte észre sem veszem, hogy rögtön tegezni kezdtem el és nem magázni.
Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalit tudják megszólítani. Ha nincs benned, nem hallod.
Mindig is saját lelkemen viseltem mások nehézségeit, természetemből adódóan akarok mindenkin segíteni, hiszen hihetetlen rosszul viselném a rengeteg negatív energiát, ami képes az egyszerű halandókban meglakni. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, mindez angyali kötelességem, viszont épp úgy előnyöm, mint hátrányom az empatikus képességem erőssége. Ez hozott ma ide, és lehet, hogy magamat is bajba, vagy éppen veszélybe sodrom, de én úgy gondolom ezek mellett is megéri. Lehunyom szemeim, hagyom, hogy a szitáló cseppek arcom mossák, figyelek és fülelek. Hallom, ahogy a léptek alatt kavics ropog, víztócsa cseppjei fröccsen hanggal terebélyesednek. Szinte a szapora légzését is a lánynak. Nem mozdulok, mintha odadermedtem volna. Éppen csak annyira lépdelek előre, hogy az utcai világítás, ahol működik, megvilágítson, ne éreztessek fenyegetést, vagy ne kelthessek félelmet. Nyíltan somolygok, miközben úgy teszek, mintha karórámra pillantanék. Nem vagyok késésben, nem vagyok időhöz kötve és tulajdonképpen nem is fontos, inkább csak egy olyan szokás ez, amit egyszerű halandóknál láttam. - Szép estét. Köszöntöm előre, mikor már kikanyarodik a fal mellett mellém, felé is fordulok. Arcom egyszerre aggodalmas és kedves. Be kell vallanom, hogy annak ellenére, amit illusztrálni próbálok, félek. Nem ez az a környék, ahol bárki, legyen az égi vagy földi, szívesen marad magára, vagy akár csak kettesben egy másik lélekkel hosszú időre. Nincs is túl sok jó megérzésem. Össze is rezzenek, amint kiáltás formájában ajtócsapódásra leszek figyelmes az étterem felől. Lassan egészen közel érkezett, de nem kezdek fölösleges beszédbe, csak érdeklődöm, hagyom, hogy irányítsa őt a kíváncsisága, egyébként sem mindennapi, hogy azon angyalok, akik az égben élnek kapcsolatba lépjenek hosszabb időre egy földivel. Talán szokatlan a kérdés, de ha ideért, szinte biztosan tudom válaszát, Atyánk is azt súgja, most ezzel a beszélgetéssel cselekszem majd jót. - Segíthetek valamit? Lassan kezd múlni az apró esőszitálás, és az utcai világítás is pislákol érthetetlen módon. Én tekintetemmel csak Őt fürkészem, figyelem mozzanatait, testbeszédét, épségét. Bár jóval több az holmi külsőségnél, amilyen épsége engem igazán érdekel.
Kb másfél hónap telt el azóta, hogy Aaron a dühkezelési problémái miatt vérfarkassá változtatott engem. A mai napig nem tudtam ezt teljes mértékben elfogadni illetve feldolgozni, hiszen én nem akartam belecsöppenni ebbe a világba, nem érdekelt egyáltalán az árnyvilág, ahogyan arra sem vágytam, hogy minden teliholdkor fájdalmak közepette változzak át. Habár azt már megtudtam, hogy ha elég idős leszek már és elég ideje vagyok már vérfarkas, illetve lesz elég önkontrollom akkor sikerül majd irányítanom a bennem lakozó farkast, ezáltal pedig nem kell minden teliholdkor átváltoznom majd, aminek már nagyon örülnék, ha elkövetkezne, mert habár van még fél hónapom kb, plusz-mínusz pár nap, de én már most rettegek attól a bizonyos éjszakától, hiszen észvesztően fájdalmas átváltozni. Érzed ahogyan a csontjaid egyesével törnek el, ahogyan a gerinced teljesen más alakúvá változik át, ahogyan te magad is teljesen mássá változol át. Emlékszem arra az éjszakára amikor átváltoztam, volt ott egy lány, nem tudom pontosan ki volt és mit akart, de messziről figyelt engem, vagy szimplán az is lehet, hogy elkezdtem képzelődni. Fájdalmas volt az az éjszaka, fájdalmas volt átváltozni. Azóta a nap óta érzem azt, hogy valaki figyel, követ engem, pontosan nem is tudom megmondani, hogy milyen megérzésem van, de úgy döntöttem, hogy ma este kimegyek az utcára és a megérzéseimre hagyatkozom, oda megyek ahova a lábam visz. New York belvárosában kötöttem ki, arcomat homályosan világítja meg a gyér utcai lámpa. A Yade Wolf-nál kötöttem ki, ahol ugyan is megálltam, mert újra azt éreztem, mint az átváltozásomkor. Körbe néztem, majd a tekintetem egy vörös hajú lányon állapodott meg, akivel egy pillanatra találkozott is a tekintetünk, majd a nő halványan mosolyogva fordult el és nézett másfelé. Nekem több sem kellett, felé vettem az irányt.
Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalit tudják megszólítani. Ha nincs benned, nem hallod.
Ég és Föld között nem csak földrajzi távolság, de eszmék, hit és tudásbéli is ugyan úgy honol. Még egyik helyen egy egészet képesek látni, aminek több aprólékos része van, a másikban részeket látnak csak, amik lehetnének akár egy egész részei is. Egyik sem biztosabb látásmód, de bizonyos, hogy valahol egyszer találkozik. Mióta Atyánk megteremtett minket, sokat változott minden; azonban sok dolog még így sem tudott mássá válni. Az emberi tényező mindig oly könnyen befolyásolhat életet és halált, pont azért, mert többet cselekednek hirtelenfelindulásból, mint fej és szív összhangjából. Hajlamosak elfeledni, hogy olykor azok, kikkel szembe kerülnek, pontosan olyanok, mint ők, testéreik, kiket az Úrunk nagykegyes támogatására üdvözölhetnek maguk között. Érdekelnek engem ezek az emberek mind, nem csak egy feladat alanyainak, és nem is csak védenceimnek tekintem őket, hiszen ők is élnek, lélegeznek, önálló akarattal léteznek. Élvezettel figyelem Földi ténykedéseiket, legyen az hiba vagy jócselekedet, nem ítélkezem s nem tartok haragot. Hiszek benne, hogy mindenki elnyeri a megbocsátást és a szebb jövőt. Azonban bár mostanra vannak már tapasztalataim, az Angyal sem lehet ott mindig, mindenhol. Előfordul, hogy elkésünk, vagy máshol vagyunk, ahol nagyobb a szükség; nem kérdezem és nem is kérdőjelezem meg Úrunkat döntéseiben. Önmagam azonban, lévén érzelmeim képesek elragadni, olykor meg kell rójam. Ilyen eset, egy lányé is; Tatia. Mintha csak nemrég történ volna, úgy kúsznak elém az emlékképek, mikor ráleltem, a sötétben megbújva figyeltem, már nem tehettem semmit; ha időben érkezem, is lehet keveset. Alvilági lény támadta, küzdött, mint a legbátrabbak, azonban jutalma béklyója lett. Nehéz lenne megvallanom miért is, de fent értik ezt, miért követem azóta is időnként sorsának alakulását. Olykor talán túl közel is kerülve. Azon az estén felfedtem előtte éppen csak egy pillanatra emberi külsőm; de reménykedtem, hogy segítésem fájdalma enyhítésében elfeledteti vele a pillanatot. Szenvedett, olyan előtt állt, mi az egész életét képes megváltoztatni, felfordítani és új mederbe terelni. Egy lépésre volt csupán attól, hogy jó és rossz között döntsön, ő azonban megmaradt egy darabig önmaga, ami angyali mivoltammal nézve a lehető legnagyobb támogatást kapta tőlem. Mindezek ellenére azonban sokkal komolyabb az, ami miatt ma is itt vagyok, figyelem őt, bár rejtve vagyok, nem láthat, úgy állok az utcasarkon, éppen az étteremtől nem túl távol, hol kellően takarásban legyek. Tudom, hogy engem keres; vagy egy kapaszkodót, bár válaszokat önmagában találhat csak ő is, mint bárki. Vörös hajam a szitáló eső nedvesíti, összehúzom a kabátot, és egy percre oldalra pillantok; magam figyelem de valaki mást látok. Szárnyaim homályba vésznek, éppen úgy, ahogy ragyogásom is. Belül én vagyok kívül színdarabot adok. Érzékeim és érzelmeim viaskodnak, hogy mennyit adjak, mennyit bírhat el a lány. Egy pillanatra tekintetünk is találkozik, állom azt, majd mosolyogva nézek más irányba.
Kezdőlap
Re: Tatia × Arielle | Újra látlak... ↠ Vas. Május 07, 2017 8:41 am
Axi&Ari
